Szellemkép 3/III, 2010
A köszönet nyilvánítást a végére szokták hagyni, de úgy érzem fel kell adnom bizonyos hagyományokat, és nem csak itt, ilyen formában.
Szeretném megköszönni ezt a 3 évet, a mostanra megszerzett tudást, ami nélkül mindenképp kevesebb lennék.
Köszönöm Daguerrnek, hogy lehetõséget adott megismerni ezt a csodát.
A sor azt hiszem folytatódhatna végeérhetetlenül, ezért hogy egyszerûbb legyen, köszönöm mindenkinek, aki támogatott és aki elindított ezen az úton.
Diploma…
Ez az a munka, aminek befejeztével számot vethetünk a tanulással eltöltött idõvel, megláthatjuk a fejlõdés szakaszait, és remélhetõleg egy olyan végkifejletet produkálunk, amivel elégedettek vagyunk, és azt mondhatjuk (mondhatják mások): megérte.
Azzal hogy a témaválasztás kötetlen, illetve ránk van bízva, egy olyan lehetõséget kapunk, ami határtalan. Csak gyõzzük eldönteni, hogy az eddig megszerzett tudás alapján melyik téma tetszik a legjobban. Melyik stílus az, amelyik igazán megfogja és szeretné az embert tovább vinni, amirõl szeretne többet megtudni. Nehéz a választás. Lehet, hogy pont azzal csigázza fel magát a diplomázó, hogy a megszokott ösvényrõl lelép, és egy új dologba vág bele…
Nálam ez történt.
Egyszerûen beleszerettem a laborálásba, mikor elõször találkoztam vele a táborban. Utána jött közvetlenül a feke-fehér fotó, ami (ha lehetek túlzó) egy életre a társam lett.
Nagyon sokáig nem is voltam hajlandó félre tenni, de egyszer csak mégis szembe találkoztam a színekkel, ami szintén magával ragadott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy pont az iskola végére félre tenni a jól megismert anyagot talán nem a legbölcsebb dolog, de egyszerûen úgy éreztem, akkor tudok igazán kihívásként tekinteni a feladatra, ha az elõttem is valóban az.
Így döntöttem el, hogy a diploma sorozatomat színesben szeretném elkészíteni, és viszont látni. És ezzel az elhatározással annyi más dologhoz is hozzájutottam, hogy nem gyõztem kapkodni a fejemet. Nem gyõztem tanulni az új dolgokat, figyelni azok munkáit, akik inspirálóként hatottak rám.
Mivel nagyon sokat jelentett nekem ez a 3 év, nem csak technikailag, hanem mint kapcsolatilag is, mindenképpen a csoporttársaim bevonásával szerettem volna létrehozni a munkámat. Úgy éreztem, ismerem õket annyira, hogy át tudják adni/érezni mindazokat a gondolatokat, amiket megálmodtam.
De ehhez az úthoz persze nem csak õk kellettek.
Rátaláltam egy nagyszerû fotósra, aki olyan erõvel hatott rám, hogy képtelen voltam szabadulni tõle. Bevallom, motoszkált bennem egy hang, hogy mennyire szeretnék hasonló munkát létrehozni, mennyire szeretnék rá hasonlítani. Soha nem beszéltem vele, mégis azt érzem, a képei mindent elmondanak, minden kérdésemre választ adnak.
Zseniális, ahogyan kezeli a „kellékeit” a képein: minden a helyén van. A színek, a formák, helyszín, az emberek. Iszonyú precizitás szükséges ahhoz, hogy egyetlen képre azt mondhassa, tökéletes.
Õ nem más, mint David LaChapelle. Ez a most 47 éves, amerikai zseni, hihetetlen újszerû, groteszk és szürreális elemekkel, képi világgal gazdagította a fotómûvészet és azon belül az alkalmazott fotográfia területeit is.
Eddig négy könyvet publikált, és rendíthetetlenül dolgozik különbözõ magazinoknak (pl. Vanity Fair, Vogue, Rolling Stone stb.) filmet és klipeket rendez elképesztõ energiákat és ember tömeget megmozgatva.
Nagyon sok werk videót láttam róla és arról, ahogyan dolgozik. Hiába mondom azt, hogy az én munkámhoz is rengeteg kellékre, segítõkre volt szükségem, semmi ahhoz képest, amit õ mûvel. Már-már filmforgatáshoz beillõ elõkészületek elõznek meg egy-egy kép megalkotását.
