Fuchs Lehel: M(érték) kiállítás
vissza a tartalomjegyzkhezK I Á L L Í T Á S A Z E R N S T M Ú Z E U M B A N
Tárlatvezetõk: Uhl Gabriella mûvészettörténész, Ernst Múzeum
Szamódy Zsolt fotográfus, a Magyar Fotómûvészek Szövetségének elnöke akiállítás szervezõje
Fuchs Lehel fotográfus, operatõr, tanár, a Szellemkép Szabadiskola mûvészeti vezetõje
A kiállítás fõ célja egy olyan, fotográfiailag izgalmas korszak áttekintése,
melyben párhuzamosan, egyidejûleg alkotó, világnagyságú
magyar származású fotográfusok életmûve hasonlítható
össze minél több képpel szemléltetve, úgy ahogy ezidáig ez még
soha nem volt látható.
A magyar fotográfia történetének ez a kiemelkedõ jelentõségû
kiállítása a budapesti Ernst Múzeumban 20 ezer látogatót vonzott,
ami a Múzeum és a magyarországi fotókiállítások történetében is
rekordnak számít. A fotográfiákkal szembeni, hazai viszonylatban
szokatlan érdeklõdésnek és a komoly értõ szervezésnek, összefogásnak
köszönhetõen valójában egy eseménysorozatról beszélhetünk,
hiszen a képek több városban összesen majdnem egy évig
voltak megtekinthetõk.
2006.november 16 - 2007. január 17. Budapest ,Ernst Múzeum
2007.január 31 - március 15. Pécs , Városi Képtár
2007.márc. 27- ápr. 22. Sepsiszentgyörgy, Gyárfás Jenõ Képtár
2007. szeptember 7. - október 9. Debrecen , Kölcsey Központ
(…) A kiállításon szereplõ fotográfusoktól együttesen a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában
458 eredeti kópia van, melybõl Kincses Károly közremûködésével 250 került
kiválogatásra , majd a helyiségek által meghatározott felületre végül 238 kép kerülhetett ki.
Tiszteletreméltó, komoly vállalkozás ez sok tekintetben. Különös, sajátos összefüggés
hogy a magyar fotográfia közel 60 évét fogja át egy olyan intézmény, amely csak 20 éve
létezik. Ez a szinte hihetetlen lemaradás azonban éppen a múzeum létrehozóit dicséri és
munkájukat indokolja. A 40 éves hiátus remélhetõleg csupán egy letûnt korszak fottográfiai
mementója.
Ez a kiállítás egy olyan megkerülhetetlen összegzés, amely a képpel foglalkozó oktatóknak
és diákoknak, de meg merem kockáztatni, hogy a magyar embereknek is egy átfogó, és meggyõzõ
bizonyíték arra, hogy a fotográfia kiteljesedésénél és igazán nagy tömegekhez szóló
elterjedésénél olyan alkotói erõvel voltak jelen a magyar származású alkotók, hogy annak
hatásai a mai napig húzódnak és biztos alapot jelentenek a Ma sistergõ lüktetõ, szinte
átláthatlanul szövevényes, képi kommunikációjában.
Ezért a Szellemkép Szabadiskola vezetése úgy gondolta, hogy tisztelgésül és okulásul egy
olyan nyitott tárlatvezetésre invitálja tanítványait és egyúttal minden érdeklõdõt, amely
egy kicsit közelebb hozza ezt az idõszakot. Ehhez segítségül két olyan személyt sikerült
felkérni akik aktívan közremûködtek a kiállítás létrehozásában. Uhl Gabriella
mûvészettörténészt, és Szamódy Zsolt fotográfust, a Magyar fotómûvészek Szövetségének
elnökét.
Az alább követekezõ beszélgetés - tárlatvezetés az Ernst Múzeum kiállítótermében a kiállított
fotográfiák között sétálva, közel 50 fõs hallgatóság körében hangzott el. Brassai -
Capa -
Kertész -
Moholy -
Munkácsi
F.L.: - Most itt állva, ebben a térben úgy érzem a helyünkön vagyunk, ez az a tér, és ezek
azok a képek, amit mindenképpen látni kell. Nagyon örülök, hogy eljöttetek, és úgy gondolom, ennél jobban ezt a félévet fotográfiát tanulóknak nem nagyon lehetne befejezni. Ennél
többet most a bevezetõben nem is nagyon szeretnék mondani, ezennel át is adom a szót.
Sz.Zs.: - Köszöntelek benneteket, mint talán tudjátok, a Magyar Fotómûvészek Szövetsége
most 50 éves és ezért egy ilyen visszatekintõ, történeti anyagot gondoltunk a fotóhónap
vezetõ rendezvényének. Ez a kiállítás, ahol most vagyunk, nem volt benne az eredeti programban.
