Szakdolgozat
Emberek és padok
(Portrésorozat a Mûszaki Egyetem kertjében)
Boros Dávid Pál
2008 tavasz
A választott mûfaj a portré, a téma pedig emberek és padok. Legfõképpen Mary Ellen Mark és Sally Mann portréi ragadtak meg az évek során. Az õ látásmódjukat próbáltam követni átalakítva a saját igényeimmel és ötleteimmel. Egy letisztultabb környezetben akartam megvalósítani a portréimat és az Mûszaki Egyetem kertje megfelelõnek tûnt. Az emberek egyedül, a pad végein ülnek vagy párocskák, ülnek egymás mellett általában. A diákok próbálnak kiszabadulni a sok ember közül, akik körülöttük nyüzsögnek az egyetemen és egy kis személyes teret magukénak tudni, ahol ellazulhatnak. A padok kis szigeteket képeznek, amit képzeletben elzárnak a környezettõl és már csak szemlélõik annak, nem résztvevõi . Ismerõsökrõl, barátokról készítettem a képeket, mivel az õ személyiségüket jól ismerem és könnyebben meglátom, hogy lenne megfelelõen karakteres a róluk készült kép. Akiket fotózok kevésbé feszültek, mint ha idegenek lennének, így jobban önmagukat adják.
Technikai adatok
Középformátumú 6x6-os fekete-fehér iso 400-as ilford filmet választottam a képek elkészítéséhez és egy Pentacon six TL gépet alap 80mm-es fókuszú objektívvel, ami egy Zeiss objektív. Portréhoz nagyon sokan használnak négyzetes formátumot és én is évek óta ezt használom analóg képek készítésére, az objektívnek pedig nagyon szép rajzolata van. Árnyékban fotóztam, amivel szórt fényt kaptam és így nem kellet derítenem, valamint a fénymérés is pontosabb lett ezáltal. A blende 11-esen volt használva mivel ezen az értéken már jól látszódnak a feketében a részletek általában. Ez azért is volt fontos, mert a képeket kicsit alulexponáltam a kontraszt növelése érdekében és így több sötétebb terület is kialakult némely fotón. A fotók a modellek szemmagasságából készültek állványról. A hátteret úgy választottam meg, hogy elég messze legyen és leváljon a fõ témáról, tehát a pad és a modell legyen éles, de mögötte már életlen legyen a háttér.
A mûfaj fotótörténeti elõzményei
A portré jelentése képmás, tehát a közhittel ellentétben nem csak az arc, hanem az egész alakos kép is portré. A portré, mint mûfaj, a festészetbõl öröklõdött át, és a fotógráfia legmeghatározóbb mûfajainak egyike ma is.
A XIX. Században jelentõs változások mentek végbe a társadalmi rétegzõdésben. A nemesek mellett megjelenik a tehetõsebb középréteg, amely nem elégszik már meg az anyagi javak céltalan felhalmozásával, hanem életvitelükben is hasonló szintet szeretnének, mint a nemesek. A portréfestmények szinte kötelezõek voltak a nemesi családokban mindenkirõl. A festmények költségesek és idõigényesek voltak, de a középréteg már meg tudta fizetni, azonban a hatalmas mennyiségû megrendeléseket már nem tudták teljesíteni a festõk. A portré színvonala mélyponton volt, mert egyre kevesebb idõ alatt kellet elkészíteni a képeket, és egyre többen készítették csupán megélhetés miatt, különösebb tehetség nélkül. A megnövekedett igény mellé növekedett az eljárások egész sora, amellyel egyszerûsíthetõ volt a képek elkészítése.
A fényképezés 1839-es megjelenése utáni viszonylag gyors elterjedése sokat köszönhet néhány kezdetleges, de népszerû technikának, mint a sziluett és a fizionotrász. Ezek az eljárások hosszadalmasak voltak, de segítették az újdonságra való áttérést. A fotó feltalálásával vált elérhetõvé a tömegek számára is a portrékészíttetés.
A kezdeti nehézségeket a nyersanyag érzéketlensége, az objektívek rossz rajzolatú lencséi, valamint az objektívek kevés fényereje okozta. Az elsõ felvevõ anyagot Niépce találta fel és készített vele képet rézlemezre 1822-ben, azonban nem tudta megállítani a kép „elõhívódását” így fénytõl védett, helyen kellet tárolni a képet, ami ez által funkcióját vesztette. Anyagi válsága idején, amely 1929-re érte el mélypontját, Daguerrel /1787-1851/ szerzõdött, aki szintén már régóta kísérletezett. Daguerre továbbfejlesztette Niépce találmányát. Higanygõzzel hívta elõ a képet és konyhasó vizes oldatával, rögzítette a képet. Niépce 1833-ban meghalt így Daguerre 1939-ben saját találmányaként jelentette be az eljárást, ezért is lett róla elnevezve daguerrotipiának.
Az elsõ portrémûtermeket Angliában és Amerikában alapították a ’40-es évek elején. Kezdetben még 15-30 percig is eltartott a felvétel, de így is sok kép készült. A kép exponálásához rengeteg napfényre volt szükség így ezt csak jó idõben lehetett végezni, ezért Angliában jóval kevesebb kép készült, mint máshol. Ezzel az eljárással közvetlen pozitív kép készült és nem lehetetett jól sokszorosítani.
Ezzel egyidõben Amerikában Henry Fox Talbot /1800-1877/ papírképek létrehozásával foglalkozott, hogy megörökítse utazásainak élményeit. 1834 januárjában Angliába ment, ahol kísérleteket végzett ezüstnitráttal papíron. Az eljárás során keletkezett lap nagyon gyenge érzékenységû, és napfény hatására – elõhívás után – sötétlila lett. 1834 tavaszán erõs sós oldatban sikerült rögzíteni a képet. 1839-ben tudomására jutott Daguerre bejelentése, így õ is lépni kívánt a nyilvánosság felé. Szerencsétlenségére a papír rostjai, és a nagy érzéketlenség miatt nem fogadták jól a képeit, amely eljárás pedig megoldhatta volna a sokszorosítás gondját. 1839-ben John Frederick William Hershell /1791-1871/ levelet írt Talbotnak az 1919-es találmányáról, a nátrium-tioszulfát oldat rögzítõként való használatáról. Talbot ekkor rájött, hogy nem kell várnia, míg a kép megjelenik a kép exponáláskor, mivel gallusz savban történõ elõhíváskor a kép megjelenik. Eljárásának továbbfejlesztése után 1841-ben szabadalmaztatta módszerét.
Az 1840-ben Petzval József /1807-1891/ által szerkesztett lencserendszer kimondottan fényképészeti céllal készült objektív volt, amely nagy fényereje miatt tovább csökkentette az exponálási idõt.
Az albumin eljárást 1847. október 25-én mutatta be a Francia Tudományos Akadémiának Abel Niépce de Saint Victor. Az eljárás lényege hogy üveglapra vitte fel az ezüstsókat fémlemez helyett. Az expozíció 5-15 percet vett igénybe, így portré készítésére alkalmatlan volt. Azonban ha a lemezt még nedves állapotban exponálták, akkor már megfelelõen rövid idõ alatt lehetett felvételt létrehozni.
Az ’50 es évekre a portréfényképezésnél a talbotípia és a dageurretípia is letünõben volt. 1851-ben Scott Archer fedezte fel az üvegre készített kollodiumos eljárást. Találmányát ingyen adta közzé. Bár Talbot pozitív-negatív módszerét alkalmazta, más alkotóelemeket használt fel az emúlzióban.
David Octavius Hill festõmûvész és Robert Adamson vegyész a kálotípia két legelismertebb képviselõje, akik a portrékészítésben is úttörõ szerepet játszottak. Portréik ma is a fotográfia legjobbjai közé tartoznak. Készítettek egy, kettõ és sok alakos portrékat is. Belsõ felvételeken õk foglalkoztak elsõként komolyabban kellékek, tárgyak elhelyezésével a képen, ezzel is a jellem- és karakterábrázolást segítve. 1-3 perc alatt készült el egy felvételük.
Az õ munkáik alapján indult el a fotográfia mûvészi irányba. 1860-ban jelenik meg a harmonika kihuzatú gép, az úgynevezett utazókamera. A nedves eljárás miatt viszont továbbra is tetemes súlyú felszerelést kellet magával vinnie a fotográfusnak.
