A mûugrás alkotói szemmel
Svajer Barbara
Konzulens – Kerekes Emõke
Szellemkép Szabadiskola
Diplomadolgozat
2012
Pierre de Coubertin - Óda a sporthoz (részlet)
„A szépség vagy te, sport!
A testeket te formálod nemessé,
elûzöl romboló vad szenvedélyeket,
acéllá edzel lankadatlanul,
Lábak, karok, törzsek összhangja és
tetszetõs ütem tõled való
Bájt és erõt te fûzöl együvé,
szilárd és rugalmassá te tész.”
Hogy mióta van jelen a mozgás ábrázolása az ember történelmében? Az ember fejlõdésével párhuzamosan alakult, már az õskorban bemutatkozik barlangfestmények formájában. Ezek az alkotások még nagyon kezdetlegesek voltak. Ugyan az egyiptomi mûvészetre is még az egyszerûsített ábrák a jellemzõek, azonban komoly a fejlõdés. Egyiptomban a legjelentõsebb megjelenítési forma a falfestészet. Az egyiptomi látásmód különlegesnek számít, az arc, kar, láb oldalnézetben, a szem, váll, mellkas, törzs elõnézetben, míg a csípõ 3/4-es profilban látható a képeken. Ebbõl az érdekes látványból fejlõdik a görögök vizualitása, legkorábbi festészetükben érezhetõ az egyiptomiak hatása. A görög kultúra alapja a test szépsége és a mozgás kapcsolata, annak ábrázolása. Az ókori Görögországban rendezték az olümpiai játékokat, amely atlétikai és vallási ünnep volt. Az atléták rendszerint meztelenül versenyeztek, bõrüket olajjal kenték be, hogy vonásaik jobban kivehetõek legyenek és vonzalmat keltsenek, mivel a rendezvény részben a tökéletesen kidolgozott test megjelenítésének és teljesítményének ünnepe is volt. Ezt az eseményt a mûvészek festményeken és szobrok formájában örökítették meg. A görög festõk fõként agyag edényeket, vázákat használtak festõvászon helyett. A legelterjedtebb technika a fekete alapra vörössel festett alakok ábrázolása. A görög mûvészetet elemezve találkozunk elõször 3 dimenziós mozgásábrázolással. Pontosan tanulmányozták az ember anatómiáját és kõbe faragták élethû mását bizonyos mozdulatok végzése közben. Ez szolgát alapul más népek és késõbbi korok mûvészetének. A modern képzõmûvészet alakulásával a mozgás ábrázolása megjelenik a grafikákon, épületek része lesz szobrokként, a színmûvészetben pedig a táncosok formálják meg. Késõbb a filmezésnek és a fényképezésnek is állandó témájául szolgál.
A mozdulatok leképzése nem volt mindig lehetséges, azonban már a fényképezõgép feltalálásakor mozgatta a tudósok fantáziáját, hogy miképpen lehetne megörökíteni a mozgásban lévõ alakot. A fényképezés történetének kezdetén, az akkoriban használt nyersanyagok hosszú exponálási idõt igényeltek. Késõbb a technika fejlõdésével csökkent a megvilágítási idõ, ebben szárazelemez kifejlesztése jelentette a komoly elõrelépést. A modern fényképezés alapja Hannibal Williston Goodwin szabadalma a celluloid alapú filmtekercs, ez illetve George Estmann 1888-ban bemutatott kézi kamerája vezetett ahhoz, hogy a fényképezés elterjedjen és a fényképezõgép tömegcikké váljon.
