Memento Mori, azaz emlékezz a halálra. Ezt a címet viseli a
diplomasorozatom. A képeket Nikon D 80 Digitális kamerával és egy Sigma 17 -70 mm objektívvel készítettem 2010 és 2012 között. Konzulensem Balla Vivien .
Esszém elsõ felében, kísérletet teszek arra, hogy nagy vonalakban
szemléltessem azt az utat amit bejártam, míg végül 2012 május 31.én leadtam a dolgozatomat a fényképekkel együtt.
Írásom második felében külön külön leírom minden képnek a történetét,
rövíden összefoglalva a gondolataimat, a gondolatokat amik a kép születéséhez vezettek.
A képeket 50 X 30 cm -ben tervezem kiállítani Giclée papírra nyomtatva,
nem nagyobban, mert szerintem a túl nagy méret a személyesség rovására menne. Szeretem ha a szemlélõ közelebb lép a fényképhez, és nem távolról figyeli azt.
80 x 60 as paszpartuban, keret nélküli vagy fehérkeretes képtartóban.
Elejétõl, a végéig :
Kiinduló pont ként csupán azt jelöltem meg, hogy azt fotózzam amit szeretek,
ez a banálisnak tûnõ mondat volt a diploma munkám gócpontja ha úgy tetszik. Elsõ lépésben eljutottam képeim témaválasztáshoz, az elsõ gondolathoz ami nem volt más mint a Nagyszüleim . Az elsõ próbálkozások, az elsõ képek után, hosszú listát készítettem mi jut eszembe a saját nagyszüleimrõl, egy fajta asszociációs játékot játszottam maggammal, melyben az elsõ tag mindig változatlan maradt. Íme azok az asszociációk amik végül meghatározónak bizonyultak a végsõ képek kialakulásában :
szoval
Nagyszüleim – mindig együtt vannak
Amikor már késõbb, jóval késõbb ekezdtem felvételeket készíteni, választanom
kellett a sorozat egységét illetõen milyen irányba tereljem a képeket és a fenti asszociáció segített abban hogy végül az összes képen mind a ketten szerepljenek egyszerre . ( 52 éve házasok )
(keresés, próbák közben készült kép, ami nem szerepel már a végleges képek – koncepció között 2010 -)
Nagyszüleim – emlékszem Nagymamám rengeteg mesét olvasott nekem, Nagyapám cowboy dalokat énekelt
A diploma sorozatom képi világa. Ez egy összetettebb dolog. Le kell írnom,
hogy mielõtt elkezdtem volna fényképezni én festettem és ha megkérdezik mi a kedvenc ' képem ', bizony nem egy Julie Blackmon vagy Joel-Peter Witkin fénykép a válaszom hanem például Francisco Goya - ' vének vacsorája ' címü képe, vagy egy kevésbé ismert orosz festõ Ivan Aivazovsky háborgó tengeres képei.
Nem az öregséget, vagy öregedést akartam ábrázolni, nem az idõt ami elmúlik
felettünk, sokkal inkább olyan szilánkokat szerettem volna lefesteni a fényképezõgépemmel amik itt élnek bent az én fejemben a nagyszüleimrõl, mindezt olyan képi világgal ami a valóságtól ugyan elrúgazkodott, ám külön minden képi eleme valóságos a maga módján.
Sontag a fotó realizmus-lényegén azonban nem puszta hasonlóságot ért, hanem a fotós
személyével átitatott valóságot: a fotó „nem azt ábrázolja, ami ’valóban’ ott van, hanem azt, amit ’valóban’ érzékelek. … A fénykép olyan valóságelemeket ábrázol, amelyek egyébként is léteznek, de amelyeket csak a kamera képes felfedni.” (Sontag, 1981, 139. és 140. o.)
A fentiekbõl arra gondoltam, a megrendezett fotó felé fogok hajlani, és színes
képeket készítek majd. Meseszerü képeket képzeltem el magam elõtt, és ebben biztos vagyok, hogy a falusi környezet is befolyásolt. A széles láthatár mindig változó ég kékje és a megmûvelt föld sárga – zöld színei mind mind élénken lobbantak fel szemeim elõtt. Fotográfiai értelemben ' tág ' képeket képzeltem el, kint a szabadban, sok fénnyel.
Így utólag talán azt mondanám valahol a fotó performansz közelében kötöttem
ki ha valami mûfaji nevet, vagy keretet keresünk az elkészült képeimnek.
