Õry László : Nagyvárosi tempó
Konzulens: Vancsó Zoltán
Szellemkép Szabadiskola
2005.
A koncepció
Tempó: idõ, sebesség, mozgás, haladás, változás, egyirányú, vissza nem fordítható fejlõdés, illetve „élettempó”, dinamizmus, felgyorsult világ, túlpörgetett életvitel; a szónak ezek a hivatalos, illetve a szlengbõl származó jelentései, szinonimái és asszociatív jelentéskapcsolatai adták a vizsgamunkám alapját. A célom egy dinamikus városportré elkészítése volt, amely felvillantja a mai nagyvárosi élet egy-egy jellegzetes képét, élethelyzetét, néhány éve még ismeretlen, ma viszont már a hétköznapi élet természetes részét képezõ helyszínét, történését, beleértve az esetleges árnyoldalait, szélsõségeket is. Mindezt anélkül, hogy véleményt nyilvánítanék, határozottan állást foglalnék, meghagyva a nézõnek, hogy saját világa, életszemlélete alapján hassanak rá az egyes fotók. Bár a képek történetesen Budapesten készültek, szándékom szerint elsõsorban nem a magyar fõvárosról szólnak: igyekeztem olyan szituációkat megörökíteni, amelyek a sorozat címének megfelelõen bármely európai nagyvárosban elõfordulhatnak.
Technikailag egy „klasszikus” riportsorozatot akartam készíteni, a jelen modern világot a lassacskán már „archaikussá” váló fekete-fehér, analóg technikával és a riportfotó hagyományos eszközeivel megörökítve, hogy a téma és ne a technikai kivitel kapja a fõ hangsúlyt.
Elõképek
A tempó, mint idõ: mozgásábrázolás a fotográfiában
Az idõ, mint tényezõ már a fotográfia megszületésekor jelen volt: Nièpcenek bõ nyolc óra alatt sikerült elkészítenie az elsõ fényképet a háza ablakából. És már ezen a fotón is tetten érhetõ a mozgás: a hosszú expozíció alatt a nap körbejárta az udvart, rendhagyó árnyékokat hagyva a falakon. Idõvel rövidültek az expozíciós idõk, de sokáig a pillanat megörökítése volt a cél, és a mozgás okozta életlenség csak egy mindenképpen kerülendõ technikai problémát jelentett. Az egyre érzékenyebb nyersanyagoknak köszönhetõen egyre rövidebb expozíciós idõket sikerült elérni, ami egyre gyorsabb mozgások kimerevítésére is alkalmas volt. A kimerevített pillanat viszont már nem nyújtotta a mozgás hatását. Idõbe tellett, mire e téren is megtanulták használni az új technikát. Mint például a hobby-fotográfus Jacques-Henri Lartigue, akit lenyûgözött a lehetõség, hogy állóképen tudja rögzíteni a mozgást, megörökítve többi kedvtelését, köztük az autóversenyzést és a repülést. Legismertebb képén expozíció közben mesterien követte kamerájával a száguldó versenyautót, ami által a gép redõnyzárának köszönhetõen ovális alakú lett a jármû kereke, a nézõk és az útszéli fák pedig az ellenkezõ irányba dõlnek, különös dinamikát adva a felvételnek. A dinamika kapcsán meg kell említeni Robert Capának a normandiai partraszálláskor készített fényképeit. Igaz a tenger és a rohamozó katonák nem az exponáláskor mozdultak be, hanem utólag, az elkapkodott laborálás során folyt meg az emulzió. Az így született bemozdulás mégis drámaian felerõsítette a képek hatását. A nagyobb tömegek mozgásának, az embertömegek hullámzásának érzékeltetésére is nagyon alkalmas a bemozdulásos életlenség, amire jó példa a mai klasszikusok közül a brazil Sebastiao Salgadonak a Bombay-i pályaudvaron készített mesteri felvétele.