Ki az akit nem varázsol el, az hogy ennyi figyelmet fordít valaki egyetlen kép létrehozására. Úgy érzem nem csak az õ szenvedélye ez, hanem valamilyen szinten a fotográfia tisztelete is egyben.
Nem intézi el annyival, hogy a keresõbe se nézve, „csak kattintson, és majd lesz valami”. Nem állítom, hogy ez nem mûvészet (lévén, hogy abszolúte szubjektív a dolog, és lévén, hogy mindenkinek lehet saját véleménye), de akkor sem látom benne az elszántságot. Inkább látom benne a kíváncsiságot, hogy mit hozhat a véletlen mûve. (dekomponáltság ide vagy oda.)
Amit õ kreál, az egy hosszan és nagyon alaposan megtervezett kép, a legapróbb részletekre is ügyelve.
Azért gyönyörûek a képei, mert azok akarnak lenni. Kis vakációk, felüdülések az elmének.
Úgy tartja magáról, hogy egy nagyon összetett személyisége van, szüksége van rá, hogy megtalálja a belsõ egyensúlyát minden nap: a szerelme, a vágya, lerombolni az energiáit, hogy aztán ismét felépíthessen belõle valami újat. (1)
Ez az, ami õt motiválja, amitõl meg tud újulni, és ennek látható eredménye is van.
Olyan menekülõ utakat kínál, amik feldobják, az amúgy is igen szürke világunkat.
Ezért, és még annyi minden más miatt nézek fel rá, tartom nagyra azt, amit és ahogyan létrehoz.
Az alábbi 3 kép, amik kifejezetten a kedvenceim lettek:
Tehát megvolt az alkotó, aki inspirált, megvoltak az emberek, akik szívesen segítettek nekem, és ugyan ilyen szívesen próbálták ki magukat a kamera másik oldalán.
Sokat töprengtem a témán. Az elsõ körben szerepelt a gondolataim között, hogy mintegy kifordítva való énjükbõl, egy teljesen ellentétes emberként ábrázoljam õket, mint amilyenek.
De akkor az jutott eszembe, hogy mivel nem mindenki ismeri õket (úgy értem a bizottság, illetve a leendõ érdeklõdök) úgy ahogyan én, nem valószínû, hogy átjönne nekik a kifordítottság érzete, minden magyarázat nélkül. (Bár bevallom, már most foglalkoztat a gondolat, hogy a saját szórakoztatásomra, belevágok mégiscsak.)
Szóval próbáltam kicsit másképpen megközelíteni, de mégis kereteken és az eredeti elképzelésen belül maradni.
Az egyik esti film-maratonom adta meg végül a löketet az egészhez.
Ez a film a sokak által ismert Hetedik volt. (David Fincher a rendezõ, a fõbb szerepekben pedig Kevin Spacey, Morgan Freeman, Brad Pitt látható, 1995.)
Mindig is foglalkoztattak azok a dolgok, amikhez közvetlenül nincs kapcsolatom. Ilyen a vallás is. Olyan értelemben gondolom az érdeklõdést, hogy összefüggéseket keresek a realitás és az elmélet között, illetve, hogy hogyan lehet hinni bizonyos dolgokban, amikben én, személy szerint nem hiszek.
Nem vagyok megkeresztelve, a családomat sem fûzik semmilyen szálak egyik felekezethez sem.
A film fõ témája a hét fõbûn, illetve egy önkéntes (nevezzük prófétának), aki ennek nevében hirdet ítéletet, vagyis gyilkol. A bûnök az akkori amerikai mintának megfelelõen tûnnek fel, emiatt jutott eszembe az, hogy milyen lenne ezt egy fotósorozatban bemutatni, szintén mai környezetbe ágyazva, akár kicsit globálisabban.
Én nem tartom (szégyen ide, szégyen oda) bûnnek a (az alapvetõ) hét fõbûnt.
Úgy gondolom, hogy márpedig enni kell, szeretkezni kell, a pénz és az azzal járó ügyeskedés mindig jelen van és jelen is lesz az életben, foglalkozunk vele és a többi és a többi.
Lehet, hogy sokan érzik azt, hogy nem teljesen helyén valók ezek a cselekedetek, de ezek velünk született tulajdonságok, amikkel az évszázadok során már meg tanultunk együtt élni, illetve beolvasztani a köztudatba. Helyes, nem helyes, mindenkinek van róla véleménye.