A fényképen rögzített mozgásábrázolás úttörõje az angol származású tudós, Edward J. Maybridge. 1830- ban született Angliában. 21 évesen Amerikába költözött, ottani munkája rengeteg utazással járt. Egyik útja során súlyos balesetet szenvedett. Lábadozása során ismerkedett meg a fényképészettel. Gyorsan vált sikeres alkotóvá. 1782-ben már a San Franciscó-i Bradley and Rulofuson stúdió alkalmazottjaként dolgozott. A szabadtéri képek specialistájaként tartották számon. Leland Stanford politikus, és gazdag versenyló tulajdonos Étienne-Jules Marey francia tudós kijelentésére - miszerint a vágtató ló mozdulata során van olyan pillanat, mikor az állat egyetlen lába sem érinti a talajt - 1872-ben megbízást adott a Bradley and Rulofuson stódiónak, amelyben kérte, hogy derítsék ki kérdésére a választ. A munkát Muybridge kapta és egy évvel késõbb már elért némi eredményt, azonban felvételein a mozgó állat elmosódva jelent meg. Az igényeknek nem felelt meg a minõség, így nem mutatták be a nagyközönségnek, az azonban kivehetõ volt, hogy van olyan pillanat, amikor a ló teljesen a levegõben van, ezért folytatta a kísérletezést. Maybridge technikai fejlesztésekkel állt elõ, amellyel 1877-ben sikerült jobb minõségû felvételt készítenie. Egy évvel késõbb 12 kamerát állított fel egymás mellett, amelyek egymástól eltérõ idõben exponáltak, ahogy a ló elhaladt a gépek elõtt. Ezzel a módszerrel sorozatképként tudta megmutatni a ló mozgását. Technikájával képes volt 1/1000 másodperces idõvel dolgozni, amely hatására a mozdulatok teljesen kimerevedtek.
Maybridge, lovak mozgástanulmányozása.
A sorozatának képeit gyors egymásutánban, egy általa feltalált szerkezetben- zoopraxiscope- mutatta be, amely ilyen formán a mozgás illúzióját keltette. Késõbb több sorozatot készített állatok és emberek, köztük sportolók mozgásáról. Muybridge életének utolsó évtizedét szülõföldjén töltötte, ahol 1904-ben hunyt el.
Muybridge-vel párhuzamosan dolgozott a francia tudós és fiziológus, Étienne-Jules Marey. Munkássága jelentõs volt az orvostudomány területén, ahol számos új technikát fejlesztett ki, emellett a fényképészetben is remekelt. Emberek és állatok mozgásának tanulmányozásával foglalkozott. Muybridge módszerét helytelennek tartotta, mert a több géppel való fotózás során a nézõszög megváltozott. Marey megtalálta a módját, hogy hogyan rögzítsen egy egész mozdulatsort egyetlen felvételen. Ehhez elõször a fotó-puskát dolgozta ki 1882-ben, amely egy valódi puska, azonban tölténydobját kör alakú fotólemez helyettesíti. Ezt követõen használta a kronofotográfot rögzített lemezzel. Amely egy egyszerû sötétkamra, amelynek a zárja egy forgólemezen elhelyezett ablakocska. Az objektív elõtt körbehalad a forgólemez, és amikor az ablak kerül a lencse elé akkor exponál a gép. Ez a technika alkalmas volt arra, hogy az elõzõhöz képest eltolódott kép egységes idõközönként készüljön el egyetlen lemezre.
Étienne-Jules Marey mozgástanulmánya.
A század végére tehát teljesültek a mozgás ábrázolásának feltételei, valamint ekkora alakult meg az újkori olimpiai játékok mozgalma. A középkorban ugyanis teljesen elfelejtõdött az olimpia eszméje. A feudalizmus ideológiáját jelentõ katolikus vallás elfordult a földi élettõl, az antik hagyományokat mint bûnös testi jelképeket elvetette. A sport egyfajta módosult formáját, a lovagi tornákat a testnevelés eszközeként eltûrte, így a sportolás valamilyen formában tovább élt. Az 1800-as évek végéig nem történt számottevõ lépés az olimpiai mozgalom feltámasztásáért. Ezt a francia Pierre de Coubertin báró tûzte ki életcéljául. Lelkesedésének és kitartásának köszönhetõ, hogy 1894-ben tartott párizsi nemzetközi kongresszuson a küldöttek elfogadták az olimpiai mozgalom felújítását. Úgy határoztak, hogy az elsõ újkori olimpiai játékokat 1896-ban Athénban – az ókori olimpia hazájában – rendezik, és azt követõen 4 évente más ország kapja a megrendezés jogát. Ebben az idõszakban egymás után alakultak az új sportegyesületek, ahol az edzések, illetve versenyek remek alkalmat nyújtottak az alkotóknak. A sportfotó célja a mozgás, lendület, dinamika, a