A mozgásábrázolás, elsõsorban a bemozdulásos életlenség tudatos alkalmazása mára elmaradhatatlan kelléke lett a sportfotósoknak, táncfotósoknak, akciófotósoknak, Capa óta a haditudósítóknak, de a természetfotósok is gyakran alkalmazzák a patakok és egyéb vizek mozgásának érzékeltetéséhez.
A dinamikus mozgásábrázolás mellett meg kell említeni egy másik vonalat is, azokat, akik a mozgás tanulmányozásának remek eszközére leltek a fényképezõgépben. Az 1870-es években az angol Eadweard Muybridge saját fejlesztésû kameráival készített sorozatfelvételeket vágtató lovakról, futó emberekrõl, lehetõvé téve a mozgásfázisok tudományos elemzését. Követõje, a francia Ètiene Jules Mareynek chronophotográfiáival már egész mozgássorokat sikerült rögzítenie egy képen. E téren Harold E. Edgerton munkássága jelenti a következõ mérföldkövet, aki az általa 1931-ben kifejlesztett stroboszkóp-vakuval már a másodperc milliomod része alatt volt képes felvételeket készíteni; röptében megörökítve az almán áthaladó puskagolyót, vagy sorozatfelvételként alkalmazva egyetlen képen a labdát szerváló teniszjátékos mozgásának 36 fázisát.
Nagyvárosi tempó: a szubjektív városportré mûfaja
Már a fotográfia hõskorában – talán az örök példakép és rivális festészet hatására - az egyén ábrázolása (portré) mellett az õt körülvevõ környezet (tájkép, város- utcaképek) megörökítése volt az egyik legkedveltebb téma. A korai hivatásos fényképészek, Klösz György és társai, leginkább megmaradtak az egyes épületek, utcarészletek dokumentatív megörökítésénél. Képeiken ugyan fel-feltûnnek az ott lakó, vagy dolgozó emberek, de jobbára a házuk elõtt csoportba rendezve, beállítva merednek a kamerába. Csak jóval késõbb, a 30-as évek környékén jelenik meg markánsan az igény, illetve az új nyersanyagoknak és fényképezõgépeknek köszönhetõen maga a lehetõség, a környezet mellett a hétköznapok valós ábrázolására. Az e témában alkotó klasszikusok közül mindenekelõtt Brassait emelném ki, aki az éjszakai Párizsról készített sorozatával a város egy sokak számára ismeretlen, de mégis jellegzetes arcát mutatta be. Késõi követõi közül William Klein az egyik kedvencem, aki több nagyvárosról, köztük New Yorkról, Rómáról, Moszkváról és Tokióról is készített „kompromisszum nélküli dokumentumsorozatokat”. Magyarországról mindenképpen meg kell említeni a hazai dokumentarista fotográfia immár klasszikusának számító Benkõ Imrét, aki több éven keresztül örökítette meg például a Havanna lakótelep életét, illetve egy évtizeden keresztül a Szigetfesztivál hétköznapjait. A fiatal generációból kiemelném Vancsó Zoltánt, aki Budapest ösztöndíjat is nyert, melynek kapcsán „Le a Halászbástyával!” címmel foglalta albumba saját, rendhagyó képét a fõvárosról. A legfrissebb munkák közül pedig leginkább Dezsõ Tamásnak a Józsefvárosról, valamint a mai, újgazdag fiatalokról készült sorozatai fogtak meg, amelyekkel a 2004-es sajtófotó pályázaton szerzett díjakat.
Megvalósítás és konklúzió
A téma jó lehetõséget nyújtott számomra a mozgásábrázolás klasszikus módszereinek végigpróbálására. Hosszú záridõt használva a bemozdulásos életlenség különbözõ klasszikus módozatait alkalmaztam: hol a téma, hol a környezetének mozgását követve, illetve a bemozdult témát vakuval kimerevítve. Igyekeztem minél többféleképpen kihasználni a multiexpozíció nyújtotta lehetõségeket, azt hogy egyetlen képkockára több felvételt készítve egy mozgássor különbözõ fázisait tudom rögzíteni, egy adott képi tér különbözõ pillanatait tudom egy képbe sûríteni, vagy csupán az elszórt járókelõkbõl tömeget alkotni.
