Rajnai Ákos - vissza az kiállításhoz


Rajnai Ákos

Meghitt viszonyok

Diplomamunka
Konzulens: Jozipovics György

Szellemkép Szabadiskola
Pécs, 2007. június 5.

Mottó

„Ez a történet pontatlan, szükség- és célszerűtlen. Mintha a kamerát az operatőr rosszul állította volna be, és az egész jelenetet úgy venné fel, hogy a kép fele (harmada, háromnegyede?) sem- vagy felesleges területeket mutat. Aztán később kiderül, hogy a kamera katatóniája (talán következetességének kellene inkább mondani), félredőltsége nem véletlen, valójában többlet-, ha nem a főjelentését hordja ennek az egész rögzítésnek, és persze legfőképpen a (remélt) sokszoros visszajátszásnak. Mintha a jelenet (az egyszerű történet) nem szereplőiről, nem a történetéről, nem önmagáról szólna, hanem készítőjéről, kitalálójáról, megtalálójáról. Pontosabban: a történethez való viszonyáról. Még pontosabban: a tényről (érzésről?), hogy ez a viszony fontos.”

/Jónás Tamás/


Elöljáróban

    „A művészetet – úgy tűnik – az agyonmagyarázás veszélye fenyegeti. Csak nagy ritkán találkozunk egy-egy új példájával annak, amit hajlandók vagyunk igazi művészetnek elfogadni, de elárasztanak a könyvek, cikkek, tanulmányok, beszédek, előadások, útmutatók, s mindegyik azt akarja elmagyarázni, hogy mi a művészet, és mi nem az, s hogy kicsoda, mit, mikor, miért, kinek vagy minek a hatására alkotott. Az a látomás lebeg előttünk, hogy nekivadult kuruzslók és kontár analitikusok szednek ízekre valami törékeny, finom testet. S arra is kísérletet teszünk, hogy feltételezzük, korunkban azért oly ingatag a művészet, mert túl sokat gondolkodunk és beszélünk róla.”  Habár Rudolf Arnheim művészetpszichológus ugyanitt azt is kijelenti, hogy „a látványt nem lehet szavakkal kifejezni”, arról írni, gondolkodni azonban szabad, sőt mindez inspiráló is lehet. Talán a mindenkiben megfogalmazódó kérdések lehetnek a leginspirálóbbak, csak a válaszokkal kell mértékkel bánni. Az idézettel kapcsolatban széljegyzetként említeném még meg, hogy vizsgamunkámra természetesen nem művészetként gondolok, nem ez a fontos. Mint mondani szokás: energia nem vész el csak átalakul. Ez esetben a kreativitás, a belső képzet mint alkotói energia alakult át vizualitássá, amely talán új alkotói energiát szül.

Hová csöppentünk?

    Kontextus nem lehet kiindulópont, sem utólagos magyarázat, hanem szempontomból például más kreatív egyének összessége, mondjuk egy generáció tagjai, akik egy korban élnek, s arra valamilyen módon reflektálnak. Ezen a ponton még értelmetlen bárkiről konkrétan értekezni, s annak sincs mondanivalója, ha általános jellemzőkkel próbáljuk illetni a kortárs fotográfiát; nem úgy, mint annak idején mondjuk az új tárgyiasság időszakát. Ám egy dimenzió mégis kiragadható: ez pedig a kis megfigyelések dimenziója. Gőbölyös Luca emlékezete, Illés Barna zavaros privát képei, Szabó Sarolta panel-dichotómiája, Nagy Tamás szemfényei vagy akár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotós szakirányának tavalyi diplomázói mind-mind „kis kommentárokat fűznek ahhoz a globális realitáshoz, amit a hétköznapi élet jelent”.  S ha már a globalitásnál tartunk, nemzetközi szinten is informatív metszetet nyújt minderről a reGeneration című album, amely ötven pályakezdő fotográfust mutat be a nemzetközi porondról a legkülönbözőbb témákkal: a háziállatok halála, a televízió stúdiók berendezései vagy a plasztikai műtétek. Ezen példák is jól mutatják, hogy a mai művészet – Hegyi Lóránd művészettörténész szavaival – „sokkal inkább részletekre figyel, és ezeket a részleteket nem feltétlenül köti össze egymással, hanem azt mondja, hogy itt egy kis megfigyelés, ott egy kis intervenció, ott egy kis kommentár, és ebből a mozaikszerű valóságtörmelékből áll össze a kortárs művészet realitása…”  Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert évfolyamtársaimmal együtt mint – divatos kifejezéssel élve – kitermelődött alkotói fotográfusok, nem árt tudnunk, hová csöppentünk. Témaválasztásom szempontjából is fontos a kis megfigyelés dimenziója, habár ez nem ok-okozati összefüggés.