koncentráció, küzdés bemutatása, ezeken kívül egyfajta társadalmi ábrázolás is. A sportegyesületek a társadalmi hovatartozásuknak megfelelõen alakultak, legyen az az arisztokrácia, polgárság, munkásság. Az újkori olimpia megjelenésével született meg a sportfotográfia, a legtöbb sportfotó sajtótermékekben jelent meg, hírközlés céljából, a kép szerzõjének nevét azonban nem tüntették fel, ezért nehéz azonosítani a korai felvételeket. Mûvészi kiállításokon 1920-as évektõl volt jelen a mozgás, mozdulat ábrázolásának mûfaja, ennek népszerûsítéséhez hozzájárult Leni Riefenstahl német filmrendezõ munkássága. Riefenstahl az 1936-os Berlini olimpiát végigfilmezte, és készített belõle egy két részes dokumentumfilmet. Képi világa újszerû volt, egyedi képkivágásokat, beállításokat használt. Elõször nála válik fontossá a sportolókat körülvevõ tér bemutatása. Sokszor nagylátószögû objektívvel filmez, emellett gyakoriak a közeli felvételek is, ezen felül bevezetett forradalmi technikákat is, elsõként használ követõ kamerát, amely a sportolókkal egy vonalban halad végig a pályán. Riefenstahlnak komoly szerepe van a sportfotózás fejlõdésében, filmjének bemutatása után vált igazán populáris mûfajjá a sportfotográfia. A német filmrendezõnõ mellett az akkoriban megjelenõ, ugyancsak Németországból induló Bauhaus-eszme is komoly hatással volt a XX. század mûvészetére. Az eszme lényegét a szubjektív megjelenítés, az anyagok, formák megismerése, és tudatos használata képzi. A kubizmusból és az expresszionizmusból meríti geometriai formavilágát. A fotómûvészetben tiszta fotográfiának szokták említeni. 1919-ben létrehozták Állami Bauhaus intézményét, ahol 1929-tõl Walter Peterhans fényképész, fotómûhely részlegvezetõje. Munkájának köszönhetõ a Bauhaus Archívum jelentõs fotóanyaga.
A németek alkotói eszméje ugyan formálta a mûvészeteket, azonban a fotózást még nem kapcsolták össze a képzõmûvészetekkel, - noha egyidõs volt a technika XIX. századi megjelenésével – ebben Andy Warhol által bevezetett pop-art 1970-es évekbeli megjelenése hozta a fordulatot.
A század végének legjelentõsebb újítása az elektronika bevezetése, ezzel megkezdõdött a digitalizálás a fényképezésben. A mai modern technikával minden fotós, akár profi, akár kezdõ, készíthet fényképet a mozgásról. A minõségbeli különbségek a felszerelésre költött összeggel egyenesen arányosak. A jelen korszakban hatalmas méreteket öltött a vizualitás, azonban a tömeges fénykép készítéssel a fotográfia legtöbb ágában visszaesett a korábbi színvonal. A jó sportfotózáshoz szükséges az adott sportág ismerete, mert mindegyiknek megvan a maga érdekessége, így jó, ha tisztában vagyunk, jellegzetes mozdulatokkal. Ezen kívül fontos még a fotós gyors reakciója, hogy a kívánt pillanatot rögzítse.
A sportfotózásban, mint a szakma sok más területében is két mûfaj különíthetõ el, az alkalmazott, illetve az alkotói képalkotás. Az alkalmazott része a sajtófotózáshoz kapcsolódik, ezáltal jelen van a mindennapokban. Olykor elõfordul megrendezett, divatfotóként. - Gérard Rancinan, francia kortárs fotográfus. - Az alkotói sportfotográfia túlmutat a szokványos dokumentáción, és a kép mint dekorációs elem jön létre. Nem a hétköznapi fényképezésrõl szól, hanem a mûvészfotóról, amely során nem csupán a látvány a fontos, hanem a kép mint kézzelfogható nyomat, mûtárgy. Megjelenési felülete a kiállításokon van, azonban sportfotográfia ilyen formában még nem szerzett népszerûséget, ritkán jelenik meg galériák falain. Munkám során ezt a képalkotási módot választottam a mûugrás sport bemutatására.
A sportfotózás már évek óta foglalkoztatott, ennek során két szenvedélyem fonódik össze: a mozgás, és a fényképezés. Maga a mozgás szeretete kiskoromtól kísér. Szüleim képtelenek voltak lefárasztani, egész nap ugráltam, szaladgáltam, felmásztam mindenre amit arra alkalmasnak találtam- azaz mindenhova- ezért elvittek egy tornaterembe. Ott is ragadtam jó idõre. Késõbb sportágat váltottam, ekkor jött a mûugrás, amit ugyancsak évekig ûztem. E közben indult érdeklõdésem a fényképészet felé, és elkezdtem fotózni társaimat edzés és verseny közben.