Május 31-én derült ki, hogy megkapjuk az Ernst Múzeumot. Korábban a Munkácsi
Márton kiállításra voltak elõzetes megállapodásaink, ami Hamburgban, illetve Berlinben
volt. Munkácsi életmûve a halálával eltûnt New Yorkból, majd elõkerült most néhány év
múltán. A kurátora azt mondta errõl az anyagról, azt hogy hogyan került a birtokába, ne
kérdezzünk tõle.
Május végén kaptuk meg ezt a termet, ami nagyon nagy dolog volt. Kincses Károly ötlete volt
ezt az öt alkotót párhuzamba állítani. Õ mindegyikükrõl írt már könyvet, életmûveiket jól
ismeri, és így megérett benne ez az elhatározás. Ha megnézitek az évszámokat, kiderül, mindannyian
15 éven belül születtek az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Tehát ebben az
értelemben tekinthetjük õket magyar alkotóknak. Mert az õ hitvallásuk szerint sem volt
mindig egyértelmû a magyarságuk. Volt, aki egy idõ után már franciának vallotta magát, bár
kétségtelen, hogy mindannyian magyar származásúak. Innen mentek el és mindannyian külföldön lettek közismertek és eredményesek. Van, aki itt már jó fotós volt, de van, aki kint
vált azzá. Nem csak kortársak, életpályájukban nagyon sok a hasonlóság van. Ezek a
párhuzamok és összefüggések adják meg a különlegességét és erejét ennek a kiállításnak.
És persze a képeket nem csak az idõ , hanem az a napjainkban is zajló óriási változás helyezi
új aspektusba, mely a fotográfia és a kép világában történik. Hogy 10 év múlva milyen fogalmat
fogunk használni erre a kérdésre, nem tudom . Én bízom abban, hogy az ezüst alapú
fotográfiának még lesz helye és szerepe, de hogy a digitális technika és az egész elektronika
fejlõdése az egész képi világot alapvetõen megbolygatta és változtatja, az biztos.
Abban talán ma már nincs semmi meglepõ, hogy ha megáll egy turistabusz valahol és leszáll
róla 50 db fényképezõgép, 20 db telefon 40 emberrel és képeket kezdenek csinálni.
Ez biztos, nagyon jó. Ez egy nagy demokratizálódást jelent. Az emberek verbális információ
helyett sokkal inkább képi információkat cserélnek. Nem írja képeslapra, hogy a tengerparton
állok, hanem elküld egy mms-t a telefonjával és megmutatja a tengerpartot. Ez jó.
Ugyanakkor pontosan ez a korosztály az aki - néhány képpel foglalkozó iskolából kikerülõk
kivételével - a legveszélyeztetettebb a képi analfabétizmus tekintetében. Ha most
kézbe vesszük Moholy - aki kiváló elméleti oktató volt, ugyanakkor a képzõmûvészet más
ágaiban is rendkívül eredményes, ezért nem szûkíthetjük le pusztán fotográfusnak - írásait
a fotográfiáról, akkor azt tapasztaljuk, hogy az a mára nézve is teljesen érvényes.
Ugyanakkor az a képi világ, ami megjelenik most körülöttünk, elfelejti ezt a vizuális nyelvet.
Ezt súlyos ellentmondásnak érzem. Mert úgy gondolom, idõnként vissza kell térni a
vizuális nyelv klasszikusaihoz, mert ezek adják a kiindulási alapot. Ezért tartom fontosnak
ezt a kiállítást, mert egy olyan biztos alapnak tekinthetõ, ahová visszanyúlva felszámolható,
de legalábbis csökkenthetõ az a káosz ami most körülvesz minket.
Nagyon sok fotópályázatot látok, ezeken túlnyomórészt amatõrök vesznek részt.
Megemlítem a Panasonicot, ahol 28.000 képet küldtek be tavaly, ebbõl 4-500 olyan kép volt,
ahol legalább a törekvés megvolt, az értelmes kép készítésére. Persze ez nem jelenti azt,
hogy pusztán ettõl jó képek lettek volna, de legalább a szándék érezhetõ volt. 27 500
elsütötte, ahogy sikerült, a haverja vigyorgott. Nem kell minden képnek fotográfiai igényûnek lenni, de az emlékképeket és a privát vicceket tartsuk otthon. Hogy mihez képest
is lehet fotográfiákról beszélni, ezt mutatja meg többek között ez a kiállítás. Ezért is adta
Kincses Károly ezt a címet: "Mérték". Ehhez képest kell a folytatás.