Miért helyett gesztus

    A Szellemképben eltöltött három év alatt alapvetően az intencióra alapozott, mélyen átgondolt koncepció mentén való alkotás természetéhez kerültünk közelebb. Az alkotói fotográfia énfeltáró mozzanatai folyamatosan mutatták meg magukat eddigi autonóm riportjaim (I. melléklet) elkészülésének fázisaiban és a képekhez való vissza-visszatérés alkalmával. Ezen alkotói időszak alatt a kép elkészítésének pillanatában a tudatosság eltérő mértékével, de meghatározóan mindig a helyzet (ami nem megrendezett, hanem talált térrészlet) célszerű használata jelentette a kép lényegét.  Ez a lényeg válhat tükörré, amikor nagyításaimat nézegetem. S a tükörben ott a tudat, a koncepció, a vízió, az intenció, a tervezés, s mind a miért kérdőszócska köré csoportosulnak. A miért problémája pedig leginkább az elme területe; itt található a rendszer igénye, a logika és a megértés akarata is a vizualitásban sokszor esztétikai megoldásokkal kifejezve. Hajas Tibor avantgarde képzőművész jegyezte le egyszer: „nem az idézet [mint fotó] értelmére kell figyelnünk, mert azt a mindenkori kontextus szabja meg, hanem az idézés gesztusára”.  Talán az énfeltáró mozzanat vezetett a miért kérdés elengedéséhez, nem tudom. A diplomamunka (II. melléklet) elkészítése alatt magára hagyom az elmét koncepcióival, konkrét vízióival együtt. Magára hagyom a keresőt az eddig benne látott vonalakkal, kompozíciókkal, akaratokkal és közelebb lépek. E gesztus része, hogy a korábban elidegenítően ható fényképezőgép – ami előtt az idegen idegen volt, az ismerős pedig szerepelt – szinte eltűnik, s maradnak a viszonyok. Olyan kis mindennapiságok, néha intimitások, melyeket talán sokan féltve őrzünk a mindennapi arctalan tömegek közötti helytállások közepette. S ezek a „tiszta történések” – ahogy Pilinszky írja – „szöges ellentétei a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és írreális”.  Na persze a viszony természete negatív értelemben is megközelíthető, egyes képeken a hiánya van csak jelen. Mindazonáltal egy biztos: már nem merénylő vagyok, csupán szemlélődő.