Fontos szempont volt hogy digitális fényképet készítsek és nem pedig képet,
értem ezalatt, hogy csak a legszükségesebb utómunkát engedtem meg magamnak az elkészített felvételeken. A fényképeken külön - külön minden kép elem valós, viszont a mód, ahogy egymás mellé illesztettem rendeztem õket néha megbontja a valóság szövetét ami alól kilátszik a saját szubjektív univerzumom – illetve a negyszüleimé.
“Csak az lehet fotómûvész, akinek a fényképezési technika szövevénye nem öncélú fényképi
bûvészkedésre való, hanem akinek kezében csupán alárendelt eszköz arra, hogy képszerü látomásait minél meggyõzõbben, minel nagyobb erõvel tudhassa közölni és megtestesíteni .
[...] Nem lehet elég sokszor, elég nymatékkal hangoztatni : a látvány csak úgy tud elindulni a mûvészi alkotás felé, ha lélekben kifejlõdik formálódik, átalakul, és így látomássá válik . “
Miltényi Tibor / Progresszív fotó
( 63.o )
Azt, hogy a digitális teknikát választottam egyszerüen azzal
tudnám magyarázni, hogy úgy érzem jelenleg ez az ' ecsetet ' idomul leginkább a kezembe. Az iskolai évek alatt megismerkedhettem a fotótörténet minden apróbb, nagyobb mozzanatával – ám legérdekesebbnek az új évezredet találom, a fotográfia aktuális problémáit. Úgy gondolom megvan a helye az analóg fotográfiának napjainkban ugyan úgy mint a digitálisnak. Hogy egyik jobb-e mint a másik ?! Ezt a parttalannak tûnõ vitát inkább kívülrõl szemlélem, számomra az alkotás, a gondolkodás kiteljesedése a mû eszmei háttere sokkal nagyobb fontossággal bír mint sem az eszköz ami által létre hívják, én az igazi eszköznek az embert, annak is az elméjét tekintem, hogy aztán a mû miként manifesztálódik, számomra kissebb jelentõsggel bír.
A gép pedig végsõ soron ugyanúgy eszköz, mint a rajzoló kezében a ceruza. Minden eszköz
esetében megvan a használati lehetõségeinek a köre, az ecsettel sem lehet térformát faragni, a fényképezõgéppel nem lehet vonalas rajzolatot produkálni. (És ez nem mond ellent annak a ténynek, hogy sok képfajta többféle eszközzel is elõállítható )
Sándor Zsuzsa:
A fotó a vizuális kommunikáció képi világába
Nagyszüleim – a legnyomasztóbb idõkben is volt valami vidámság köztünk
Számomra fontos volt hogy a képeim, mindenen túl derüt sugározzanak. Azért
írom, hogy mindenen túl mert a halált is beleértem. A cím választásával, a
' Memento Mori' – val az volt a szándékom, hogy megmutassam a halált nem egy tragédiának, nem egy sötét végzetnek látom ami árnyékot vet a mindennapi életünkre, nem. A nagyszüleimtõl nem ezt tanultam, nem ezt látom most hogy megöregedtek, hanem józan embereket látok bennük akiknek eszük ágában sincs visszafordítani az idõ kerekét, mert õk elfogadják az univerzumunk törvényét, ami a változás, elmúlás, vagy örök körforgás kinek hogy tetszik.
“A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Õ rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvetõ keze a búzát,
vagy pipacsot az õszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! “
François Villon - A HALÁLTÁNC-BALLADA / részlet
Faludy György átköltésében
Így látom versbe szedve a nagyszüleimet.
A végeredményt tekintve pedig nem a nagyszüleimet láthatjuk a képeken,
hanem azokat a látomásokat amik a fejemben gyúrtam össze a nagyszüleimbõl és mondhatni közvetlen környezetükbõl. Azonban mindezen túl számomra mást is jelentenek a képeken megrendezett jelenetek, mindegyik egy-egy kulcs jelenet amit vagy sikeresen dekódol a szemlélõdõ vagy nem... nem volt célom történetet mesélni , ám hogy mélyen, rejtetten, de valahogyan mégis azt tettem, ezt részletesen a következõ oldalakon írom le.
Eldõlt tehát, hogy a nagyszüleimet fogom fényképezni, az összes képen együtt
fognak szerepelni, színes felvételeket fogok készíteni
– kint a szabadban, megrendezett, meseszerü képeket fogok berendezni és lefényképezni.
Amit el akartam kerülni, az a hagyományos családi portré, nem dokumentálni
szerettem volna a nagyszüleim mindennapi életét falusi környezetben, és semmiképpen sem akartam riportot készíteni
Az elsõ fénykép története.