Nemrég készült egy riport Kincses Károllyal, a riporter meg akarta dicsérni a kiállítást, illetve
az egyik képet, és azt mondta: hát ez szinte festmény. Kincses azt válaszolta: nem, ez fotó.
Nézze meg, ez fotó. És ez a lényege... Magyarországon nem igazán tudjuk mi az, hogy fotó.
És ez azért szomorú, mert itthon speciálisan hátrányos helyzete van a fotó megítélésének. És
ezért tartom fontosnak, a Szellemkép munkáját, vagy hogy végre az Iparmûvészeti Egyetem
vizuális kommunikáció szak is önálló fotográfia szakként lesz akreditálva, vagy hogy
Kaposváron is fotográfia szak indult. 20 év múlva fogjuk meglátni, hogy ennek lesz-e eredménye.
Ma a fotó mint mûtárgy Magyarországon szinte nem létezik. Sem a mûkereskedelemben és
végképp nem az átlag ember fejében. És most nem annyira arra gondolok, hogy mennyibe
kerül egy kép, - nyilván ennek is van szerepe - de alapvetõen a megítélése milyen egy képnek. Miközben mindenki egyszerre három kamerával mászkál, és a telefonjával sem
csak beszélget. Az törekvés, hogy ne telefont adjanak el, hanem valami mást. Mert már
csak telefont nem lehet eladni. Tehát nyilvánvalóan benne van a kép, és kapcsolata az
internettel. És innentõl kezdve olyan szinten lesz szaporítható a kép, ami átláthatatlan.
Ilyen értelemben a kép közege megváltozott. Az egyes képek értéke ettõl kellene, hogy
különleges legyen. Fotó és fotó között óriási különbség van. Óriási változás állt be a fotó
és a kép társadalmi viszonylagosságában, használatában és közegében. Ezért fájó, hogy az
itthoni fejekben nem, miközben használjuk és fogyasztjuk.
F.L.: Ezt a kiállítást az iskola szempontjából úgy gondolom fontosnak, hogy az akkori perfekcionisták
és hihetetlen talentumok fotó formanyelvi bizonyítékai ma gyakorlatilag kb. az
iskolai tananyagnak felelnek meg. Tehát kiindulási pontnak tekinthetõk. Nagyon jó cím,
hogy egy mértékegység. A Szellemképrõl is publikáltak korábban olyan kritikát - az egyik
kiállításunkat látva Pécsett - miszerint az írónak idõutazásban volt része, és úgy érezte mintha
éppen a most itt kiállítók tanították volna tanítványainkat. Én ezt dicséretnek vettem. És azt
gondolom, hogy ennél jobbat nem mondhatott volna. Nem azt jelenti, hogy itt kéne ezt befejezni,
mert már ezen túlléptünk, hanem itt kéne elkezdeni.
SZ.Zs.: Igen, egy úgynevezett újságíró szigorú kritikai hangon szólta meg Kertészt Azt írta,
hogy egy unalmas vidéki szociofotográfus. Csak azt nem vette figyelembe, hogy Kertész jó
100 évvel ezelõtt csinálta ezeket a képeket, és az egész vizuális képi világa egy nyugodt és
egy szépen komponált világ volt. A maihoz képet mindenképpen (...)
De vissza a képekhez. Ahol két évszám látható - pl. 1919-1970 - ott az elsõ évszám a kép
készítésének idejét, a második a kiállított kópia készítésének idejét jelöli A képek
nagyrészénél csak egy dátum látható, így ez azt jelenti , az a fotográfus sajátkezû nagyítása,
vagyis ez tekinthetõ a legeredetibb példánynak..
A kiállított fotográfiák mind a Magyar Fotográfiai Múzeum gyûjteményébõl valók. Sok eredetije
azonban szerte a világban található. Brassai pl. a francia államra hagyta munkáit,
Moholynak a lánya a jogtulajdonos, a Munkácsi hagyatékhagyaték még jogi problémákat vet
föl
Hallottam amikor meglepetve mondták Munkácsi képei elõtt: - “Nem is tudtuk, hogy fotózott
is” mert persze Munkácsy Mihályra gondoltak. Magyarországon a festõ Munkácsyt, a
határokon kívül a fotográfust ismerik jobban Õ élete legaktívabb részében Amerika
legjobban fizetett fotográfusaként dolgozott.