A formától a játékos anarchiáig

    Tehát nem nézek a keresőbe. Ám ettől még nem véletleneket gyártok, hiszen a fényképezőgép nyelve, természete alapjában zárja ki ezt. Bármilyen mechanikus képkészítő szerkezet programok által működik, ez esetben ilyen program a kémia vagy az optikai törvényszerűség, s ezek „a leképezendő jelenetek felfogott tüneteit szimbólikussá transzkódolják.”  Számomra ezek a tünetek a személyes kapcsolataim. Továbbá, ha még véletlen képek is kerültek volna a negatívra, csak akkor lehetne a hipotetikus véletlen teljes értékű, ha a képek kiválasztása is random módon történt volna meg. Ez pedig nyilván lehetetlen, hiszen talán ez a mozzanat a legtudatosabb az alkotási folyamatban. A kereső hanyagolása a forma, a hideg kiszámítottság hanyagolása; talán mert ezek a minőségek nem illenek a magánszféra tisztaságához. Persze – tudjuk – ezek a kapcsolatok sem mentesek a programoktól, amik lehetnek emlékek, szerepek és még ki tudja, mi minden, mégsem érezzük őket valamilyen kényszer által ránk erőltetett kapcsolatoknak. Legalább is én nem. S ebben a relációban a komponálás (és vele együtt egy klasszikus leskelődő vadász szerep) ilyen erő lehet. Edward Weston, a híres amerikai fotográfus írja: „a személyes kényszer eltorzítja a megismerést”. 
    E megismerésnek végtelen számú szintje lehet, s minél inkább a képi jelekre bízzuk magunkat, annál kevesebbet tudunk ezek közül megismerni, hiszen „a vizuális alakzatoknak nincs értelme, azon kívül, amit mondanak nekünk”.  Korábbi autonóm riportjaim tudatosan maradtak cím nélkül. A víziók és az azokat mozgató intenciók egy helyzetet sem kímélnek, ha igazán működnek, értelmetlen címadással elterelni a befogadó figyelmét. Ugyanakkor ezekhez a személyes idézetekhez hozzá tartozik egy jellemző megjegyzés, ami talán a nézőt is invitálja, hogy legyen szubjektív részese az élménynek. Azt hiszem, a privát kép nézője óhatatlanul elégtételt érez amiatt, hogy most nem az ő intimitása van kitéve kíváncsiskodó pillantásoknak. A védtelen nézettből fölényeskedő néző válik. „A másik realitásában való ingyenes, túl könnyű, végső soron lopott jártasságunk egyfelől őrült izgató, mert ízről-ízre ténnyé vált valósággal kecsegtet. Benne való fürdőzése a szemünknek azonban mégsem otthonos, mégis kukucskálás, kielégíthetetlen többre-szomjazás – egy még <valódibb>, még <reálisabb> világ leleplezés felé törekedés soha célt nem érő hiábavalósága”  – írja minderről Kornis Mihály. Címadáskor arra törekedtem, hogy a jelentés ne hatoljon a kép szövetébe, maradjon meg száraz tényközlésnek, így remélhetőleg nem zárványként működik majd a képek megközelítésekor, hanem egyértelműsége a kép világát más irányokba is kibillenti.
    Túl a sekélyebb szinteken az esztétika megfogható varázsa mélyebb dimenziókban is gátja lehet a megértésnek. Természetesen ez messze nem kizárólagos törvényszerűség, mégis az öncélú játék a látvánnyal a fizikai felületen tarthatja a tekintetet, s ezzel akadályokat görget az intuitív közeledés útjába. A művészettörténetben az avantgarde hagyományok jutottak el a fizikai megvalósulás tagadásának végső határáig, ahol csupán az idea jelenti a műalkotást. Itt ez nem cél, csupán a komponálatlanság és esetlegesség gesztusa tudja kizárólag működtetni az alkotási folyamatot, továbbá tompítja a gondolkodás és érzékelés jó szándékú tévedéseit.
    Az esetlegesség pedig új minőségeket hozott magával, hiszen a fényképezőgép „komolytalan” használata sokat visszavett a klasszikus fotós és alany szerepek létjogosultságából. Megjelent a játékosság összhangja, amely legtöbbször csak tovább oldotta a szituációt, szabad utat adott a helyzetek megszokott átéléséhez. Persze a konkrét történések mindig mások, s ezen anarchia mint törvényszerűség eredményez olyan képeket, melyek előre meg nem jósolhatók.

