Mucsy Szilvia: Szubjektív dokumentarizmus a görög fotómuvészetben
vissza a tartalomjegyzkhezSZUBJEKTÍV DOKUMENTARIZMUS
A GÖRÖG FOTÓMÛVÉSZETBEN
a fotográfia feltalálását követõen, mint a legtöbb korszakalkotó technika, elindult
világhódító körútjára, hogy országról országra teret hódítson magának, megújítva az ábrázoló
mûvészeteket. A 20. század elejére minden európai nagyvárosban kialakultak a fotográfia
sajátos stílusjellemzõi, pl. a szociofotográfia. Ez a mûfaj a világ leghûbb valóságtükrözése,
mely objektíven tárja elénk a körülöttünk lévõ dolgok, tájak, emberek változásait. Ez az a
stílus, amely sosem fog elhalni, mert témáit maga az élet adja. A kezdetben a szociális kutatásokhoz,
még fel nem fedezett tájak, népcsoportok bemutatásához használt fotóstílus a képi
nyomtatás feltalálásával átszivárgott a sajtóba, hogy mint alapvetõ hírhordozó, közvetítõ
nélkülözhetetlen szerepet vállaljon.
A sajtó vagy riportfotó a világ minden országában létezik, ahol a nyomtatott hírkultúra jelen
van, de legfõképp helye van egy olyan országban, ahol a sajtónak, az újságolvasásnak van
szinte a legnagyobb kultusza. Ilyen ország Görögország, ahol a mindennapi élet szerves
része a híréhség, ahol az emberek órákat képesek eltölteni napilapok böngészésével, akár
egy-egy újságos stand mellett állva, vagy egy frappé mellett ülve egy kávézó teraszán.
A görög fotográfia mégsem vált annyira jelentõssé, meghatározóvá az európai kultúrtörténetben,
melynek valószínû történelmi oka az az elzártság volt, amit az egészen 1928-ig tartó
török önkényuralom jelentett. A kultúrális nyitás és építkezés Európa felé nyilvánvalóan csak
lassabban indulhatott, mint más országoknál.
A görög sajtófotó elso virágzását természetesen, ahogy Európa más országaiban is, a ’60-as-’70-
es években élte, innentõl számított az az idõszak is, mikor a fotó a mûvészetben is helyt kapott.
Bár természetesen a sajtónak szánt riportképek itt is magának a fotográfia feltalálásának idejére
datálhatóak, mint például az elsõ Olympiai Játékok dokumentációja Ioannis Lambrakis, vagy
Konstantinos Athanasiou fotográfusok által, ám a század elején készített fotóanyagok egészen
a ’60-as ’70-es évekig nem mint mûvészi érték, inkább csak mint hírhordozó illusztráció jelentek
meg. E megkésettségre jellemzõ az is, hogy a korábbi kordokumentumokként is számottevõ
képanyagokból napjainkban jelentetnek meg albumokat, melyre jó példa az "Athéniak"
címu könyv, amely a ’40-es, ’50-es években készített munkák gyûjteménye.
A görög mûvészi fotográfia idõszakának kiindolópontja azonban mégsem a görög fõváros,
Athén, hanem a makedón paradicsom, Tesszaloniki volt. A kiindulást az 1977-ben megjelent
Stavros Moressopoulos által szerkesztett Fotografia magazin jelentette. Ez volt az elsõ specifikusan
fotográfiával foglalkozó újság, amely a technikai cikkeken kívül görög és külföldi
alkotókat mutatott be. Egy évvel késõbb a lap másik szerkesztõje fotógalériát indít Ftothiki
névvel, mellyel megalapozza a fotómûvészet elismertségét az országban. A következõ mérföldkõ
az 1979-ben megalakult Athéni Fotográfiai Központ jelenti, mellyel megindul az információáramlás
és kapcsolatteremtés az európai és a görög fotómûvészek között, így a ’80-as
évek fotómûvészeti tendenciái, többek között az autonóm riport, vagy másnéven szubjektív
dokumentarizmus épp olyan nagy lendülettel jelenik meg a görög fotómûvészetben, mint
más országokban.