F.L. Annak idején a 80-as években a fõiskolán azt tanították nekünk, hogy egy tanítási órán
15-nél kevesebb képet szabad csak bemutatni , annál több már nem hatékony, egy
bizonyos mennyiség után gyengülnek, felülíródnak a képek és a hozzá kapcsolható
élmények, információk. Azt sem igen tudom, hogy milyenek a magyarok kiállítással kapcsolatos
nézõi szokásai, de fontos megemlíteni, hogy igen is léteznek erre vonatkozó technikák,
s nem feltétlenül az európai olvasási szokásoknak megfelelõen legeljük végig az
anyagot, hanem hasznosabb ha pl. annak szerkezete, hangsúlyai, vagy személyes benyomásaink
vezetnek. (Egyetemi hallgatók, szakemberek kiállítási naplót, jegyzeteket
készítenek, ha valamilyen okból mégis több képet kell megnézni, egy-egy utazás során stb.)
Bár azt gondolom 238 kép olyan hatalmas mennyiség mely egy alkalommal feldolgozhatatlan,
így inkább több egyidejû kiállításnak lehet tekinteni talán az anyagot, melyekre több
napot is kell szánni.
(…) Leni Riefenstahlról (…)
F.L.: Szinte elnyûhetetlen… még a 60-as években filmezett afrikai törzseket és nemrég, 96
évesen ment vissza Afrikába hogy újra filmet készítsen róluk. Különös alakja õ a világ filmmûvészetének.
Szinte példa nélkül való, hogy valaki annyira tehetséges legyen, hogy azzal
együtt, hogy egy olyan eszme mellé állt amit az egész világ elítél, munkásságát szakmailag
mégis elismerjék.
Sz. Zs.: Igen , Szabó István Mephisto c. filmjében jelenik meg az a szituáció ami vele és
Munkácsival akkor megtörténik. Leni Riefenstahl és Munkácsi közeli munkatársak, barátok,
s gyengéd szálak is szövõdtek köztük. Képalkotó módszerükben sok a hasonlóság. A politikai
helyzet elsodorja egymástól õket. Nehéz és életreszóló döntést hoznak. A zsidó származású
Munkácsi Amerikába megy, Riefensthal pedig propaganda filmeket készít a hitleri
Németországnak. Munkácsi Lenirõl készített képei közül a leghíresebb és a nõ egyéniségét
legjobban kifejezõ a síeklõs kép. A testi erõ, a kitartás hangsúlyozása. (Tudjuk, hogy Leni
soha nem használt dublõrt színészként sem, mint ahogy a Balázs Béla forgatókönyve alapján
készült Kék anygal címû filmjében sem.) A kép 1931-ben készült, Munkácsi Hitler hatalomrakerülésének
évében, 1934-ben megy Amerikába, ahol 1935-ben már azokat a portrékat
készíti melyekkel hatalmas ismertséget,és elismerést szerez. (Tehetsége nem pusztán szakmai.
Egy teljesen más társadalmi, és kulturális közegben nagyon gyorsan feltalálja magát, és
ráérez milyen irányt válasszon) Közben 1936-ban Angliában Hitlert az Év Emberének
választják... (...)
F.L. Nyilván nem véletlen, hogy néhány fotográfia digitális módon installációszerûen, szinte
térelválasztó hatást keltve több méteres méretben kiemelésre került, mely kapcsán felmerül
egy fontos kérdés, melyrõl az iskola tematikájában is kitérünk. Nevezetesen minden képnek
van optimális mérete, amit a kompozíció, a felület és a vizuális formanyelv egyéb
eszközeinek együttes mûködése a képtõl megkíván, és azt a z alkotó megérez, megért, majd
esetleg a kiállítási tér lehetõségeit figyelembe véve eldönt. Erre gondolom itt nem volt
lehetõség, a kiemelt hatalmas digitális kópiák mintha erre figyelmeztetnének.
Sz. Zs. Munkácsi, például itt látható, Kaliforniában készült felvétele olyan méretû és
minõségû üvegnegatívra készült, melyrõl akár méteres nagyítás is kiváló minõségben készülhetne.
Az itt kiállított képek eredeti múzeumi kópiák, s egy múzeumban nem az az
elsõdleges szempont, hogy ezeket a különleges méretekben készült felvételeket szerezze
meg, különösen, ha az adott múzeum egyébként is tárolási gondokkal küzd. Így az elmondható,
hogy jó néhány kiállított kép indokolt mérete jóval nagyobb, de a kiállítás fõ célja egy
olyan fotográfiailag izgalmas korszak áttekintése melyben párhuzamosan egyidejûleg alkotó
világnagyságú magyar származású fotográfusok életmûve hasonlítható össze minél több
képpel szemléltetve, úgy ahogy ezidáig ez még soha nem volt látható. Értéküket óvja az a
pontosan beállított - laikusoknak esetleg csekélynek tûnõ - fény, amely szakszerûen, képenként 75 LUX fényerõsséggel
világítja meg az egyes
képeket.
