Heinbach Lívia - vissza az kiállításhoz

Kettősség

Igyekeztem a sorozatommal újdonságot teremteni a fotózás világába, mivel a halál illúziója, mint képelem tudomásom szerint nem jelent még meg fotó történetében. Tényleges halál a dokumentarista fotógráfiában illetve egy számomra elég radikális és nyers úgynevezett specimen art irányzatban látható. Fő törekvése, hogy emlékeztessen bennünket emberi mivoltunkra az emberi test, azon belül a sejtek és szervek vagy épp a holttest ábrázolásával. Jeles képviselője Andres Serrano, aki olyan témákat választ, amelyekről a társadalom valamilyen okból nem akar tudomást venni. Ő viszont a szokásostól eltérő ábrázolásmódjával szembe állítja az embert a ki nem mondott problémákkal. ,,Serrano képein érdekes ellentmondás feszül az egyidejűleg tetten érhető törekvés között. Egyfelől kiemelt helyen áll a közönség sokkolásának szándéka, másrészt viszont a képek megformálásában mindenkor az esztétizáló (mondhatnánk festői) ábrázolásmódra helyezi a hangsúlyt.” (Pfisztner Gábor, Fotóművészet ’02/1-2) Művészetét egy más fajta kettőség is övezi a megbotránkoztatás és egyszerre elgondolkodtatás.
A másik alkotó, kinek munkásságából ihletet merítettem Cindy Sherman. A munkáinak legfontosabb eleme, hogy megmutassa napjaink közös és egyéni eszméit, vágyait és félelmeit. Megálmodott egy koncepciót, amit úgy valósított meg, hogy modell nélkül önmagát felhasználva az adott szereplő bőrébe bújik. Szembe állítja a befogadót félelmeivel úgy, hogy egy ambivalens képi világot teremt. Létező sztereotípiákat jelenít meg illuzionista módon.
Ez volt a célom nekem is ezzel a sorozattal. Megmutatni a kimondatlant. Pár suttogott szó, egy belső félelem csupán, ahol megjelenik a halál, de ez az érzés mindig jelen van. Mindenki fejében megfordul a halál gondolata. Akár egy szeretett személy elvesztéseként, akár a saját végzetünkként. Nem fordulunk vele szembe inkább elrejtjük magunkban. Attól, hogy valami kimondatlan még létezik. Talán sok embernek jól esne beszélni, gondolkodni erről a témáról nem tabuként kezelni. Ez az élet rendje szokták mondani vigasztalásként, de ez számomra nem nyújt vigaszt csak a hit, e képek születésének öröme csillapítja a szomorúságom.  Kettős érzelmekkel gondolunk e fogalomra, amitől talán mindig megborzongunk, mikor szembe találkozunk vele, de mégis ez az, ami felértékeli az életet. Az elmúlás ábrázolása ugyan csak egy illúzió, de ráébreszthet az élet értékességére.
 Ezért született meg fejemben a koncepció, hogy fel kell nyitni az emberek szemét, hogy ez a láthatatlan fekete huszár jelen van mindenütt, nekünk földi halandóknak pedig ki kell élveznünk azt, ami megadatott az utolsó pillanatig. Az élet nem főpróba.
Mivel is tudnánk  a legjobban szemléltetni egy megfoghatatlan fogalmat, mint a multi - expozíciós technikával. Ez az egyetlen módszer, ami lehetőséget ad múlt és jövő illúzióját egyszerre megjeleníteni. Oly módon, hogy az elkészült negatív kockát nem engedi tovább a mechanika így egy vagy több új képet komponálhatunk ugyanabba a beállításba.
Az emberek általában három dimenzióban látnak, gondolkodnak. A multi - expozíciós technika segítségével lehetséges a negyedik dimenziónak a bevonása. Ez a dimenzió lehet az idő múlásának, vagy az alternatív valóságok megjelenítése egyetlen filmkockán. 
Többféle felhasználási móddal találkozhatunk a fotográfiában, van, aki a személyiséget akarja elrejteni vele, van, aki egy folyamatot bont részleteire. Számomra a legfontosabb tulajdonsága, ahogyan a képi világot misztikussá formálja. A kép ugyan egy pillanat, mégis két végpontot jelenít meg, így tényszerűsége ellenére teret enged a szubjektív érzések kibontakozására.