A sportot ugyan abbahagytam, de fotózni visszajárok a medence partjára. A mûugrást az egyik legszebb sportnak tartom. Az ugrók lazák, tartásuk helyes, testfelépítésük arányos, izomzatuk tónusai jól kivehetõek, mozgásuk dinamikus, mégis könnyed. Esztétikus látványt keltenek a képeken.
Nem sokkal a Szellemkép Szabadiskola elkezdése után, amint világossá vált számomra, hogy szeretném végigcsinálni az iskolát, elkezdtek körvonalazódni egy sorozat képei a a mûugrásról. A technikai tudás, illetve a stílus még hiányzott. Az iskolában eltöltött órákon, a tanárainktól szerzett ismeret segített abban, hogy a képi világom letisztuljon. Megtanultam a képkomponálás elveit, ezáltal tudatosan építem fel a fotóimat, általam fölöslegesnek titulált elemek nélkül, ez hozzájárult, hogy rátaláljak egy olyan megoldásra, amivel ábrázolhatom azt ami a fejemben megszületett. Már tudtam, hogy nem csupán egy fekete fehér sorozattal szeretném bemutatni a mûugrást, máshogy akartam láttatni ezt a sportágat, mint ahogy a köztudatban benne van, már ha épp benne van, mert nem tartozik az ismert sportok közé, pedig az olimpiák történetében viszonylag hamar, 1904-ben már szerepelt az ötkarikás játékok versenyszámai között. Magyarország az 1936-os berlini olimpián mutatkozott be ebben a számban.
A képek mássága többféleképpen is mutatkozik. Fontos szerepet kap a fotókon a tér, -legyen az levegõ, víz, vagy az ugrótorony- képelemmé vált tehát a helyszín, és annak adottságai, az ugrókat pedig mint esztétikus képelemeket használtam fel, és olykor igen csekély méretben mutatkoznak a nyomatokon. Számomra nem az volt a fontos, hogy személyeket, eltorzult arcokat mutassak meg, a testeket, mint formákat helyeztem a képekre, így a háttérrel együtt vizuális eszközként jelennek meg a képeimen, és e két eszköznek összhangját ábrázoltam. Ez a komponálás szûk vágást követelt meg, amely során a kép minden részletét tudatosan használtam ki. Úgy döntöttem, nem használok színeket, hogy ne befolyásolják a hangulatot, illetve ne azok vezéreljék a tekintetet. A fekete illetve fehér közötti szürke skálát használtam, ezzel a fotográfia klasszikusnak vélt irányát követtem. Ennek ellenére fontosnak tartottam a színek megfigyelését, a világosabb és sötétebb részletek egymáshoz hangolása, egymás ellensúlyozása végett.
Felvételeim során digitális technikát használtam, amelynek hátránya az analóggal szemben, hogy kevésbé éles képeket készít, valamint szegényebb a a két csúcsérték, a fekete illetve a fehér közötti tónusátmenet, azonban autófókusza gyorsabb, pontosabb, magasabb iso tartományban kevésbé tûnik fel a képzaj, gyorsabb sorozatra képes.
Képeimet erõs napfénynél készítettem, ezzel erõteljes árnyékok elérése volt a célom, így a képeken megjelenik a napsugarak iránya, fények árnyékok játéka. A szabad környezet, illetve a napfény tette lehetõvé, hogy 100-as iso-t tudtam használtam a tiszta, képzajmentes felvételekért. Az erõs fény, a fém és a vizes felületek hátulütõje a becsillanás, tükrözõdés. Ennek csökkentése végett objektívemre polarizációs szûrõt raktam, amely még az égbolt kontrasztján is segített. Ezen kívül a fotózáskor használt technikák közé tartozik még, hogy a mélységélességgel játszva kívántam összemosni a 3 dimenziós teret a 2D-s síkra, azonban a képen szereplõ távolban lévõ zavaró elemeket homogén felületként építettem bele a felvételekbe, törekedve az egyszerû, minimalista, visszafogott stílusra, hogy a képek szemlélõje ne értelmezzen felesleges elemeket. Könnyedén felidézhetõ látvány szerettem volna létrehozni, amelyben a nézõ figyelme vezérelt. Éppen ezért könnyen értelmezhetõ mozdulatokat rögzítettem, olyan formán, hogy az egyes mozdulatokat teljesen kimerevítettem, ehhez 1/500-ad másodperces, illetve ennél rövidebb expozíciós idõt használtam. A rövid exponálási idõ lehetõvé tette az állvány elhagyását, még teleobjektív használatakor is. Annak ellenére, hogy nem készítettem hosszabb idõvel bemozdulásos képeket, az ugrások levegõben való leképezésével a nézõ asszociálhat a mozdulat dinamikájára, ehhez nem használtam gépem sorozatkép funkcióját. Korábbi tapasztalataim azt mutatják, hogy a gép ugyan 4,5 kép/másodperces gyorsasággal rögzíti a mozdulatot, de amit igazán le akartam fényképezni, az kimaradt a sorozatból, így rászoktam arra, hogy elõbb megfigyelem a mozdulatot, és utána egyetlen képet készítek, így pontosabban tudok dolgozni.
