Molnár Csaba: Szövegek a Hálóban IV.
vissza a tartalomjegyzkhezFÉLRE ÉRTESZ: EZ TÉNY ; )
egyértelmû a fentebbi alcím?
Hát hogyne! – vághatja rá bárki, aki tud magyarul. Én mégis azt mondom, ne kapkodjuk el
a választ. Attól függ, hogyan olvassuk, hogyan értelmezzük, azaz mit olvasunk ki belõle.
És ez vajon mitõl függ? Egyrészt az éppen alkalmazott információrögzítéstõl (írás), másrészt
annak feldolgozásától (jelen esetben olvasás). Valóban ilyen egyszerû volna?
Hát persze, nincs itt semmi rejtély, hiszen megegyeztünk az írás mikéntjében. Azaz jeleket
alkalmazunk és már jó ideje közreadtuk ezek jelentését. A jel azért jel, mert jelent valamit.
A lényeg, hogy mindenki számára ugyanazt jelentse, aki a jelsorozat feldolgozásával
foglalkozik – azaz annak, aki olvassa.
Ez azonban kemény dió. Máris feltehetõ a kérdés, hogy elég-e ehhez az adott nyelv
ismerete, vagy inkább az kell, hogy anyanyelve legyen az illetõnek, esetleg az iskolázottság,
a környezet is befolyásolhatja a megértést?
Azt gondolhatnánk, hogy az írás – az információközlés egyik fajtája –, ami már oly régen
kialakult és annyi idõt és energiát fordítottunk rá, mára már tökéletesen betölti feladatát:
azaz félreérhetetlenül képes közölni velünk (nekünk? – ajjaj hogy’ is van ez!?) valamit.
Írunk – olvasunk. Pofonegyszerû, nem? az alcímben is a fenti konvenciónak
megfelelõen betûk, magyar szavak, központozás és emotikon található. Na igen, de
mi az az emotikon? – kérdezhetik néhányan. Persze vannak, akik meg sem kérdezik, mert
tudják, hogy mi fán terem. A képzavart, mármint hogy fán terem, hamarosan eloszlatjuk,
mert bizony, ez a valami a Hálón termett.
De addig egy kicsit idõzzünk még el az alcímben található "egyértelmû" szavak közül a
tényen. Mit is érthetünk alatta? Gyanítom, hogy máris megoszlanának a vélemények a szó
által jelölt fogalomról, ha az összes olvasó hirtelen egy kávéházi társaságban találná magát,
és meg kéne fogalmaznia mások felé, hogy számára mit jelent.
Hayden White történetfilozófus a tényrõl így fogalmaz a Café Bábelben: "Azt hisszük, hogy
a történelem tényeken alapszik. Egy dolog, ha valami valamin alapszik, és valamit az
alapra építünk; és más dolog úgy tenni, mintha a tények adottak volnának, olyan valamik,
amelyeket inkább találunk, mint létrehozunk. Én mindig különbséget teszek események –
jelentsen ez bármit, mondjuk történést – és tények között. Az esemény nem tény, mindaddig,
amíg valamilyen formában le nem írják, meg nem jelenítik. A tényt én mint megjelenített
eseményt határozom meg. Engem az érdekel, hogy a leírásnak a különbözõ
módozatai, a tények leírásának különbözõ útjai vannak, más és más célokra. Számomra az
az érdekes a történetírásban, hogy alternatív beszámolókat ad ugyanarról a jelenségrõl. De
tényszerûen valamennyi lehet pontos. Ám ha a tényeket diskurzussá, narratívává vagy
történetté alakítjuk át, manipuláljuk ezeket a tényeket. A történeti szövegben számomra az
az érdekes, hogy tényeken alapszik, ez teszi úgymond hivatalossá, történetet ad ki. Egy
ilyen a tényekrõl szóló beszámoló egy sztori elemeinek láncolata, és megmagyarázza,
széles magyarázatát adja nem a tényeknek, hanem annak, ahogyan azokat újraírták, és így
egy történet részeivé váltak. Én azt hiszem, hogy lehetetlen történeti munkát írni anélkül,
hogy narrativizálnánk. És ez a narrativizáció adja az igazi eseményeket, egy olyan formát,
amelyet felismerünk, mert már találkoztunk vele az irodalomban. A mítoszokban, a
népmesékben. Ez a módja annak, ahogyan a világot, a tényeket jelentéssel töltjük meg. Azt
hiszem, ezt akarja csinálni egy történész. Nem azt akarja megmondani, mi az igazság,
hanem hogy mit jelent az igazság, mit jelentenek a tények az emberek számára egy korban."
Ezek szerint ha az eseményeket valamilyen formában lejegyezzük, tényeket kreálunk. S
vajon mire megyünk a tényekkel? Lássunk néhány elképesztõ példát!
Hérodotosz miután ellátogatott Egyiptomba, feketének és gyapjas hajúnak írta le az egyiptomiakat
és délrõl kisugárzónak az egyiptomi civilizációt. Ám mérhetetlen sok idõ múltán
nevezték õt a "történetírás atyjának", addig csak kótyagos fantasztának mondták.
S ha már Egyiptomnál tartunk, ahol az írnokok, falfestõk és szobrászok megannyi tényt
hoztak létre a masztabákban, piramisokban és építményekben az akkori eseményekrõl,
idézzünk fel néhány kijelentést és történést e témában. anémet gondolkodó, G. W.
Hegel például A történelem filozófiája címû, 1854-ben megjelent munkájában azt írta: "Afrika
történelem nélküli földrész; nem mutat se változást, se fejlõdést és bármi is történt ott, az
mind Ázsia és Európa világába tartozik."
A nagyra tartott skót filozófus és történész, David Hume szerint a fekete afrikaiak világában
"nincs ügyes iparos, nincs mûvészet, nincsenek tudományok".
"Jelenleg nincs olyan, hogy afrikai történelem," nyilatkozta 1961-ben az Oxford Egyetem
államilag kinevezett professzora, Hugh Trevor Roper.
Tudósok ezrei olvasták el az egyiptomi hieroglifákat, tanulmányozták a falfestményeket, és
végül kijelentették, hogy rabszolgákkal építették fel a piramisokat. Majd közreadták ezt a
tényt – narrativizációnak tették ki, miközben kipipálták az évezredes rejtélyt –, aminek
következtében világszerte tanítani kezdték. Most meg elhûlve forgatják Djoser fáraó
piramisépítõjének és orvosának, Imenhotepnek az írásait, melyeket nemrégiben találtak.
Ezekben többek között pontos kimutatás található a 17 éven át épített piramis költségeirõl.
A feljegyzés arról tanúskodik, hogy évente mindössze ezer ember dolgozott az építkezésen,
akiknek munkabért fizettek ki. mit is írtak le az egyiptomiak,
mit is olvas az utókor? A hieroglifák jelrendszerében nem található központozás.
Valószínûleg nem volt rá szükségük, nekünk viszont annál inkább. A jobb megértés vagy
épp ellenkezõleg, a félreérthetõség miatt. Ki ne ismerné az esztergomi érsek elhíresült levelét,
amit a halicsi hadjáratból gyõztesen hazatérõ Bánk bánhoz írt: "A királynõt megölni
nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem".
Eljátszadozhatunk a szövegben elhelyezhetõ vesszõkkel, de közben ne feledjük, hogy ezek
az aprócska vonalak annak idején milyen jelentõs szerepet játszottak Gertrudis királyné
halálában.
Sok bajtól, gondtól igyekeztük megóvni magunkat a központozás kitalálásával. De bármennyire
is iparkodtunk, segítségükkel nem sikerült teljes mértékben átadnunk a szövegben
rejtõzõ érzelmi árnyalatokat, az író olykor nélkülözhetetlen gesztusait.
