Miltényi Tibor: Hermann András
vissza a tartalomjegyzkhezIN MEMORIAM
HERMANN ANDRÁS
Hermann Andrást (1970-2005) 1992-körül
ismertem meg: vendéghallgatóként éveken keresztül látogatta fõiskolai fotós óráimat.
Lelkiismeretesen végigcsinálta azokat az alapgyakorlatokat, melyek kevés számú motívum
biztos kézben tartásának képességét célozták a geometrikus szerkezet segítségével. Az
optikai valóság képként látásának és láttatni tudásának ezen elsõ stádiumánál õ mindjárt le
is állt, s ezekbõl a redukált minimál-alakzatokból építette fel saját világát. A fotografikus látás
elsõ mozdulatait stilizálta tehát mélységes figyelmével és erõs tehetségével originális magasmûvészetté.
Elvégezte ugyan az Orvosegyetemet, de nem akart a szakmájában dolgozni. Többek között
talán azért sem, mert maga is agymûtéten esett át, s így szembe kellett néznie a gyógyíthatatlan betegségek dilemmájával. Szakmájához illõ tárgyilagossággal kezelte
ugyanakkor saját létezésének drámai bizonytalanságát. Valahogy túlkerült a közvetlen
traumán: a halálfélelem jeges rémületének helyébe valami absztrakt megrendülés léphetett,
s ezt a metafizikai tapasztalatot fogalmazta folyamatosan a képeiben. Nem próbált menekülni végzete elõl, inkább mûvészetté stilizálta a döbbenetet.
A személyes közlekedésben józan és távolságtartó volt, ugyanakkor valami furcsa, keserû
irónia és önirónia jellemezte. Ez a szenvedélymentes, hûvös szkepszis azonban a képeire
melyekben minden mozzanat a Semmibe hanyatlik - egyátalán nem volt jellemzõ. Úgy látszik érzelmeit mûvészetének tartogatta.
Minden mû alapja az alkotó saját érzelem-, gondolat-, és élményvilága, de ezeket a
motívumokat a mûvészet egy elvont-én személyfölötti tapasztalatává emeli el. Így lesz a
privát élménybõl univerzális értelmû és érvényû esztétikai tény. András introvertált személyiségmintázata és absztrakt-haláltudata adják életmûve egységes stilusának szubjektív hátterét. A halál költészete munkál ijesztõen precíz tájképein, s a kiszolgáltatott, törékeny
létezés elvont rémülete veri szét hideg kompozícióit. (Mióta meghalt magam is megjártam a
betegség poklát, s innen nézve sokkal pontosabban érzékelem András képeinek kétségbe
ejtõ üzenetét: vagyis, hogy a szenvedés és a halál méltósága és fenségessége a mûvészet
talán legnagyobb hazugsága, és hogy a mûvészet segít élni ugyan, de egyátalán nem segít
meghalni. Én biztos hogy egyátalán nem lettem bölcsebb az intenzív osztályon: a halál
közelében - tapasztalatom szerint - nincsen semmi, és éppen ettõl annyira demoralizáló az a
szituáció.)
Képvilága egyszerre közvetlen létélmény és metafizikai
rettenet, modoros formalizmus egyfelõl, és a halál ihlete másfelõl. Hihetetlenül elvont vízió,
mely állandóan a kimondhatatlant ostromolja elviselhetetlen következetességgel.
Fegyelmezett kétsébeesés, vagy szenvtelen rémálom: csupa gyönyörû esztétikai paradoxon.
A halál viszont esztétikai értelemben az eleven paradoxonok vége: az ikonok egydimenziós
ideje. András végig megmaradt az innensõ parton: nem hazudott sem megvilágosodást, sem
kegyelmet.
2004 nyarán felkeresett, hogy megnyitnám-e egyéni kiállítását? Kiderült, hogy kiújult a
betegsége, s újabb kezeléssorozat elõtt áll. "Ennek rossz vége is lehet, szeretném rendezni
dolgaimat a világgal" - mondta. Élet és halál között egyensúlyozva nem szentimentális lett,
mint bárki más hasonló helyzetben, hanem ha lehet még tárgyilagosabb.
Átütõen erõs, egységes anyagot rakott ki a Bálint-házban: büszke voltam rá, hogy ennek a
teljesítménynek közvetve én is részese lehettem (Szellemkép 2004/4). Ilyen ritka alkalomkor
érzi az ember, hogy talán mégis van értelme tanítani. Megmutatta legújabb képeit is,
melyeken még a fények is csupa feketében játszottak. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy
valahol máshol jár már.
Aztán van egy pont, ahol megszûnik az ember kompetenciája: a konkrét halállal lehetetlen szembenézni, mert nem néz vissza onnan semmi,
csak valami rettenetes banalitás, lapos iszonyat. A gazdag és bonyolult mûvészi sejtelmek
ostoba, barbár és kisszerû rövidre zárása ez. Fölháborító botrány, amin még a mûvészet sem
tud felülkerekedni. András mindazonáltal életmûvével megkísérelte a lehetetlent, amiért a
magam részérõl mélységes tisztelettel adózom neki.