(…) Capa képe Trockijról (…)
U.G.: Az itt látható kép egy 12
felvételbõl álló sorozat darabja.
Trockij ekkor már nem kívánatos
személy a Szovjetunióban,
és már inkább Ny-
Európában próbálja sajátos
ultrabaloldali nézeteit propagálni, és azért különleges ez a kép, mert nem lehet tudni,
hogy Capa -akkor még Friedman Endre - hogyan tudott bejutni a kongresszus belsõ termébe,
ahol egyébként a fokozott biztonsági szabályoknak köszönhetõen egyetlen-egy
kép nem készült ezeken kívül, ráadásul a képrõl látható, hogy néhány méter közelségbõl
készítette, amit nagyon nehéz észrevétlenül tenni… Miért nem vették el tõle a gépét, a
filmjét, és miért nem dobták ki ? Ebben persze talán közrejátszhatott az is, hogy az itt
látható fotográfusok politikai nézeteik szerint mind erõsen baloldali beállítottságúak, s
mind közül talán Capa a legszélsõségesebb nézeteket valló, talán még Brassainál is
radikálisabb, aki pedig végigharcolva az elsõ világháborút, annyira megelégelte annak
szörnyûségeit, hogy aztán egyenesen beállt a Vörös Hadseregbe harcolni, ahol végül el is
fogták, és apja közbenjárásával váltották ki román hadifogságból.. De Moholy is Kassák
körül indult, Munkácsi is kommunista színkörökben kezdte mint színjátszó, verseket is írt,
de szerencsére itt a képei láthatók.
F.L. Ugyanakkor az egész fotó megfogalmazásában, formanyelvi alkalmazásában,
expresszivitásában, kontrasztosságában, kompozíciós tisztaságában olyan, mintha egy
Eizenstein filmbõl lenne egy kocka kiemelve. De olyannyira, hogy - részben filmes lévén,
ismerve az ott használt trükköket, - és nem elfelejtve azt a tényt hogy egyik leghíresebb
képe, a "milicista halála" amit - a világ összes többi vizualitással foglalkozó iskolájában
velünk együtt évtizedeken át tanítottunk mint az igazi esszenciális riportfotó, eseménnyel
egyidejû létrjöttét felmutató hiteles és artisztikus dokumentációt - sikerült néhány éve egy
padlásszobában tucatszámra elkészített mûtermi változatával kiegészíteni, - felmerül a
kérdés: Biztos, hogy ez dokumentarista környezetben készült kép?
U.G. A Trockíj képrõl ezt már bizonyosan nem fogjuk tudni kideríteni, de a normandiai partraszálláshoz
datált képrõl - annak ellenére, hogy Capa valóban a záró géppuskatûzzel szemben
tényleg elsõkként valóban ott fényképezett - maga megírta sok évvel késõbb, hogy a
"milicista halála"-ként elhíresült képe konkrétan megrendezett fotó. Capa igazi legendákat
elõszeretettel gyártott magáról, s mindközül talán õ foglalkozott a legtöbbet önmaga
propagálásával.. (pl.: Robert Capa és Cornell Capa világhódító fotográfusi útjuk valójában csak
véletlen, igazából nem fotózni indultak, csak Besnyõ Éva után szaladtak Hollandiába, akibe
mindketten még itthon lettek halálosan szerelmesek. )
Sz.Zs. Mindenesetre ezt a kérdést Kincses Károly komoly formában vizsgálta, feszegette, s
meg is jelentette összegzésként az Akik elmentek és akik itt maradtak c könyvet. A kérdés
pedig arra vonatkozik, hogy ki kellett-e menni ahhoz, hogy legyen nemzetközi hírû "magyar"
fotográfia. Ami biztos, hogy lehetett valaki nagyon tehetséges fotográfus, a világhírnév
nem az itthon maradtakat érte utol. A könyvben a kor magyar fotográfusainak életpályáját
párhuzamba állította és láthatóvá vált, hogy kvalitásaikat összehasonlítva nincs akkora
különbség az itthoni és az országot elhagyók között, mint amekkorát a világ adott nekik. Bár
a fotográfusok elõtt nem lehet akadály a határ. Hiszen ott kell lenniük ahol az események, a változások történnek, és ahol megteremtik a feltételeit annak, hogy a mûveiket és
tevékenységüket bemutassák. Az õ életük azt példázza, hogy a határokat, korlátokat figyelmen
kívül hagyva kell/lehet megteremteni a mûveket, reagálni a kor eseményeire és megtalálni
azokat a helyeket ahol a közönség kész a befogadásra.