Az Edgertonéhoz hasonló stroboszkóp-vakuzással is próbálkoztam, de úgy tapasztaltam, hogy az a kísérleti fotót idézõ hatása miatt nagyon nehezen illeszthetõ be a riportfotó eszköztárába.
Igyekeztem kerülni az öncélú mozgásábrázolást, arra törekedve, hogy az alkalmazott eszköz mindig összhangban legyen a tartalommal, illetve lényegében kiszolgálja azt. A címnek megfelelõen olyan témákat, helyszíneket, élethelyzeteket kerestem, amelyek jellemzõek a nagyvárosi életre, azt markánsan elkülönítik a vidék világától, és amelyek – többek között az egyre erõsödõ globalizáció hatásaként – szinte bármely nagyvárosban fellelhetõek: például közlekedési eszközök, aluljárók, bevásárlóközpontok, játéktermek, utcai fesztiválok. Emellett kiemeltem néhány, láthatóan csak a nagyvárosokban jelen lévõ csoportot, kisebbséget, mint például az ázsiai bevándorlók, a jelenlétüket és másságukat az utcán felvonulással demonstráló melegek, vagy a belvárosi utcák mind megszokottabb szereplõivé váló Krisna-hívõk. A nagyvárosi tempónak szintén részét képezi a fejlõdés, amit úgy gondolom, hogy képileg az építkezések fejeznek ki a legjobban. Ez a folyton mozgó, forgó toronydaruk „égi táncának” megörökítésére ihletett, az ehhez felhasznált multiexpozíció viszont a környékbeli járókelõket is csokorba gyûjtötte, ami kicsit átvette a hangsúlyt az eredeti témáról.
Bár munkám során a jellegzetes helyzeteket kerestem, igyekeztem kerülni a tartalmi és formai sablonokat, leszámítva egy-két megkerülhetetlen, kötelezõ ujjgyakorlatot. Emellett ügyeltem rá, hogy az engem az eredeti koncepció megszületéséhez, kialakításához hozzásegítõ, a bibliográfiában felsorolt városalbumokat is szigorúan csak mint ihletet adó anyagokként kezeljem, és véletlenül se követendõ elõvázlatokként.
Az elkészült sorozat nem teljes, de nem is lehet az, így szabadon folytatható. Ami talán hiányzik belõle, az néhány lassúbb tempójú, hangulatú, esetleg teljesen statikus kép; helyszínekrõl, városrészekrõl, ahol megállt az idõ. Ezek jó ellenpontjai lehetnének az elkészült fotóknak, de úgy érzem, hogy csak egy bõvebb sorozatba lehetne õket beleilleszteni. Kimaradt még a városi és vidéki tempó szembeállítása, csak utalásként jelent meg az egyén és a társadalom, az ember és az õt egyre inkább elsöprõ, vagy magával ragadó tömeg viszonya, az elhidegülés, a nagyvárosi magány, viszont ezeket a témákat már kevéssé tudnám ilyen objektíven, véleménynyilvánítás nélkül ábrázolni.
Bibliográfia
A felhasznált szakirodalom valamint az ihletadó képanyagok listája
Willfred Baatz: Fotográfia
Museum Ludwig, Köln: A 20. század fotómûvészete
Hans-Michael Koetzle: Fotóikonok
George Eastman House: Photography from 1839 to today
Moholy Nagy László: Látás mozgásban
Botta Ferenc: A mozgás ábrázolása (Fotó, 1960. március)
Ben Simons: Tokyo
Budapest egy napja