Franciaországban a fotográfia, mint mûvészet elismerésében sokat számított Nadar /1820-1910/, aki elõször újságíróként kezdte, és megvetette a fotót, nem ismerte el egyenjogú mûvészetnek a festészettel. Késõbb karikaturistaként kezdet a fotózással foglalkozni. Elõbb lefotózta a kiszemelt áldozatot, utána készített róla karikatúrát a kép alapján. Ebbõl késõbb könyvet is jelentetett meg, melyben egyik oldalon a fotó a másikon a rajz szerepelt. Nadar annyira megkedvelte a fotót, hogy innentõl minden szabadidejét ennek szentelte. Kortársai csodálták, sokan irigyelték, de mindenki elismerte munkásságát. Elsõként alkalmazott mûfényt képei elkészítéséhez 1858-ban. Ugyancsak õ volt az elsõ légfotós, aki léghajóról fényképezte egész Párizst és környékét. A porosz seregek állásait is filmre vette Párizs körül, és ezt postagalabokkal jutatta vissza 1870-ben. Késõbb fiával hozták létre a riport mûfaját. Nadar munkássága alapján tekintették a portréfotót mûvészinek Európában.
A portréfotográfia terén Angliában Julia Margaret Cameron /1815-1879/ volt a változtatások híve. Szándékosan szembehelyezkedett a megszokott módszerekkel, kerülte a gépies képkészítést. Mások a fényt fõként arra használták, hogy csökkentsék az expozíciós idõt. Ennek megfelelõen a kor megszokott mûterme padláson volt hatalmas ablakokkal, hogy a minél több legyen a fény, minden irányból. Ezzel szemben õ úgy alakította mûtermét, hogy a fényeket a megfelelõ helyekre lehessen adagolni, így kiemelve az arcélet vagy bármely részletet, amelyet karakteresebbnek ítélt meg. Nem csupán hírességeket fotózott, idegeneket is gyakran megkért egy-egy „fejportréra”. Akkoriban nevetségesnek tûnt, hogy valaki csak az emberek fejét fotózza, azonban õ ezen keresztül próbálta bemutatni a személyiségüket.
Cameron szeretett gyerekeket is fotózni, de ennek nagymestere az angol Lewis Carrol /1832-1898/ volt. Fõként kislányokat fotózott. Kedvence a kis Alice Liddel volt, akirõl Alice Csodaországban címû könyvének hõsét mintázta.
Nadar-hoz hasonlóan Adam Salamon /1811-1881/ is segédeszközként használta a fotót, szobraihoz. Kijelentése szerint az a legnagyobb dicséret a fotóra nézve, ha festményre hasonlít. Ezzel hatalmas tévútra vitte a fotográfia irányát közel 50 évre.
André-Aolphe-Eugéne Disdéri /1819-1890/ úgy gondolta, hogy ha a fényképeket továbbra is drágán készítik, akkor a vevõk elfogynak és a fotográfia elenyészik. A nagyméretû kép helyett – mindössze 6,3 cm x 10,5 cm-es méretben, az akkori árak egyötödéért – készített 8-10 képet ugyanerre a lemeznagyságra. Ezzel létrehozta a vizitkártyát, így a kevéssé tehetõsek elõtt is lehetõség nyílt saját fotó készíttetésére. III Napóleon is ellátogat hozzá, hogy portrét készítessen magáról. Ez meg hozta számára az átütõ sikert, ezért mûtermeket nyitott Európa szinte minden nagyvárosában.
Ekkoriban válik divattá a híres emberek vizitkártyájának gyûjtése, ami hatalmas keresletet jelentett a királyi család és egyéb elõkelõségek képmásai iránt. A kártyákon általában egész alakos képek voltak, így viszont a fej olyan pici volt, hogy nem lehetett sokat kikövetkeztetni az illetõ jellemérõl, viszont elég volt 1 másodperc az exponánálshoz. A vizitkártyák által terjedtek el az elsõ fotóalbumok is, mivel valahol tárolni kellet a rengeteg képet.
Századvégen Rudolph Dührkoop /1848-1918/ használt elõször újfajta portrét. Mûterem helyett a szabadban, valamint az emberek természetes környezetében készített róluk képet. Merészen alkalmazta az ellenfényt, és számûzte az addig használatos fejtámaszt. Mûvei tónusban gazdagok és élesek.
A nagyközönség számára a fotózást George Eastman /1853-1932/ tette elérhetõvé, aki 1877-ben kezdett fotográfiával foglalkozni. Hamar rájött, hogy rengeteget kell vegyszerekkel dolgozni, és ezt túl piszkosnak találta. Így elhatározta, hogy létrehoz olyan módszert, amivel ezt ki lehet küszöbölni. Egy angol fotómagazint olvasva bukkant rá Bennet zselatinemulzió érzékenységet növelõ eljárására. Úgy gondolta, hogy szárazlemez készítéssel érdemes foglalkozni, így gépet tervezett hozzá, amelyet 1879-ben szabadalmaztatott is. Sikerein felbuzdulva 1881-ben megalapítja az Eastman szárazlemez vállalatot. Eastman és Walker papírnegatívjával hatalmas sikert ért el 1885-ben. A negatív könnyû volt és jó minõségû, nem kellet minden expozíció elõtt cserélni. Az akkori kamerák még mindig túl nagyok és nehezek voltak, de 1886-ban Eastman készített egy olyan gépet, mely már csak 16,5cm x 9,5cm x 8,3cm-es volt, rögzített lencsével és egy záridõvel. 3m-tõl végtelenig lehetett éles képet készíteni. 100db 65mm átmérõjû kör alakú felvételt készítésére volt alkalmas. Eastman olyan nevet keresett, amilyet minden nyelven könnyen ki lehet ejteni. Végül a készülék neve Kodak lett. A gép ára bõrtokkal együtt mindössze 25$ volt, melyet már sokan ki tudtak fizetni. Ezzel a fényképezõvel Eastman három mûveletre csökkentette a fényképezést: el kellett forgatni a filmet, felhúzni a zárat, majd exponálni. Az elõhívást a Kodak cég csinálta szakemberekkel, így az embereknek csak fényképezniük kellett. Nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk! – ez lett a cég jelszava.
1889-ben az Alexander Parkes által felfedezett szintetetikus anyagra felvitt fényérzékeny rétegbõl John Carbutt létrehozott egy üveghezlaphoz hasonló átlátszó negeatívot, amely könnyû volt, és gyorsabban lehetett laborálni is. Reichenbach továbbfejlesztésével a negatív tekercselhetõvé vált, és ettõl kezdve a Kodak is ezt használta. 1895-ben megvette a Bulls eye nevû kamerát egy konkurens cégtõl, amely már 3 féle záridõt biztosított, és nagy negatív ellenére kicsi vázat. A gép ára mindössze 5$ volt, ezért innen számolhatjuk a fotózás tömegméretû elterjedését.
1900-ban Frank A. Brownwell hozott létre elõször tükörkeresõs gépet ami 1$-ért került forgalomba. Ebben az idõben próbálhatta ki a fényképezést a ma klasszikusként számon tartott fotósok közül is néhányan.
Alfred Stieglitz /1864-1941/ hatására a buffaloi Albright Múzeum átadta helyiségeit egy 500 képbõl álló nemzetközi fotókiállításnak. A képekbõl 15 múzeum vásárolt állandó gyûjteményükbe. Ez a kiállítás hatalmas elõrelépés volt a fotográfia, mint mûvészet elfogadásában.
A század elején jelent meg ugyancsak a Camera Work nevû lap, mely különbözõ írásokat és kritikákat közölt esztétikusok által.
XX. századi kortárs fotó, a témámhoz kapcsolódóan
A XX. század fotósai közül sokan hatottak rám munkáikkal, közülük néhányat említek meg.
August Sander 1876-ban Németországban, bányában dolgozó ács fiaként született. A fotográfiával egész fiatalon kapcsolatba került a bányatársaság által kiküldött fényképészen keresztül. Saját sötétkamrát épített magának, és csak a fotózásnak élt. Különbözõ mûtermekben dolgozott katonai szolgálata után, majd 1909-ben megalapította saját mûtermét Cologneban. Portréi nagyban eltértek másokétól, nem követve semmilyen divatot vagy stílust. Úgy vélte, hogy az ember környezete, ruházata és mozdulatai legalább olyan fontosak, mint az arcvonásai a személy jellemének megmutatásában. Csak fél és egész alakos portrékat készített. Nem állította be a modelljeit külön csak mûteremben. A náci rezsim alatt sok képe elveszett, megsemmisült. 1942-ban elhagyta Colognet és vidékre költözött, így negatívjai nagy részét megmenthette. Sander képeinek száma elérte a 40 ezret élete végére. 1964-ben halt meg Cologneban.
People of the 20th Century, Sanders albuma a Weimari- köztársoság idején
Henry Cartier-Bresson /1908-2004/ Franciaországban született tehetõsebb család elsõ gyermekeként. Grafikával és festészettel foglalkozott. 1928-tól Cambridgeben folytatott festészeti tanulmányokat és csak 1931-ben kezdett el fotózni egy Leica típusú géppel. Törekedett rá, hogy ne csak egy kifejezés vagy gesztus legyen lényeges a képein, hanem legyen egy teljes kompozíció. A negatív teljes egészét felhasználta, soha nem vágott belõle utólag. Portréit csöndes, nem tolakodó módon alkalmazta, várt amíg a körülmények megfelelõek lesznek, és ekkor exponált csak. Riport képei által szerzett hírnevet. A tipikust fotózta, nem a szokatlant. Szemmagasságból készítette képeit, különcségnek tartotta a madár- és béka perspektívát. 1944-ben végigfotózta Franciaországot és Párizst. 1947-ben Robert Capaval, Robert Seymurral és George Rodgerrel megalapítják a Magnum ügynökséget. Az 1950-es évektõl végigfotózta Indiát, Szovjetuniót, Kínát és Kanadát is. 1974-tõl ismét csak a festészettel foglalkozott. 2000-ben egy alapítványt hozott létre, ahol saját munkáin kívül, mások mûveit is bemutatták. 2004-ben halt meg 95 évesen.
Woman, 1963
Yousuf Karsh /1908-2002/ Törökországban született, majd fotográfus nagybátyával Kanadába emigrált 1924-ben. 1932-ben kezdte meg karrierjét, mint fotográfus. 1936-ra már rengeteg híres emberrõl készített portrét, és nagy elismerésre tett szert. Nagy figyelmet szentelt a háttér és az alakok megvilágításának. Több fényforrást is használt, de képein szórt fények látszódnak. Az árnyékok és fények aránya teljesen kiegyensúlyozott. Képeiben nem találhatók sémás beállítások, egyéniségek alapján változik. Így válaszolt, amikor arról kérdezték, hogy milyen módszerrel fényképezi le a különbözõ „nagy” embereket: „Már évek óta igyekszem meghatározni a magam számára, mik az összetevõi egy sikeres portrénak. Ezt meghatározni azonban lehetetlen. Annak ellenére, hogy gyorsan fel kell fognom, mi a helyes, a folyamatos gyakorlat nem változtatja, nem alakítja a portréfényképezést szinte automatikus tökéletességû tevékenységgé.” Legközismertebb fotói Einstein, Churchill, Fidel Castro és Franklin Rooseveltrõl készültek. Igyekezett megismerni az embereket a portré elõtt, hogy minél jobban tudja ábrázolni õket. 2002-ben halt meg Bostonban.
Einstein, 1948.
Mary Ellen Mark 1940-ben született Philadelphiában. 9 éves korában kezdett el fotózni, majd festészetbõl és mûvészettörténelembõl diplomázott a penssylvaniai egyetemen. 1965-tól hivatásos fotós, és 1 évig utazza a világot. Fõként fekete-fehér filmre dolgozik. Munkái megjelennek a Life, a New Yorker és a Rollingston magazinokban is. Több mûvészeti és riportfotó díjat is kapott. 1977-1982 között a Magnum Photos tagja volt. Bevallása szerint nem szimpla fotóriporterszerû képeket készít, hanem próbál olyat létrehozni, amely technikailag a maximumot adja, és mûvészi alkotásként is megfelel. Leginkább abban érdekelt, hogy a képei elég jók legyenek ahhoz, hogy, önmagukban is megálljanak. Portréi egész- vagy félalakosak, kevés képelemmel, a témát kihangsúlyozva készülnek. Jelenleg New Yorkban él családjával.