2010 nyarán fényképezõgéppel, állvánnyal rajztömbbel és tervekkel indultam
el nagyszüleimhez, Székelyhídra. Az elsõ napokban csak figyeltem és vázlatokat készítettem . Hosszú órákat töltöttem az udvaron, és több kilométert bicikliztem a környéken lehetséges helyszíneket keresve. Két hetet töltöttem el így Székelyhídon.
Az ez idõ alatt készült képek közül került ki a sorozat elsõ képe, ami az instalállást követõen sorrendben a 3. fénykép lesz .
Az utolsó elõtti napon sikerült elkészítenem ezt a képet, két hetet vártam és
figyeltem az eget. Mikor megfelelõnek találtam a felhõket összepakoltunk és kiautóztunk a búzatáblához amit elõzöleg már jól bejártam és szemügyre vettem.
A képeken szerepel:
egy kihajtható asztal – terítõ – két kemping szék – egy tál alma – egy cserepes virág – egy üveg sör – egy bögre – egy könyv.
Nem mind univerzális atribútum a szó hagyományos értelmében, számomra
azonban mind jelentõséggel bír ( ez így lesz a késõbbiekben is ). Az itallal és a könyvel, ezzel az ellentét párral próbáltam meg a felszín alatti 50 éves feszültséget belehelyezni az idilbe, olyan mélyre elrejtve viszont amennyire csak képes voltam rá, hogy szinte csak én tudjak róla. A képet kettészeli a horizont, a búza, ami a kenyér illetve az egész életen át tartó munka, és az ég a nyugodt, békés túlvilág ígérete . Azzal hogy egy asztal mellé ültettem a képen szereplõket, látszólag passzivitásba taszítva õket. azzal az idõtlenséget akartam a kép hangulatába süllyeszteni. Megállítani az idõt amit így ilyen formában csak fényképen lehetséges.
A második fénykép története.
2011 ben készült el a második kép, ami az installálást követõen a 4. fénykép
lesz a sorban. Az elsõ fényképem révén és az asszociásiós játékom nyomán most már sokkal szilárdabb támpontokkal indultam el fényképezni . Az ötlet az volt, hogy megmutassam közelebbrõl a nagyszülõk életterét, vagy annak egy szegmensét. Ház, disznó ól, a hátsó ( tyúk ) udvar . Ezek közül választottam a hátsó udvart.
Az elkészült sorozatban több féle módon is párosíthatjuk a képeket. Ezt a képet
gondolatban rögtön az elsõ mellé párosítottam. Igaz nem azért mert sok minden azonos lenne a két fényképben, mint sem hangulatában, sem a fényképezés szögét illetõen. Én az elsõ fénykép folytatásának szántam inkább bár kicsit mintha az ellentéte lenne.
egy megterített asztal – két szék – tyúkok - szalvéta – egy edény – tányérok – és napraforgók - vályú / a kép széleit mindenféle belógó tárgyakkal, építmények részeivel szegélyeztem, szándékom szerint ezzel tágítva a kép szimbolikus határait .
A kép háttere a hátsó udvar dísztelen barna földje . Amiben semmi túlvilágit
nem találunk nem úgy mint a felhõkben. A mindennapok hangulatát a tyúkokkal próbáltam meg érzékeltetni, és a vályúba szór kukoricával – a tyúkok esznek, és így tesznek a nagyszüleim is. Dolgozatom elsõ felében írtam a derürõl, ami a legnyomasztóbb idõkben is jelen volt, számomra ez a szürke mindennapokba csempészett derü, a napraforgó .
A harmadik fénykép története.
2011 nyarán készült el a 3. kép amit végül beválogattam a sorozatba, ahol az
installálást követüen az 5. kép lesz. Ahogyan alakult a sorozat és egyre készültek a fényképek, sok mindent el kellett engedjek, ki kellett szortíroznom, de nagyapám Dacia -ját semmiképpen sem akartam kihagyni. A mai fiatalok persze halottak arról hogy volt egy korszak amikor midnenkinek ilyen autója volt, de megélni mégis más.
Idõ közben nem ez volt az elsõ fénykép amin megbontottam egy bizonyos
egységet a nagyszüleim között, ahogyan ezen a képen is már nem egyenrangú fél ként tüntetem fel õket, jelen esetben egy bizonyos alá – fölé rendeltséget igyekeztem ábrázolni.