U.G. Ez persze nem mindig ilyen egyértelmû, arra is van példa, hogy nem a határokon, és
a bátorságon múlik, hiszen a Párizsban már híres André Kertész képeit, amiért rajong a világ
Amerikában nem ismerik, nem értik, s húsz évig nyomorog a "lehetõségek hazájában" , a
felesége fizetésébõl él. És csak lassan kezdik felfedezni.
F.L: Ugyanakkor arról az Albók Jánosról, aki szabómesterként hagyta el az országot és New
Yorkban szociális érzékenységû fotográfusként igen ismert lett, - képei nagy amerikai
múzeumokban találhatók - itthon szinte egyáltalán nem tudnak, még szakmai körökben
sem. ( hogy a szakma egyáltalán tudomást szerezhetett róla az nagyban köszönhetõ a Duna
Televíziónak, illetve Bán Andrásnak) Tehát van olyan aki itthon maradt és nem lett híres,
olyan is aki híres lett és büszkék vagyunk rá, és olyan is aki külföldön híres, csak mi nem
tudjuk.
És aztán, hogy visszatérjünk a kiállításunkhoz, olyan is van aki híres, itthon is ismerjük és a
kiállításon most mégsem szerepel, mint pl a székesfehérvári születésû Lucien Hervé...
U.G. Igen, Lucien Hervé még él, Párizsban. Zárkózott, nehezen megközelíthetõ ember, de
igen természetesen az õ neve is felmerült. (sajnos Lucien Hervé azóta, ez év június 26-án 97
évesen elment közülünk. a szerk.) Az elsõ megközelítésben még több fotográfus neve is
felmerült, akiknek képeit szerette volna Kincses Károly kiállítani pl. Müller Miklós, vagy a
Hollandiában élõ 94 éves Ata Kandó. Ám az Ernst Múzeum tere kicsinek bizonyult a nagy
magyaroknak.
Sz.Zs: Igen, Ata Kandó él és dolgozik, 1956-ban készült görög anyagából most adott ki albumot
És olyan szellemi állapotban van, hogy hihetetlen. …Korábban átadta a képeket, amit
kiállítana, és aztán bejött a terembe, és azt mondja: -Hol van, még nem láttam. és mondta,
hogy melyik képét keresi... igaz, tíz perc múlva nem emlékszik rá, hogy hollandul vagy magyarul
beszélt veled…
U.G: Hervé is tökéletesen beszél magyarul. És 96 évesen is dolgozik, fotografál, könyvet ad
ki.
Munkácsi divatfotós sikerei mellett végigfotózza a korabeli legnagyobb hollywoodi sztárokat.
Annyira felkapott lesz, hogy mindenki azt akarja, õ fotózza. A kor leghíresebb magazinjainak,
többek között a Harper’s Bazaarnak szállít rendszeresen képeket.
F.L: A Harper’s Bazaar meddig mûködött?
U.G: Mûködik még most is. Bár nem olyan jelentõs, mint abban az idõszakban volt, de van
még.
F.L: És akkor amikor elkezdett fotózni, akkor az újság mennyi idõs?
U.G: Harminc éves.
F.L: Egy befutott újság.
U.G: A kor legolvasottabb magazinja. Nem csak egy szûken vett divatlap öltözködési tanácsokkal.
Figyelemmel kíséri a közélet szinte egész területét. A sztárinterjúk mellett életrajzokat,
irodalmi anyagokat is rendszeresen közöl. A divatfotózásban Munkácsi új korszakott
nyitott. Egészen addig beállított, statikus pózokban fotózták a modelleket Munkácsi megmozdította,
akcióba hozta õket, amivel fokozta a dinamikát és egyfajta spontaneitás jelent
meg a képein.
Sz.Zs: Amit ma mindenki csinál.
U.G: Igen. Az avantgarde irányzatiból a futurizmus biztosan nyomot hagyott Munkácsi fejében, s talán innen jött a hirtelen ötlet a mozgás fotózására. És ettõl kezdve nem csak a
modell, hanem az anyag , a fény is megmozdul a képeken, ez olyan új lehetõségeket adott
a divatfotózásnak, amire addig egyáltalán nem volt példa. A karrierjét ez alapozza meg.
Sz.Zs: És ezért lehetett a legjobban megfizetett, mert ha sorba állnak, akkor lehet.
U.G:Akkorian Manhattan legmenõbb helyén van mûterme. (...)