Roy Chon, Connecticut, USA, 1986
Texas, USA, 1991
Sally Mann 1951-ben született, a Hollins College-ban szerzett mûvészeti- és írói diplomát. Ezután fotósként helyezkedett el szülõvárosában a Washington és Lee egyetemnél. Fõnöke, Frank Parsons bátorította, hogy fotózza le az egyetem jogi szakának épülõ szárnyat. Az itt készült képek 1977-ben kerültek saját kiállítási anyagként a Corcoran Galley of Art-ba Washingtonban. Képek misztikusnak és szürrealisztikusnak mutatatták be az építkezést. A második összegyûjtött fotói, a At Twelve: Portraits of Young Women 1988-ban jelent meg, amelyek keltettek némi felháborodást, ami. A kritikák fõleg amiatt érték, hogy a gyerekek épp a fejlõdés küszöbén álltak testileg, és sokakban ellenérzést keltett az ilyen fotók közzététele. A legtöbben viszont úgy gondolták, egy gyerekportré csak ártatlan lehet. 1992-ben jelent meg újabb albuma, Immediate Family címmel, melyben a saját gyermekei portréit használta fel bennük. Sokak már gyermekpornográfiát emlegettek a látottak alapján. Mindezek ellenére a különbözõ galériákban és múzeumokban továbbra is fellelhetõek képei. Ezt követte a Still Time címû album szintén családjáról. 2005-ben jelent meg What Remains címû albuma, amelyben üveglapra kollodiumos eljárással készített képek, és néhány hulla, valamint oszladozó test is feltûnik a képeken. Legújabb munkája tájképekbõl készül, amelyeket sérült kamerákkal és objektívekkel készít, így a betörõ fények szellemszerû képeket hoznak létre. Jelenleg Lexingtonban él családjával. Fekete-fehér 8x10 inches negatívra dolgozik nagyformátumú géppel.
Juliet int he chair, At twelve: Portraits of young women. (bal)
Still Time (jobb)
Irving Penn 1917-ben született Amerikában. 1938-ban végezte el a Philadelphia Museum School-t. Festõként és grafikusként dolgozott. Fotós karrierje a második világháború után virágzott ki, glamour képeivel tett szert nagy hírnévre. Évekig dolgozott a Vougue-nak, mint divatfotós. Az elsõk között volt, aki fehér vagy szürke drapériát használt háttérnek, és így a kép egyszerûségében még jobban kiemelte a témát. Bár nagyon jól értett a lámpákhoz mégis legtöbbször az ablakon bejövõ napfényt használta képeinél. Kedvenc modelljét, Lisa Fossagrives-t vette feleségül, aki 1992-ben elhunyt. Penn ma is aktívan fotózik, állandó kiállítása van a Metropolitán Múzeumban.
James Van Der Zee, 1983 New York
S. J. Perelman, 1962 New York
Összegzés
A portré mára elvesztette vezetõ szerepét a fotográfiában, de továbbra is meghatározó szerepe van annak fejlõdésében, alakulásában. Az emberek továbbra is készítenek egymásról képeket, családi, esküvõi portrékat. Emlékképet maguknak másokról és önmagukról, mert képekben emlékezünk, így a fotókba zárhatjuk érzéseinket és általuk fel is idézhetjük. A digitális gépek elterjedése miatt soha nem látott mennyiségû fotó készül és minden évben növekszik a képek száma. Semmi sem szab határt az emberek fotózási vágyának, a fotó teljes értékû mûvészetnek van elfogadva. A fotó, mint mûvészet mára találta meg teljesen a saját nyelvét.
Irodalomjegyzék
Szilágyi Gábor – A fotómûvészet története, 1982
Peter Pollack – The Picture History of Photography, 1958 (ford.: Fenyõ Imre)
Mary Ellen Mark – Portraits, 1997
Sally Mann – Immediate Family, 1992
August Sander – Portraitsfrom the Twentieth Century, 2002-2003
http://www.andrewsmithgallery.com/exhibitions/augustsander/sander.htm
[2008.05.27.]
Yousuf Karsh – Master portraitist
http://www.photography.ca/photographer/karsh_yousuf.html
Mary Ellen Mark – Photographs
http://www.maryellenmark.com/ [2008.05.27.]
Sally Mann – Gallery
http://art-forum.org/z_Mann/gallery.htm [2008.05.27.]
http://hu.wikipedia.org/wiki/Henri_Cartier-Bresson [2008.05.27.]
http://en.wikipedia.org/wiki/Yousuf_Karsh [2008.05.27.]
http://en.wikipedia.org/wiki/Mary_Ellen_Mark [2008.05.27.]
http://en.wikipedia.org/wiki/Sally_Mann [2008.05.27.]
http://en.wikipedia.org/wiki/Irving_Penn [2008.05.28.]