Az Autó -
Valójában sosem volt a családnak Daciaja. Az igazság az, hogy az autó
csak és kizárólag a nagyapámé volt. És amíg nagyapámnak mindig járt az autó addig nagymamám volt az aki tolta a család szekerét, sokszor sziszifuszinak tûnõ munka ként. Szándékosan nem egy leejtõt kerestem, hanem inkább a fényképezõgépemet fordítottam el.
A negyedik fénykép története .
2012 -ben készült el a 4. fénykép ami az installálást követõen az elsõ lesz a
sorban . Egy a falu közvetlen közelében lévõ kútnál készül a fénykép. Gyermekkorukban mind nagymamám, mint nagypapám sokat játszottak itt, miközben a libákra vagy éppen a tehenekre vigyáztak. 3 van köztük nagypapám javára. A kút a mai napig mûködik, jól látszik hogy körben állatok lábai szokták dagasztani a sarat . Arra gondoltam ez tökéletes helyszín lenne a kezdetekhez, valamivel több mint 60 éve szinte itt ismerkedtek össze, és most már több mint 50 éve házasok.
kút – vödrök – gumicsizma – gitár – vonat
Kezdem a vonattal. Gyermekkoromban az is hozzátartozott, hogy
én vonattal jártam le falura. A vonat közelsége a “ civilizáció “ közelségére is felhívja a figyelmet, nem akartam hogy úgy tûnjön egyedül õk léteztek mint egy Ádám Éva pár, így a nélkül, hogy más embereket is szerepeltessek a fényképen a vonattal jelzem, hogy rajtuk kívül más emberek is voltak vannak a közelben . Az életet gyakran hasonlítják egy utazáshoz, ahogy az élet a vízbõl hódította meg a szárazföldet, az õ közös életük is valahol a kút mellett indulhaott. A gitárt, gyermekkoromban kaptam, de végül nagyanyám tanulta meg használni, úgy ahogy. Amíg nagypapám a kútból próbál vizet felhozni, addig nagymamám elkezdi a történetüket – az elejétõl, a megismerkedéstõl...
Az ötödik fénykép története.
2012 -ben készült el, és az installálást követõen az utolsó, záró képe lesz a
sorozatnak. Az 5. fénykép esetében nehezebb dolgom volt, sok helyszínt kipróbáltam mire rátaláltam a még csupasz barackfákra. Csupán az elsõ és ezen az utolsó képen szerepelnek egymásnak háttal a nagyszüleim, de ezen az utolsón távolodnak egymástól.
házi köntös – locsoló kanna – batyu
Az összes fényképen, amit megrendeztem, jelentése van minden tárgynak,
minden vizuális elemnek ugyan úgy ahogyan annak is, hogy a nagyszüleim éppen mit tesznek, milyen viszonyban vannak egyámással a képen. Fontos volt a metakommunikáció, a testtartás is. A képen nagypapám egy látszólag kiszáradt fát öntöz egy kannával, házi köntösben. Ezt a magatartást annak szántam, ezzel a látszólag értelmetlen cselekvésben azt szerettem volna elrejteni – hiszen az összes fát nem tudja kannával meglocsolni, egy kiszáradt fát meg minek locsolni – amilyenné vált az életük. Nagymamám egyre távolodik nagypapámtól, mint fizikailag mint szellemileg. Azaz távolodna, de ahogy õ mondja : “ már késõ “ õ gondolatban mégis tovább lépne, elindulna egy batyuval a vállán.. Azért is ez a záró fényké, momentum a sorozatban, mert itt tartanak most.
A hatodik fénykép története.
2012 áprilisában készült el az utolsó fénykép ami az installálást követõen a 2.
lesz. A nagyszülõk, ünnepi ruhában állnak a horizonton – ha úgy tekintünk a sorozatomra mint az õ történetük eszenciájára, akkor ez a kép az esküvõ, a bõröndben pedig minden szükséges holmi az elkövetkezendõ közös életükhöz.
bõrönd – elegáns ruha
Mindenen túl így fogok emlékezni a nagyszüleimre. Kéz a kézben állnak a
túlvilág kapujában. Mondhatnám a nagyszüleim az operenciás tengeren túl élnek, de én tudom a valóság sokszor lesujtó volt, pont ezért kanyarítok, alig észrevehetõen minden mesén túl kicsit keserédes véget a sorozatnak. Látva õket sokszor elgondolkodom, megérte- e az az 50 év amit együtt töltöttek ? Sokszor beszélgetek errõl velük, egy életen keresztül, tényleg jóban rosszban. Elnézve a nagyszüleimet megéri, de mindennek ára van, és õk is súlyosan megfizették. Fizetik.