U.G: Közben egy kis történelmi áttekintés, itt vagyunk ugye a második világháborúban, elsõsorban
azért látunk csak Capa képeket, mert közülük õ volt az egyetlen, aki mehetett fotózni
a hadszíntérre. Az öt fotós közül négyen Amerikában érik meg a második világháború
kitörését., Brassain kívül - aki Párizsban illetve Franciaországban bujkál - mindenki
Amerikában vészeli át a háborút. Amerikába úgy kerülnek ki, mint egy hadban álló ország
állampolgárai, ezért New Yorkot egyik sem hagyhatja el tíz mérföldes körzetben. Kivéve Robert Capa, akinek nem más a pártfogója mint Hemingway, aki a Nobel-díjas regényét az
Akiért a harang szólt Capa képe képei alapján idézi meg emlékezetében. Nekik még a
spanyol polgárháborúból nagyon jó a viszonyuk, ezért Hemingway közben jár az amerikai
kormánynál Capa érdekében - aki már bizonyított haditudósítóként. Capa ott van minden
nagyobb hadmûveletnél. Ott van a szicíliai partraszállásnál, ott van Olaszország visszafoglalásánál,
a normandiai partraszállásnál, minden olyan helyen ahol legalább kilencven
százalékos a halálozás aránya. Õ ott van és túléli.
Sz.Zs: Ha megnézitek a partraszállást, mindenki arra gondoljon, itt ugye be kell ülni a hajókba
és a beásott német tüzérség zárótüzével szemben kell elõrenyomulni. Nagyon nehéz
Magyarországon elképzelni ezt ma már. Én egy olyan idõszakban lettem ötven éves, ahol
katonaként nem lõttek le senkit. Egy mai fiatal ezért nehezen tudja átérezni azt a helyzetet,
hogy bizonyos fokig önként kerülünk egy hadseregbe, és jelentkezünk egy olyan feladatra,
ahol be kell szállni egy hajóba, ami nekimegy a partnak, kinyílik az eleje, és futnunk kell
arra, ahonnan nagyon sokan lõnek, nagyon nagy erõvel állnak velünk szembe, nagyon
kevés esélye van az elsõ csoport embernek, hogy élve kiér a partra. Minden ilyen helyzetben
az ismétlõdõen érkezõ tömegeknek van esélye, az elsõ áldozatoknak meg kell lenni ahhoz,
hogy elfogyjon a lõszer vagy valami történjen. Ezt aki ott partraszállt, az tudja. Gondoljuk
meg, hogy van egy ember, aki odamegy, biztos, hogy nem parancsra ment oda, vállalta
önként ezt a feladatot, hogy köztük lehessen, mert ezt a képet meg akarta csinálni. Ebben a
képben az elmozdulásos életlenség egy nagyon fontos kifejezõ erõ, mert érezzük, itt nagyon
kell sietni...
U.G: Ennek a képnek még érdekessége, hogy bár több tekercset csinált Capa, s ezeket azonnal repülõvel vitték Londonba, de annyira meglepõdtek, hogy van kép a partraszállásról, hogy
az elõhívó idegességében elrontotta. És így csak nyolc darab maradt meg a több százból.
Sz.Zs: Egyébként egy másik ilyen háborús történetet elmondanék, a boszniaiháború során
egy stadionba vitték be a bosnyákokat a szerbek, és ott lõtték õket halomra. Egy fotósnak
sikerült ezt lefényképeznie és ki tudott jutni, kivitte nyugati újságokhoz, és azonnal nem
közölték a képeket, mert azt mondták, hogy hamisítvány, ez most a huszadik század végén
Európában nem lehetséges. Két hét kellett hogy elhiggyék, hogy azok igazi képek.
U.G: Egyébként Capa majdnem így járt a spanyol polgárháborúban készítettt fotók egy
részével is, mert azt meg Párizsban hívta elõ, Peterdi Mária fürdõszobájában, aki mikor hazajött
a munkából, bement, nem tudván, hogy Capa közben ott bennt laborál és felgyújtotta a
villanyt. De szerencsére csak egy pár kocka sérült meg.
Merészségben vagy vagányságban a többi magyar fotós egyébként nem maradt el Capához
képest, csak hát neki volt lehetõsége ezeket a képeket megcsinálni. Valószínûleg a korábban
riprotfotósként mûködött Munkácsi is kiváló képeket készített volna, ha a hadszintérre engedik. Kedvelt sportja azaz az autóversenyzés volt. Néha hozzákötötte magát az autóhoz
és úgy fényképezett. Többször combnyaktörése volt, alig kaparták össze.