Ezektõl a dolgoktól függetlenül nem mehetünk el mellettük csak úgy, és nem élhetünk álszent életet, mondván, nehogy a pokolra kerüljünk…
Én inkább bevallom saját magamnak, hogy márpedig az emberi természet igenis olyan, hogy ha kell, akkor irigykedik a másikra, és igenis jár neki a pihenés, még ha azt egész napos ágyban fekvéssel is szeretné megoldani. El lehet õket fojtani, de akkor egy teljesen más formában, és egy ártatlan szituációban fog kitörni. Itt egy kicsit elõ is jön belõlem a vallás iránti szkepticizmus, hogy elvileg létezik ugyebár a szabad akarat. Ha ez valóban létezik, hogy lehet, hogy sorra olyan tilalmakat, szabályokat állít fel, amelyek nem betartása súlyos következményekkel járhat. Akkor hogy is van ez?
Nem mondom azt, hogy nincsenek rossz beidegzõdések úgy általában akár például a médiában és a köztudatban (pl. a „szingli-lét”, „celeb-jelenség”, stb.), ezért is próbáltam a képeimen létrehozni egy olyan görbe tükröt, ami kicsit elgondolkodtatja, vagy ráébreszti az érdeklõdõket, hogy elég sok dolgot rosszul irányítunk, kezelünk. Persze ezek a dolgok csak a jéghegy csúcsai, 7 kép nem elég a jelenség teljes bemutatására, ezt én is tudom.
De úgy gondoltam, hogy kiragadva a töménytelen lehetõség közül ezt az egy témát, alkalmam nyílik belesûríteni (elrejteni) néhány más problémát is.
Nem szeretnék a rohanó vagy felgyorsult világról írni, nem akarok ítélkezni sem ( nem azért, mert nem szabad, hanem mert nem ez a kifejezett célom…),és nem szándékozom senkit meggyõzni sem.
Csináltam egy sorozatot, ami nekem nagyon sokat jelent, és úgy érzem általa sikerült néhány lényeges pontot megragadnom. A vezér vonal a hét fõbûn, és szeretném, ha majd a kiállításon, vagy itt a bizottság tagjai közül, maguk döntenék el, hogy bûn-e az egyáltalán ami a képen látható avagy inkább ismert tulajdonságok sorba állítása.
A képek elkészítésénél tudtam, hogy szükségem lesz olyan külsõ segítségre, amit magamtól sajnos nem tudtam volna létrehozni. Ez például a mûtermi körülmények lehetõsége volt.
Ebben segített nekem Hamarits Zsolt, és asszisztense Di Pol Tamás. Az õ technikai tudásukkal és segítõkészségükkel tudtuk elõteremteni a fotóimhoz a megfelelõ légkört, hátteret.
Itt az iskolában, januárban volt alkalmunk némi betekintést nyerni, hogy hogyan is zajlik egy ilyen stúdiófotózás. Már akkor kezdtem Zsoltnak elõterjeszteni az ötletemet, aki maximálisan partner volt, és kihívást is látott a témámban. Ez nagyon fontos volt nekem, ugyanis ismerve és látva a munkáit, munkamódszerét, tudtam, hogy õ végig fog tudni kísérni az elképzelt utamon.
Persze, nem utolsósorban, neki van is hozzá olyan felszerelése, amivel még közelebb kerülhettem az elképzelésem megvalósításához.
Elkezdtük a konzultációkat, és rengeteg LaChapelle anyaggal tudott még jobban felcsigázni.
A januári órákon mind részt vettem, de kevésnek bizonyult ahhoz, hogy teljes magabiztossággal tudjam elsajátítani a világítástechnika összes trükkjét, így ennek is örültem, hogy a mûtermi konzultációk alkalmával bármikor volt lehetõségem kérdezni, neki pedig volt lehetõsége élesben megmutatni.
Nem kell csodálkozni azon, hogy az évek elõrehaladtával mennyivel korszerûbbek a mai mûtermek, mint például az 1870-es években.
Nincs festett háttér, nincs arborétum kavalkád, mesterkélt könyöklõk.