A másik ok, amiért ezt a technikát választottam, hogy megmutassam az analóg fotógráfia kevéssé ismert oldalát és, hogy így is lehet víziókat létrehozni. Ebben az irányban Drégely Imre munkásságából merítettem, aki olyan fotó kollázsokat készít színtiszta fotógráfiából melyeket manapság már számítógép grafikai programmal is meglehetne csinálni.  Ő mégis inkább az analóg fotó korlátait keresi, és ezzel egyben tágítja is azokat. Minden fényképe a valóságon alapul, de mégis egy virtuális világot teremt. Egy ilyen jellegű kettőségben szerettem volna megmutatni, hogy mire képes ez a technika.
Az analóg és a digitális fotógráfia hívei mára álló háborút vívnak esztétika és hagyomány kérdésében. Egyáltalán el lehet dönteni melyik a jobb? Minden egyes kiállítás bizonyítja a kémiai fotó kimeríthetetlenségét. Ez természetes mivel a világ nem áll meg és mi más lehetne jobb téma. E mellett a kísérletezések,- mint Drégely Imre - új irányokat nyitnak ennek a technikának is.
A digitalizálás folyamatához hozzá tartozik a végtelen mennyiségű nyersanyag. Azért nevezem így, mert amikor az exponáló gombot ,,elsüti” a fotós, az egyáltalán nem jelenti a kép születését. A digitális kép esetében már a realitás is megkérdőjeleződik. Már nem képmanipulációról beszélünk, hanem szimulációról. Természetesen mindenki bevallja, hogy az analóg kép előállításánál is lehet korrigálni, de nyílván nem összehasonlítható a kettő.  A kérdés az, miben mérik a tehetséget a képkompozíciójában vagy az utómunka hosszúságában.
,, Virillo az eltűnés esztétikájáról írt anno, Sugár János az esztétika (bizonyos kategóriáinak) eltűnéséről szólt. Arról, hogyan szűnik meg a digitalizálással az arisztotelészi hármas egység, amikor a tranzitivitás, transzportálhatóság, a művek formai és tartalmi átvihetőségét más időben, más térben, más szereplőkkel teszi lehetővé a számítógépes sémák felhasználásával. A mű így kiragadható bárhol alkalmazható.” (Palotai János, Jövő-kép, Balkon ’99/6)
Itt ismét felmerül a kettőség, mert a fotográfiának vannak területei ahol a digitalizálás praktikussága miatt már ki is kopott az analóg technika. ,, A történelem nem csak a fogalmakat nem kímélte, úgy tűnik a műfajokat sem; így a fotóriportot és a fotóesszét. Ezek eltűnését Féner Tamás nem a rendszer-, hanem a tulajdonosváltással magyarázta, a gazdasági és technológiai okok mellett a szemléletváltással, a világról alkotott kép megváltozásával. Ami egyfajta inflálódásával jár, neutrálissá válik, elszakad a fotós személyétől, elveszti perszonifikált értékét, csak az információ marad (pl.: World Press kiállítások). Az igazi digitalizáció hozza, ami a riport és az esszé halálát jelenti. Az így készült képbe be lehet sűríteni mindent, és ki lehet venni egy-egy pillanatot – ami véget vet a művészi alkotásból ismert ,,termékeny pillanatnak”.” (Palotai János Jövő-kép, Balkon ’99/6)
A magyar fotó mára túl jutott a műfajok eltűnése okozta  kezdeti megrázkódtatáson. A technikai fejlődésnek mindig fontos szerepe volt a fotótörténetben és ez most sincs másképp. Még mindig vannak, akik a digitalizációt a fotó dekonstrukciójának tartják, de másik oldalról viszont a fotónyelv megújításának titulálják. Már nem csak a fiatal fotósok körében terjedt el a digitális technika, hanem a középgeneráció képviselői is megízlelték az újításokat. Kétséget kizáróan alapvetően nagy változást hozott a fotózás világába.
Ma még megjósolhatatlan a digitalizáció jövője. Véleményem szerint a digitális kép tömeges mennyisége, ami nem egyenesen arányos a minőséggel, még értékesebbé teszi az analóg fotográfiát. Itt is kettőség figyelhető meg úgy, mint a képsorozat koncepciójában.



Irodalmi jegyzék:
Pfisztner Gábor: Én, Serrano (Fotóművészet ’02/1-2)
Palotai János: Jövő-kép (Balkon ’99/6)
Szilágyi János: Nesze neked, Photoshop!




vissza az kiállításhoz

Heinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach LíviaHeinbach Lívia

Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép