Podmaniczky Szilárd
Leheletfinom képek
Egyik délelõtt csörög a telefonom, fölveszem, és azt hallom benne, hogy Lehel beszél hozzám. Csodálatos dolog ez a telefon. Úgy nagyjából tíz év távolából újra hallom a hangját. Ha nincs telefon, ez biztos nem történik meg. De hagyjuk most már a telefont, mert nagy lesz a számla.
Aztán egy e-mailt is kaptam tõle, az már fix havidíjas dolog. Elküldte a fotókat kicsiben, ezekbõl válogat a kiállításra. Bedugtam a pendrájvom a gépbe, hogy átveszem a képeket, mert csak a könyvtárban tudok internetezni, de nem sikerült. Valahogy olyan levelezési programot használok, amit képtelenség kiismerni, pedig még havidíja is van, nem sok, kétszázötven forint. Akkor azt mondta a könyvtáros, hogy utazzak nyugodtan Budapestre, holnap reggelig õ majd átveszi valahogy, mert neki másmilyen pendrájvja van. Egyébként, hogy történelmi kontextusba kerüljön a készülék, pundrájvnak hívom.
Szó, ami szó, másnap nálam voltak a képek. A pundrájvot beraktam a laptopba, amit már jó régen vettem, ezért elég lassan áll föl neki a vindóza, de azért megnyalja még a kettõhúszat. Hát, tényleg, jó kicsi képek lettek, így aztán minõségi romlás fejében fölnagyítottam párat. Akkor jöttem rá, hogy igazából nem is a mérettel van a baj. A nõk is ezt mondják. A méret nem számít. Hanem az igazi problémát az jelentette, hogy kisütött a nap. És amikor a házat terveztük, úgy rendeztem be a dolgozószobát, hogy az ablakkal szemközt legyen az asztalom, ahonnan a Balaton fölötti eget látom. Csakhogy így minden világos. Veri a fényt a murva, veri a fényt a szomszédház fala. Most nem állhatok oda, hogy fessék át a házat, mert nem látom rendesen Lehel képeit a monitoron. Ráadásul nem is ismerik Lehelt, magyarázhattam volna, hogy milyen régi barátom, meg hogy Szegedrõl ismerjük egymást, amikor még mind a ketten fiatalok voltunk, és akkor még én dohányoztam is, Portit szívtam, azt a borzalmas bulgár cigit. Tényleg, nem is tudom, Lehel dohányzott-e. Szerintem néha. Nem egy dohányos alkat, talán inkább szivaros.
Na, a lényeg, hogy elsõ nekifutásra nem tudtam megnézni a képeket, ezért ebéd után inkább elmentem biciklizni a feleségemmel. Mármint mindketten bicikliztünk. Ilyenkor teljesen kihalt a Balaton partja, de akik itt vannak, azok mind avart égetnek vagy fát vágnak. Szép ez itt ilyenkor nagyon, nem vágyom a városba. Sok van, mi az embernél csodálatosb. Van persze pár csodálatos ember, bár meglehet, inkább csodálatos pillanatok vannak. Azt hiszem, lassacskán eljutok a fotókig.
Két óra hosszat bicikliztünk, néztem a tájat, a tágasságot, a parton álló tujákat és platánokat, ahogy törzsük a folytonos északi széltõl közel negyven fokban dél felé dõl. Olyan nagyok ezek a csendek, hogy az embernek verset írni támad kedve benne. „Fújd ki az orrod, ne tétovázz / megtart majd a bicikliváz.” Vagy: „A part menti apartmanban szól a tévé döng katlan.” „Nem vagyok már kisgyerek, egykét dolgot ismerek.” És akkor egyszer csak megláttam a horizonton a nap vörös korongját. Ez úgy történhetett, hogy közben minden bizonnyal beborult. Közvetlenül a fonyódi partok elõtt bukott alá. Nagyon lassan haladt, és a tejszínû, mozdulatlan vízre vörös hasábot rajzolt, s így együttesen alkottak egy rövid i betût. Sokan kinevettek érte, mikor az egyik könyvemre naplementét fotóztam. Mert giccses. Én a csillagos égbolton kívül kizárólag a nap kelõ és nyugvó mozgásában érzek atavisztikus hangokat, évmilliókat, elgondolhatatlan mélységû idõk távolát. Olyan távolt, amikor a nap már sütött, de még senkinek nem volt életrajza.
Ahogy eltûnt a nap, gyorsan hûlni kezdett a levegõ, és hirtelen eltûntek a fények, szürke meg fehér lett minden, mint amikor a pisai tengerparton sötétedett rám. Igaz, akkor volt nálam egy nagy adag vaníliás puding.
Ahogy hazaértem, bekapcsoltam a gépet. Az ablak mögött sötétség várt, illetve van ott egy huncut neoncsõ, ami olykor, ha közel fújja hozzá a szél a szilvafát, kialszik. De legalább a telefonkábelt nem látom, csak sejtem, ahogy szemmagasságban fut rajta a sok elõfizetés, meg lebeszélhetõ percdíj.
Szóval, kinyitottam a képeket a pundrájvon és szépen megszemléztem õket. Most már nem is látszottak olyan kicsinek. Biztos kitágult a pupillám a friss levegõn. Egyébként rendesen meg is éheztem, de ha ötkor nekiállok vacsorázni, akkor már nyolckor elalszok. Új stratégiát követek a táplálkozásban. Csak annyit eszek, hogy elmúljon az éhségem.
De a lényeg, hogy megnéztem minden képet, és nagyon tetszettek. Úgyhogy nem csak a régi barátság miatt esik jól, hogy megnyithatom a kiállítást. Jó nézni, hogy mit látott Lehel, mert gondolat van a nézésében. És tényleg nagy szerencse, hogy azokat a mûveket szeretem, amiben gondolat van. Nem koncept, csak gondolat. Ez a gondolat vezérelje az õ pályáján az õ kameráját.
Most már csak azt kellene kitalálni, milyen formában írjam meg a megnyitót, mert hosszan, spontán beszélni csak ritka fölszabadult állapotban tudok. Lehet, hogy a levélforma lenne a legjobb. Sõt! Akkor kezdjük. Kedves Lehel! Képzeld, fölvettem a telefont, és te szóltál bele, hogy nyissam meg a kiállítást. És látod, milyen gyorsan elröpült az idõ, itt állunk a kiállításon, és már meg is nyitottam. Jó, hogy minden ilyen egyszerû.
(Elhangzott Fuchs Lehel fotókiállításának megnyitóján, Székely Bertalan mûtermében, Szadán, november 9-én az esti órákban.)