Persze nem bírálni szeretném az akkori munkakörülményeket, hiszen a probléma gyökerét õk is látták, de maga a befogadó közönség (a megrendelõk) volt annyira közönyös, hogy nem érdekelte õket, ha az összes városlakó portréja egyforma volt.
Sárffy Aladár így írt errõl: „Ha van a fényképészben egy kis mûvészi ambíció, ha nem csupán robotmunkát végez, hanem magában érzi, hogy neki a szép munka gyönyör, s foglalkozása olyan életcél, melyen mûérzékével csüng: akkor alkotásai is szépek, nem ritkán tökéletesek lesznek.” (2)
Már akkor próbálták a mûtermi fotózást a mûvészi tevékenységek közé emelni, már akkor próbálták nem egyszerû munkaként véghez vinni. Hiszen ha jobban belegondolunk a giccs felé hajlottak a festett hátterek és a papírmasé kandallók, de nem mégis egy színjáték részlete elevenedett meg? Nem szürreális dolog, hogy az alsó osztálybeli család felveszi hétköznap a vasárnapi ünneplõt, és belehelyezkedik egy 1 perces szerepbe?
Mi ez, ha nem mûvészi performansz?
C. Hermanos
Az amatõrök mozgalma alakította át fokozatosan a közönség ízlését, és a mûtermi fotósokat is arra késztette, hogy magukévá tegyék az amatõrök módszerét, látásmódját.(3)
Szerencsére sikerült is lépést tartani ezzel a mozgalommal, így jutottak el évtizedeken keresztül oda, ahol most tartunk .
A nagy áttörõ Dührkoop volt, aki szakított az addigi megszokásokkal, és hétköznapi szituációkban örökítette meg a modellt, ezzel is egy fesztelen légkört teremtve.
Ezzel hozzásegítette a modellt a jelleme közvetlen, természetes megnyilatkozásához.
Õ volt az ellenfényes világítás egyik kezdeményezõje is. Az arcél, arckifejezés hangsúlyozására használta, nagyon sikeresen.
De a hangsúlyosabb mûtermi világítás atyja Lerski volt, aki több felõl irányított világítást alkalmazott.
Így fogalmazott:„a mûteremben az akkori fényképezés szabályaival szemben az összes fényforrást ráirányítottam a tárgyra. Felfedeztem, hogy mire képes a fény, mint alkotó, újrateremtõ, újjáformáló tényezõ.” (4)
Elgondolkodtat, hogy vajon nekik volt-e jobb, hogy természetes fény mellett, hatalmas üvegtetõ alatt készíthettek felvételeket, vagy nekünk, akiknek különbözõ erõsségû stúdióvakuk, lámpák serege áll rendelkezésünkre, hogy tökéletesen megvilágított képet kapjunk?!
Nem tudom eldönteni. Mindkettõben látom a szépet. Lehet, hogy ennyi elég is, és nem is kell megmagyarázni.
Amerikában nemcsak a mûvészi fotográfiában, de sokáig az alkalmazott mûfajokban - a sajtó-, divat- és épületfotóban, de még a fotódokumentarizmusban is - alapkövetelmény volt a nagy formátum, az állványra helyezett gép, a perspektívakorrekció, vagyis mindaz, ami a 19. században a fotográfia természetes „köznyelve" volt, s amit ez az irányzat „csupán" mûvészi tökélyre vitt.
A mûvészettörténet mindmáig arról sem igazán vesz tudomást, hogy a piktorializmussal - majd ennek modernista meghaladásával - új, autonóm mûvészeti ág született. (5)
Elkezdtem megtervezni a jeleneteket, és összeegyeztetni a fantáziám, valamint a technikai lehetõségek korlátait. Szerencsére egyes elképzeléseimen néhol csak minimálisan kellett változtatni ahhoz, hogy én is azt mondhassam rá: na ez az!
A kellékek beszerzése is hosszú utánajárást igényelt, amibõl lassan elõttem is kirajzolódott, hogy ez nem egyszerû exponálgatás lesz, hanem már-már az alkalmazott fotográfia fogalmába kúszom át.
Szép lassan kezdtem megismerni közelebbrõl is ez a mûfajt, ami sajnos a fotómûvészek körében nem annyira elismert ágazat, pedig én úgy gondolom, lehet ezt olyan szinten mûvelni, hogy a futószalag érzet helyett valami egészen újszerût és minõségit lehessen elérni vele.
Ráadásul az a fotós, aki alkalmazott területen tevékenykedik, olyan háttértudással rendelkezik, mint sok más - nem alkalmazott fotográfus - nem. Ismernie kell a különbözõ mûvészettörténeti kapcsolódó anyagokat, a labortechnikát, a fotográfiai szabályokat betéve kell tudnia, illetve folyamatosan alkalmaznia.
Ezen felül annyi plusz tudással rendelkezik még, hogy magas esztétikai színvonalon képes a legkülönbözõbb felhasználású nyomdatermékekhez kapcsolódó fényképészeti megbízásokat teljesíteni.
Az egyik - Man Ray, Moholy-Nagy, Rodcsenko, El Liszickij, John Heartfield, Kepes György és a többi avantgárd mûvész nevével fémjelzett - irány jól ismert. Túlságosan is jól ahhoz képest, hogy munkásságuk valójában nem a fotómûvészet, hanem a képzõmûvészet formanyelvét újította meg. Legjobb, ha alkalmazott grafikai fotóhasználatnak nevezzük, mert ez fejezi ki legpontosabban a törekvés lényegét. Az történt ugyanis, hogy képzõmûvészek - a dada, a futurizmus, a konstruktivizmus, a bauhaus jegyében - fölfedezték maguknak a fotográfiát mint technikai eszközt, és gátlástalanul felhasználták a munkáikban, mintha csak ceruzáról, tollról vagy ecsetrõl volna szó. Az említett mûvészeket - hogy egy szójátékkal éljek - a fénnyel való rajzolás érdekelte, nem a fotográfia.2
Nem is valódi fényképek kerültek ki a kezük alól! Egyfelõl izgalmas alkalmazott grafikai munkák: reklámgrafikák, plakátok, könyvborítók, folyóiratcímlapok és illusztrációk, mégpedig talált fotók és újságkivágatok grafikai megdolgozásával (montázs, kollázs, belerajzolás, fototipográfia). Emellett a legmerészebb optikai és kémiai kísérletek során olyan képek születtek, amelyek a fotográfiai hibák extrém fölnagyításával operáltak (szolarizáció, elbillentett horizont, meredek perspektíva, tükrözõdések, kinetikus fényjátékok, egymásra fényképezett képek, negatív és hõkezelt képek stb.), vagy amelyekben a minimumra szorították a fotográfiai eszközöket (kamera nélkül készült fénynyomat: fotogram).(6)
Szilágyi Sándor itt az alkalmazott kifejezést használta. Mégis hatalmas mûvészeknek tartjuk a fent említett alkotókat egytõl egyig.
Én is azt gondolom, igenis lehet mûvészien alkalmazni eme „iparágat”.
Remélhetõleg sikerülni fog ebbõl valamennyi ízelítõt adnom a képeim alapján. Rengeteg tanulás áll még elõttem, de szeretném magam kipróbálni a késõbbiekben is ezen a területen. Szeretném én is elkezdeni azt a folyamatot, ami lassan visszavezeti az alkalmazott fotográfiát a fotómûvészetben a megérdemelt helyére. Lehet, hogy nagy megmérettetésben lesz részem, de ha mindenki vallja azt, hogy a mûvészet mennyire szubjektív dolog, akkor kezdjünk el így hozzá állni.
Én nem érzem a szakadékot a két terület között, mint oly sokan.
Látom a párhuzamot, és látom azt, hogy egy megrendelt munkába is lehet önálló látásmódot csempészni tudatosan.
A képekrõl bõvebben.
Azt már említettem, hogy az elsõ elképzelésem (a LaChapelle képek alapján) egyértelmûen az volt, hogy színeket szeretnék láttatni. Ezt elsõsorban a dinamizmus miatt tartottam jó ötletnek, habár utólag nagy dilemma elé kerültem, mikor a digitális technika segítségével fekete-fehérben is végignéztem az egész sorozatot. Hihetetlen, mennyire más részletekre hívja fel a figyelmet a szín, és annak hiánya. Fekete-fehérben is lehetett látni, hogy némelyik elem mennyire erõs.
De végül maradtam a színeknél…
Ki kellett gondolnom, hogy melyik képnél kit szeretnék „használni” modellként, természetesen annak függvényében is, hogy ki mennyire engedi magát átalakíttatni. Furcsa volt látni, hogy a megszokott hétköznapi lányokból mennyivel nyíltabb személyiségi jegyeket lehetett kicsalni, még ha néha feszélyezte is õket a kamera.