Az emberi testet absztrakt környezetbe helyeztem, amelyhez geometriai formákká, vonalakká, görbékké komponáltam az ugrót körülölelõ felületeket, azoknak csak töredékét bemutatva. Ez is egyik eleme annak, hogy elkerüljem a a méretek bemutatását, nem kívántam viszonyítási pontokat adni a nézõnek, számomra nem volt fontos hogy megmutassam a távolságokat, mint például, hogy hány méter magasból ugrik a vízbe a sportoló. Általában a képeken feltûnik a horizont, én elkerültem a megjelenítését, mivel ez is viszonyítási lehetõséget ad.
A képek készítésekor különösen figyeltem bizonyos komponálási elvekre. Ilyen például, hogy a mozgás irányába több helyet hagytam, hogy az természetesnek hasson, az alak ne sétáljon ki a képbõl. Ez laikus számára érdekes lehet, mivel a szemlélõ a komponálás hatására érzékeli a haladás irányát, még akkor is ha nem ismeri a sportágra jellemzõ mozgásformákat.
A megszokottól eltérõ aspektusból fotóztam végig a sorozatomat. Aki felül egy versenyen a lelátóra, ilyen módon nem láthatja az ugrókat, ezeket a képeket még akkor rögzítettem a memóriámba mikor még magam is ûztem ezt a sportot. Akkor még ugyan nem gondoltam arra, hogy egyszer összeállítok egy anyagot belõlük, de 1-1 képként el tudtam õket képzelni. Készült fotó felülnézetbõl, amikor a torony adottságait kihasználva az ugró fölött elhelyezkedve készítettem a felvételt, alulról a partról fotózva. Ahhoz hogy minden szemszögbõl készüljön fénykép, víz alatt is dolgoztam.
Amennyiben a sportfotográfián kívül szeretném elhelyezni sorozatomat a szakma ágazatai között, a portré, illetve megrendezett kategóriába tudnám besorolni. Portré mert minden egyes képen megjelenik az ember, ugyan nem csak róla szól, de fontos része a képnek, reflektál a többi képelemmel. Alapvetõen az adott sport bemutatásáról szól a sorozat, a sportnak pedig eltengethetetlen szereplõje az ember. A megrendezett kategóriába azért sorolnám- túl azon, a szakmában folyton visszatérõ gondolton, hogy minden fotó megrendezett- mert ugyan az ugrókat nem láttam el instrukciókkal, a toronyhoz nem építettem hozzá, és a vizet sem mertem ki a medencébõl, azaz a szó szoros értelemben nem rendeztem be a képeket, mint egy enteriõr a nappalit, de addig változtattam a helyem a torony, és az ugrók körül, illetve használtam az objektívem zoom gyûrûjét, míg közel azonos képet kaptam a fejemben lévõ elképzeléshez, és ettõl kezdve már nem lehet szó elkapott pillanatról. Valamint azt gondolom, hogy a felvételeim által nyújtott látványt majd minden ember láthatta már aki megfordult a mûugró medence partján, azonban nem ezek a képek élnek bennük, ha visszaemlékeznek a látottakra. Olyan részletek megörökítésére törekedtem, amelyek minden ugrásnál megfigyelhetõek, azonban mégis átsiklik a figyelem felettük. A megrendezett fotó olykor megváltoztatja a valóságot, átalakítja, szürreálissá teszi, ezt én nem alkalmaztam, azonban a képek nézõi mégis hétköznapitól eltérõen ismerhetik meg a mûugrókat.