Az 1940-es évek végén Capa, - rövid hollywood-i kitérõ után, ahol többek között Ingrid
Bergmanról is képeket késtzít - újabb háborúkat keres magának, Elmegy 1949-ben az izraeli
háborúba, és aztán ,témában szerencséje van, a történelmi események fölgyorsulnak.
Megindulnak a gyarmati felszabadító háborúk világszerte. Elõször Indokinában, majd
késõbb fekete Afrikában, de õ Indokináig jut el, ott már nincs akkora szerencséje mint volt
akár a normandiai partraszállás esetében. Taposóaknára lép 1954-ben, a robbanást még túléli,
de a kórházba szállítást már nem..
A negyvenes évektõl már kezdenek fogyatkozni a fotográfusok is. 1945-ben meghal Moholy
Amerikában, miAz 1930-as évek végén és a 40-es években a Bauhaus szellemiségének
átmentésén fáradozik chicagoi iskolájában
Mielõtt végzetesnek bizonyuló útjára indulna, Capa Európába jön és így mindközül elsõként
térve vissza 1948-ban jár Magyarországon is, a még romos épületekkel teli Budapestet, az
épülõ szocializmust fényképezi. Aztán a késõbbiekben a hatvanas években Kertész is többször
látogat haza Magyarországra. Állami kitüntetést is kap munkásságáért. Ehhez kapcsolódva
nyílik meg szigetbecsei emlékháza is. Munkácsi, Moholy, Brassai nem tértek vissza
többet Magyarországra.
A hatvanas években Brassai a legjelentõsebb személyiség a még élõk közül., . Az ötvenes
évektõl kezdve Munkácsi hírneve alábbhagy, nem tud megújulni. Pazarló életmódja vagyona
elvesztésével jár. Sportriporterként kezdte és úgy is halt meg: egy futballmérkõzésen
szívrohamot kap.
Brassai viszont, minden ellenségeskedés ellenére - amit addig Kertésszel jóformán egész
életük folyamán végig folytat - egy svájci lap számára cikket ír Kertészrõl, több fotóval
illusztrálja. Ezzel újra ráirányítja a szakma figyelmét. Kertésznek hosszú idõ után, így újra
vannak kiállításai, könyveket ad ki és kezdik elismerni Amerikában is. Karrierje még egyszer
egészen felfut. De lesz még egy kimelkedõ anyag , egy olyan helyzetben amikor erre már
maga sem számít. Élete egészen kései szakaszában újra Párizsba költözik. Felesége 76-ban
meghal, és õ maga sem tud már nagyon kimenni a lakásból, a fotózást nem adja fel, saját
szobáját fotózza.
Sz.Zs:Van egy pici üvegfigurája, amirõl rengeteg polaroid felvételt készít. Hihetetlen, hogy
egy nagyon szûk helyre bezárt ember az életmûvének egy olyan jelentõs részét néhány
négyzetméteren és nagyon kevés eszközzel valósítja meg. A kreativitás és az alkotás ereje
nem hagyja el..( Ezek szerzõi jogát a magyar állam nem szerezte meg, ezért nem láthatjuk itt).
Talán egyszer mégis, és akkor azok kapcsán újra elábrándozhatunk a nagy magyar fotográfusok
teljesítményérõl, akik korukat meghazudtolva végig azzal a találékonysággal fordítják
a hátrányokat elõnnyé amellyel a világhírt is megszerezték.
P.S.:
U.G: Kertész az említett cikket nem köszöni meg Brassainak. Ugyanúgy folytatják levelezésükben
az ellenségeskedést, fõleg Kertész. Brassai minden kiállítására meghívja, de
Kertész soha nem megy el. Azt mondjuk, hogy magyarok vagy magyar származásúak,
ugyanakkor nagyon érdekes , hogy egymással. milyen nyelven beszélnek. Levelezésükben
olykor a nyelvtant is teljesen figyelmen kívül hagyva furcsa angol-francia-magyar keveréknyelven
kommunikálnak.
F.L: És miért haragszanak õk egymásra?
U.G: Az elsõ amin összevesznek, hogy az éjszakai fényképezést, és annak technikáját
melyikük találta ki. Ettõl kezdve aztán ezen megy a harc.
F.L: Az éjszakai Párizs…
U.G: Igen, egész életükben rivalizálnak, hogy ki a nagyobb fotós, és ki az aki ezeket a technikákat
elsõként a világon bevezeti. Kertész - aki szeret ilyen atyaként fellépni - talált ki mindent,
és Brassai csak az õ köpönyegébõl bújt ki.
Ha valakinek kétségei támadnának a nagyvilágban, világhírû fotográfusaink magyar származásáról
álljanak hát itt bizonyítékul mind a fenti sorok..
Fuchs Lehel