Azt hiszem jól érezték magukat, és habár nem az volt a cél, hogy mindenkirõl szép mûtermi fotókat készítsek, azért végül nekik is tetszettek a képek, illetve saját maguk a képeken.
Azt, hogy melyik képen melyik szituáció, jelenet hogyan szerepel, vagy hogy miért azok a jelmezek amik, nem tudom megmondani.
Megálmodtam õket.
Annak örülök a legjobban, hogy amit fejben elképzeltem, néhol kis változtatással ugyan, de véghez lehetett vinni, meg lehetett rendezni.
Persze mikor elkezdtem összerakni a bûnöket a fejemben, figyeltem arra, amit korábban említettem, hogy egyértelmû legyen az üzenet, hogy látható legyen a párhuzam a való élettel.
A lányok, akik annyira irigykednek egymásra, hogy képesek letépni a ruhákat egymásról, holott ugyanolyan szépek.
A fiúk, akik annyira elmentek a nõies irányba (- soha nem tudom, hogy ez nekünk nõknek köszönhetõ-e?!- ) , hogy sokkal jobban érdekli õket a saját külsejük, mint maguk a nõk.
Az ösztönök, amik alapvetõen bennünk vannak, az álmainkban, a valóságban, és amiket a belénk diktált szemérem miatt csak félve élhetünk meg.
Az emberek, akik annyira nem figyelnek egymásra, hogy egymást rendelik alá egyre jobban, a munkában, a kapcsolatokban, egymás szabadidejében.
A nõk, akik egyre férfiasabbak, erõszakosabbak lesznek egyes szerelmi csalódás, vagy érzelmi kifakadás során.
A hatalmi játszmák, amik csak és kizárólag a pénzrõl szólnak, még akkor is, ha van belõle bõven.
És a pszichés problémák, amikkel együtt élünk és megoldást kéne rá találnunk, de csak pótcselekvések árán enyhítjük õket, ami a végérvényes véghez vezet…
Ezek miatt a dolgok miatt érzem azt, hogy nem klisé, nem közhely megfotózni egy ilyen tág fogalmat, témát.
Mert figyelemfelkeltõ. Mert elgondolkodtat. Mert része az életünknek.
Ha jól belegondolok, már a fotózás során mutatkoztak azok a tünetek a többieknél, amikre alapból fókuszáltam.
Elõjött a szemérem, a hiúság, a restség, az irigység.
Tudat alatt, úgy hogy õk (a modellek) nem is figyeltek rá. Mert bennünk van.
Érdekes volt ilyen közelrõl, és ismerõsöknél ezt látni, habár majdnem mindennap találkozom ezzel, hiszen a munkám során is emberekkel foglalkozom. Általában örülök neki, mert az egész egy hosszú tanösvény, ami alapján megtapasztalom és megtanulom, hogy én milyen emberré ne váljak, illetve a saját gyerekemet milyennek ne neveljem. Tehát a tömeg, a köztudat tud jó (jobb) irányba is formálni.
Két eset állhat elõ: vagy figyelünk rá, és megpróbálunk változtatni rajta, kínosan ügyelve a normákra, vagy megtaláljuk az arany közép utat (az aranymetszést) a gyarlóság és ösztön között. Mindenki döntse el magának, hogy melyik áll hozzá közelebb.
Székely Aladár gondolata áll érzéseimhez legközelebb jelenleg:
„Az életnek, a valóságnak, az emberek egyéniségének jellemzõ igazságait igyekeztem szemmel, fénnyel és képpel a reális portréimba felfogni és a jövõnek megóvni.” (7)
Források:
(1) Portfolio- Library of photography - David LaChapelle No.16
(2) Fényképészeti Lapok - A fényképészet aesthetikája, a mûterem elrendezése és a bánásmód V. (1887.április, 70-71)
(3) Tõry Klára – A fényképezés nagy alkotói, MUOSZ oktatási igazgatósága, 1982
(4) Helmar Lerski - http://image.eastmanhouse.org/files/GEH_1961_10_02.pdf
(5)-(6) Szilágyi Sándor - Fotográfiai látásmódok, Beszélõ, 2010.április, 15 évfolyam, 4.szám (7) Oelmacher A.: Székely Aladár portrémûvészete, Fotó, 1955/4