Playing with Pictures: Viktoriánis fotókollázs
vissza a tartalomjegyzkhez
Játék és önreprezentáció
A viktoriánus fotókollázs
Playing with Pictures: The Art of Victorian Photocollage
The Metropolitan Museum of Art
2010. február 2. – május 9.
Mielõtt a 20. század elején az avantgarde kisajátította volna a kollázs
technikáját, a viktoriánus korabeli arisztokrata hölgyek kedvenc idõtöltése
volt a fotókollázs-készítés. A hóbortos és fantasztikus viktoriánus fotókollázs
eddig kevéssé elemzett jelenségét vizsgálja a Metropolitan Museum Playing with
Pictures: The Art of Victorian Photocollage címû kiállítása.
A kollázs technikáját mindannyian ismerjük, ha máshonnan nem, az óvodából, ahol naívan újraalkottuk azt, amirõl késõbb megtudtuk, hogy elõttünk már „feltalálták” a kubisták, dadaisták, szürrealisták, többek között Georges Braque, Pablo Picasso, Max Ernst, Kurt Schwitters. És mivel jónéhányan vagyunk még itt azok közül, akiket szovjet módszerrel neveltek, nem csak az avantgarde ragasztványokat, de a jó nagy pofon hatótávolságát is tanulmányozhattuk, ha netán inkább Richard Russell anatómiai nyomatokat bizarrul felhasználó stílusával voltunk konzseniálisak. Ám a nagy vagdosásban és élenjárásban könnyen elkerüli az ember figyelmét, hogy a kollázs gazdag kifejezõerõvel bíró és nagy esztétikai energiát hordozó médiumát már az 1860-as években elég sokan használták, bizonyos értelemben alkalmazott mûvészetként. Néhány háziasszony a 19. század végén, hogy megkönnyítse saját dolgát a társadalmi klisékbe való beilleszkedésben, olyan képeket csinált, melyeket ma kiálításokon hordoznak körbe.
A vizitkártya portrét (carte-de-visite) a francia
fényképész, Disdéri munkái népszerûsítették az 1850-es évek közepén. Disdéri
négy lencsés gépének köszönhetõen egy üveglemez-negatívra nyolc portrét tudott
exponálni, melyek a modellt azonos vagy különbözõ pózokban ábrázolták, attól
függõen, a fotográfus hányat nyitott ki az objektívek közül. A hívás után a
nyolc portrét egyszerre lehetett másolni, majd felvágás után külön foglalatba
ragasztották õket. A tömeggyártásnak ez a módszere, nyolc darab kép készült egyszerre,
elterjedté és elérhetõvé tette a fotóportrét. A képek családtagok és barátok
közt cseréltek gazdát, és gyûjtötték korabeli hírességek képeit is, mint
például az angol királyi család tagjainak fotóját, vagy Dr. Livingstone,
Garibaldi, Mark Twain, és Tom Thumb képét. A vizitkártya-iparra épült az
albumgyártás. A maihoz hasonló albumban vizitkártya-méretû helyek, és néhány
szerény díszítés várta a gyûjteményt.
Az 1860-as, 70-es években, akvarell háterek és fotókivágások felhasználásával készülõ fotókollázsok témái változatosak: az evolúció új elmélete, az arisztokrata társadalom szigorú szabályai, vagy éppen a fotográfia szerepének megváltozása. A szürreális, szubverzív, humoros képek leleplezik a viktoriánus kliséket. Malcolm Daniel, a Metmuseum fotográfiai részlegének kurátora szerint a viktoriánus fotókollázs-kiállítás nem csak önmagában a képekért érdekes, de azért is, mert atipikus mûvész-személyiséget mutat be és a mûalkotás privát funkcióját tárja fel. A múzeumok fotókiállításai elsõsorban profik és komoly amatõrök, és fõleg férfiak képeit mutatják be, a Metropolita Museum legutóbbi fotókiállításai fõképp 19. századi britt mûvészekre öszpontosítottak, akiknek képeit már a korukbeli szalonok kiállították, és a nyomatokat Európaszerte árusították. „Az teszi izgalmassá ezt a kiállítást, hogy egy különbözõ típusú mûvészt látunk – majdnem kizárólag arisztokrata nõket – , akik a fotográfiát fantáziadús módon használják, és olyan képeket készítenek, melyeket csak privát használatra szánnak, nem nyilvános fogyasztásra. A kiállítás a fotótörténet olyan részletét tárja föl, mely ritkán látható, és alig írnak róla” – mondta a kurátor.
Részlet. A cikk és a fotók teljes egészében a Szellemkép 2010/1. számában láthatók.