Az új görög fotográfia, mely legfõképp egy irányadó iskola szerepét tölti be, létjogosultságát
egy másik, színtén athéni székhelyû szervezet létrejöttének is köszönheti. Az 1984-ben
alakult Fotografikos Kyklos, amely "fotgráfiai kört" jelent, olyan jelentõs alkotókat gyûjtött
össze, akik hivatásuknak tekintették a fotográfia magas mûvészi színvonalra emelését. A
szervezet, melynek vezetõje a híres fotóesztéta és fotós, Platón Rivellis, kiállításszervezõként,
könyvkiadóként és iskolaként is mûködik. A pályájukon ebben az idõben indult alkotók
természetesen mindezen szervezetek tagjai, kiállítói, szervezõi voltak. A modern görög
fotográfia két kiemelkedõ alakja is ebbõl a szellemiségbõl indult, s tett szert világhírre. Nikos
Economopoulos és a Magnum-tag Constantinos Manos nevét fémjelként jegyzik ma már a
világ vezetõ fotográfiai központjaiban.
Nicos Economopoulos, a tradicionális fekete-fehér vizualitás mestere a vidéki élet sajátos
világát, a makedón és török területek autentikus hangulatát örökíti meg klasszikus dokumentarizmusként.
A görögök lakta török területeken, a Kárpátok eldugott szegletein, a makedón
táj, vagyis Észak-Görögország falvainak világán rögzített pillanataiban erõs érzelmekkel megfogalmazott
hétköznapi líraiság, emberi sorsok esszéi elevenednek meg. A görög lélek, a
humánus megközelités és a mindenkori szubjektivizmus az erõssége ennek a képi világnak,
amely nem engedi meg, hogy érzelmek nélkül, kívülállóként, objektíven szemléljük a világot.
A fekete fehér valóságból kilépve a színek felé mutat irányt a görög fotó másik nagy alakja,
az USA-ban élõ Constantinos Manos. A görög emigránsok gyermekeként Columbiában
született mûvész már 17 évesen felkereste a Magnum ügynökséget, de igazi áttörése a
Kennedy elnök beiktatása utáni elsõ 100 napot bemutató albuma volt, így 29 évesen vált
Magnum taggá. Az ügynökség megbízásából a ’60-as évek elején visszatért göröghonba, ahol
három éven keresztül élt és dolgozott, belemélyedve a tradicionális vidéki élet dokumentálásába.
Utazásai során az apró hegyi falvak világától, a szigetek kultúráján át teljes
körképet ad az akkori görög életmódról, mely tradícióit megtartva mégis a modernizáció felé
indul. Ebbõl az anyagból készített albuma 1972-ben jelent meg "Görög portfolió" címmel.
A fekete-fehér munkák ellenpontjaként a ’80-as évektõl 2002-ig készíti el "American color"
címû színes dokumentarista anyagát, melyben az Egyesült Államok hétköznapi pillanatait, az amerikai társadalom gyakran túlzott színeit, éles kontrasztjait mutatja be Floridától New
Yorkig. Erõteljesen komponált, vakító színkontúrjai mögött az amerikai élet mindennapjainak
részeivé válhatunk. Az album képei már a megjelenést követõen galériák, gyûjtõk birtokába
kerültek, sikerét Manos profizmusa, különleges látásmódja és talán az a belsõ
fogékonysága is garantálta, mely görög mivoltából ered.
Mitõl ilyen tökéletes az expozíció mágikus pillanata? Mit lát a fotós szem, amit egy hétköznapi
ember észre sem vesz? Mindez a görög fotográfiában épp úgy jelen lévõ valóság, melynek egy
szeletetét kiemeli, mûtárgyá nemesíti e két alkotó. A kortárs görög fotográfia tartogat még
efféle vizuális kincseket, amelyrõl e cikk folytatásaként kívánunk áttekintést adni.
Mucsy Szilvia