Munkám során ügyeltem arra, hogy képeim felépítése hasonló stílusú legyen, ezáltal összeálljon egy sorozattá, az ismétléseket azonban kerültem.
Képeimnek nem tulajdonítok különösebb filozofikus gondolatokat, nincs semmilyen politikai, illetve társadalmi mondanivalójuk, teljes mértékben a látvány a fontos, a kép elemeinek esztétikus elhelyezése, komponálása, rendezettsége, az ember és élettelen környezetének összhangja. Egyfajta kreatív emberábrázolásnak szántam, amely újszerû szemszögbõl mutat be egy általam kedvelt sportágat.
Az iskola sikeres elvégzése után, terveimben szerepel ezen sorozat bõvítése, valamint folytatom a sport képekben való ábrázolását, más sportágak képsorozattal való bemutatását is.
Munkámat Nikon D90-vel készítettem, nagylátószögû és teleobjektívet használtam. A vízalatti képet egy olympus márkájú víz alatt is használható kompakt géppel készítettem. Vizsgaanyagom giclee-print technológiával készült, 28x42 cm-es méretû siena pearl papírra. A képek paszpartuzva, fém színû keretben foglalták el helyüket.
Esszém végén írok azokról a rangos fotósokról, akik már valamilyen módon feldolgozták a diplomamunkámban szereplõ témát, illetve azokról, akik a sportokat általam kedvelt módon rögzítették.
George Hoyningen-Huene az Oroszországban született, balti német és amerikai szülök gyermeke az 1900-as évek közepén mûugrókról készített beállított képeket.
George Hoyningen-Huene, megrendezett sorozata.
Munkácsi Márton, magyar fotográfus - aki késõbb Martin Munkácsi néven vált világhírûvé - foglalkozott mozdulatok ábrázolásával, fõleg megrendezett képeket készített a témában. Munkássága során lefotózott egy mûugrót ugrás közben, ez a kép az egyik leghíresebb, amely a sportág megjelenésének kezdetekor készült.
Munkácsi Márton, mûugró gyakorlat közben.
Édouard Boubat kompozíciói, ember és térábrázolásai, Bill Brandt a test formáival való játéka és képei erõs kontrasztja, valamint Henri Cartier Bresson képi világa és perspektívái voltak rám nagy hatással.
Kortársak közül Kohjiro Kinno, Pete Saloutos, Erik Refner, Thomasz Gudzowaty munkásságát, és mozgásábrázolásait tanulmányoztam elõszeretettel.
Kép források:
- http://4.bp.blogspot.com/_GHdCpxznEhU/TPk8zgbSAVI/AAAAAAAAAuM/
rqx2RRaVfGk/s1600/jab33_muybridge_004f.jpg
- http://2.bp.blogspot.com/_99U_pO3l2-Y/SV5MbZEwvbI/AAAAAAAAAiY/zQhzZ564_pI/s400/july6,1929+hh+patou.jpg
- http://www.corbisimages.com/images/Corbis-CN00003434.jpg?size=67&uid=c53fa9fa-7f1e-4f14-88f3-1186d502df7c
- http://www.ludwigmuseum.hu/images/low/754_11805-p.jpg
Irodalomjegyzék:
- Dr. Gyulai Ferenc – Fotoiskola (Mûszaki Könyvkiadó, Budapest, 1965)
- Kun László – Egyetemes testnevelés és sportörténet (Sport, Budapest, 1978)
- Lugosi Lugó László – Fényképíró - A dagerrotípiától a digitálisig (Typotex, Budapest, 2009)
- Szilárgyi Gábor – A fotómûvészet története – A fényrajtól a holográfiáig (Képzõmûvészeti Zsebkönyvtár, 1982)
- Willfried Baatz – Fotográfia (Kossuth Kiadó, 2003)
- Miltényi Tibor – Progresszív fotó (Budapest, 1994)
- Pécsi József – A fényképezõ mûvészete
- Tetnevelés (Vas Megyei Pedagógiai Intézet, Szakmai- és Szakszolgálat, Szombathely, 2004)
Internetes források:
- http://hu.wikipedia.org/wiki/Eadweard_Muybridge
- http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/frizot.htm
- http://hu.wikipedia.org/wiki/Bauhaus