Simonyi Balázs
vissza a tartalomjegyzkhez
Átadni a témát
Beszélgetés Simonyi Balázs fotográfussal
Simonyi Balázs számára a fotózásban lényeges mozzanat a dokumentálás, és a téma átadása. Riportfotóiban a dokumentarista hagyományt dolgozza föl, bár számára legfontosabb az emberekkel való foglalkozás.
SZNI: Panelkapcsolatok címû sorozatodban a lakótelepek mikrovilágát, a lakótelepen élõ fiatalok behatárolt lehetõségeit mutatod meg. Milyen tapasztalatok indítottak arra, hogy így értelmezd a lakótelepi létet? Vagy inkább az foglalkoztatott, hogyan tudod a kockaházak miliõjét a dokumentarista fotó nyelvével újraalkotni?
SB: A sorozat alapját 2004-ben a Narancs Havanna-lakóteleprõl szóló cikke adta, miközben ehhez fotóztam, feltûnt, hogy az embereket most is ugyanazok a tevékenységek jellemzik, mint huszonöt éve, a milliõ sem változott: beton pinpongasztal, maximum a tömböket átfestették a panelrehab keretében. A mobilon kívül az újkor nem tört be ide. További látogatásaim igazolták ezt a hipotézisem, a fiatalokat továbbra is a bandázás, a grafitti, a szipu foglalkoztatta. Formailag ebben a sorozatban a kedves, de egyben terhes Benkõ Imre-örökséget dolgoztam föl. Nem hiszem, hogy dokumentarista fotós kikerülheti paneles képeit, panelsorozatait. Egyébként mikor õ megnézte, nem mondott semmit. A panel jól fényképezhetõ, nagylátószögû objetívvel ferdítheted a síokat, ezen a helyszínen biztos, hogy mindig történik is valami, de ha nem, akkor pedig éppen az a jó. Havanna- lakótelepet hagyományosan, radikalitásmentesen fényképeztem. Egyébként sem érzem, hogy lenne stílusom. Természetes, hogy az ember agyában vannak sablonok is, és belekeveredik az énje is, de nem gondolom, hogy stílusosan fotózok. A kísérleti fotó nekem nem is megy – bár nagyon tetszik. Én egyszerûen belépek helyzetekbe, ahol néha elhatározásokat teszek, mint például most a plázafiatalokkal kapcsolatban, hogy csak 50-es objektívet használok.
SZNI: Riportfotósnak érzed magad?
SB: Emberekkel szeretek foglalatoskodni, és erõs a dokumentálásra való belsõ hajlamom, ebbõl született például a metrós sorozat. A témák adják az inspirációt, szerintem a témát át kell adni az embereknek, hogy szembesüljenek vele. Történetet akarok mesélni, és ha lehet, ez ne fikcióból táplálkozzon, hanem realitásból. Tetszenek a Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmjei, ezzel együtt nekem a realitás, a lehetõségekhez mérten, fontos.
Részlet. A cikk és a fotók teljes egészében a Szellemkép 2010/1. számában láthatók.