Jó ideig nem is volt rá szükség. Mégpedig azért nem, mert az írásbeli kommunikáció cseppet
sem hasonlított az élõbeszédre. Megvolt a maga ritmusa és elvárásrendszere mind az
írói, mind az olvasói oldalról. A keretet az olvasás szokásrendje és annak lehetõségei adták
meg. A levelezés idõigényes volt (gondoljunk a postafordultával érkezõ levél eljutási idejére),
ráadásul a papír is rendelkezik bizonyos korlátokkal.
. aztán megszületett az
Internet, és a világháló alkalmas lett levelezésre is. Felgyorsult a levélváltás, ami a Háló
elérhetõségének függvényében – le- és feltöltési sebesség – akár percenkénti küldözgetést is
jelenthet, miáltal egyre inkább a beszédhez közelítette ezt a fajta írásbeliséget. A különféle
fórumokról és chat-lehetõségekrõl már nem is beszélve! Az írásban lehetõvé vált a villámgyors
reagálás. Akár vitázhatunk, tréfálkozhatunk is egymással. Hergelhetjük, bosszanthatjuk,
esetleg vigasztalhatjuk a másikat, együtt érezhetünk a levelezõ-, s mindinkább
beszélgetõtársnak minõsülõ partnerrel. És ez az a pillanat, amikor megéreztük a metakommunikáció
hiányát a szövegalapú információcserében. Ám a számítógép billentyûzetében ott
lapult a megoldás, amit az emberi lelemény hamarosan fel is fedezett. Így jöttek létre azok a
kis grafikus ábrák, amelyek képesek kifejezni a szövegen túli, a szöveg felett-mögött
meghúzódó érzelmi állapotot: a mosolyt, a kacsintást, a “szomorú vagyokot”, a “kiröhögleket”,
a “felidegesítettélt” stb. A kis ábrák gyûjtõneve az emotikon. arutinos Internetezõktõl
itt a cikk írója búcsút vesz, remélve, hogy nem értették félre. Kezdetnek ismerjünk meg
néhány emotikont. Az ábrákat képzeletben fordítsuk el balra 90 fokkal. A két pont így mindig
az ember két szemét jelöli, az alatta és fölötte elhelyezkedõ részek pedig az orr, a száj, és a
szemöldök szerepét töltik be.
Vidám, örül :) vagy :-) fokozás :))))))
Nagyon vidám :D fokozás :DD
Szomorú, negatív :( vagy :-( fokozás :(((((
Kacsint ;) vagy ;-)
Nyelvöltés :P
Harag, düh >: (
És most lássunk néhány példát, hogyan is mûködik ez a dolog!
Ha csak ennyit írtunk válaszul egy nekünk írt szövegre: Nagyon vicces!, hát bizony nem
tudni, hogy mi igazán a véleményünk.
De nézzük meg az alábbi variációkat:
Nagyon vicces! :)
Nagyon vicces! :(((
Nagyon vicces! >: (
Milyen igaza van Ferinek. ;-)
Milyen igaza van Ferinek. :-(
Holnap találkozunk! :))))
Holnap találkozunk! >: (
Dr. Bódi Zoltán, az ELTE fõiskolai docense többéves kutatási eredményei alapján határozottan
állítja, hogy a nyelvet nem lehet elrontani, a nyelv mindig változik. Nemrégiben megjelent
könyvében a világháló nyelvérõl ír egyetemi hallgatóknak, kutatóknak, oktatóknak.
Bódi szerint a világháló használóinak nyelve is egy változat, ha úgy tetszik, dialektus. A netnyelv
sokkal lazább az írásbeliséghez képest, Bódi Zoltán kifejezésével élve ez az ún. írott
beszélt nyelv.
Errõl jut eszembe, mit is írtam én az alcímben?
Molnár Csaba