Mások

    Tulajdonképpen egyszerre könnyű és nehéz hasonló szemléletű képeket találni. Ám mielőtt kutakodásom eredményét összegezném, meg kellene fogalmazni végre, milyen képek is ezek – szerintem.
    Talán a legegyszerűbb megoldás, ha a privát fotó egy évszázados kategóriáját vesszük elő, hiszen itt is erről van szó abban az értelemben, hogy a fotós saját családját, környezetét, privát eseményeket örökített meg. Ha viszont közelebbről vizsgáljuk az én – mondjuk így – alkotói privát képeimet és a kritikailag ide tartozó képeket, több eltérést találhatunk. „A privát fotónak a dokumentálás a legfontosabb funkciója, de jelenlétében nagy szerepet játszanak más motivációs tényezők is: a mindennapi élet monoton ritmusában nagy jelentősége van a szabadidős tevékenységeknek (hobbi, utazás) és azok megörökítésének. A képeken ábrázolt személynek, tárgynak a fotós általi birtoklása is fontos motívum.”  Nyilván ezeket a fotókat nem  széles közönségnek szánták, nem így az alkotói minőség esetében. Továbbá sem birtoklási, sem dokumentációs cél nem vezérelt, csupán az, hogy a hétköznapok privát történései alatt ösztönösen használjam a fényképezőgépet, majd a kontakton ugyanígy rátaláljak a képekre.
    A Horus Archívum egyszerre lehet jó példa a „klasszikus” privát fotó természetének bemutatására és az ösztönös rátalálás mozzanatára. Az operatőr Kardos Sándor körülbelül másfél millió darabból álló gyűjteménye, vagyis annak eddig feldolgozott, kategorizált anyaga tisztán enged következtetni bizonyos általánosságokra, melyek ellenében az alkotói szándék tovább körvonalazható. Először is az archívum egy beavatatlan külső rácsodálkozása és szubjektív értelmezése privát világoknak: „az illetéktelenül kinyitott ajtó, mely túlságosan intim szférákba enged betekintést, rögtön vissza is csukódik”.  Képeimen azonban az alkotói nézőpont szerves része a szituációnak. A gyűjtemény jelentőségét - noha nem ez volt a tematizálás mozgatórugója - kétségtelenül növeli a szociológiai, antropológiai nézőpont, míg saját képeimen ezek nem lényegi tartalmak. Végül a technikai értelemben vett elrontottság részemről nem volt cél.
    Sokan tettek gesztusokat az estlegesség felé. Ilyen például Jokesz Antal, aki sokszor nem is nézett bele a „csípőre tett” kamerájába; vagy Haris László, aki egy forgalmas hétköznapi utcarészletet örökített meg állványon rögzített fényképezőgépével automatikusan, hárompercenként, egy teljes napon át. S végeredményben ennek képi filozófiáját alkotta meg Kerekes Gábor, amikor a fotós, a kamera, a téma elmozdulásának minden kombinációját lefotózta, azt sugallva, hogy a kép esetleges pillanatából nem lehet következtetni az egészre, a valóságra: a fotó nem ablak többé a világra. Csupán egy gesztus, egy idézet, egy kis megfigyelés.
    Végül kihagyhatatlannak érzem Major Lajos LOMO-s képeit. A TEKODEMA fotográfiai csoport tagja ösztönösen, a kereső nélkül használja a gépet. Csak arra fordítja, ahol valami őt érdeklő dolog történik vagy csupán létezik. Őszinte, közvetlen, hiteles kíváncsiság az övé: túlmagyarázhatatlan. Képei egyszerű szemlélődések viszonyok és viszonytalanságok között.

Utólag

Érdekes visszanézni az alkotás folyamatára. Az első pár tekercset még hasonló helyszíneken lőttem el, mint ahol korábban az autonóm riportokat készítettem: köztereken, idegen emberekről. Csak az esetlegesség érdekelt és az, hogy a kontakton olyan képekre bukkan    hatok, amikre nem emlékszem. S persze közben – mivel mindig nálam van a masina – személyes szituációkban is kattintgattam. Ekkor valami egészen más minőség jelent meg a negatívcsik-sorok között.
    Saját képeimre mint szemlélődéseim és rátalálásaim nyomaira tekintek. E tény valamint a klasszikus installáció (fekete-fehér nagyítások kiállítható méretben) – úgy hiszem – teret enged a lehetőségek számára, „melyek megragadására az intuíció törekszik, hiszen a lehetőségek szemléltetése elégíti ki legjobban a sejtést”.  Ám sajnos saját figyelmeztetésem ellenére súlyos magyarázatokat pakoltam képeimre, csak remélni tudom, hogy súlyuk alatt nem törnek felismerhetetlenül apró darabokra.
       
Irodalom

- Carl Gustav Jung: A lélektani típusok, Európa Könyvkiadó, 2006.

- Douglas Davis: Édes anarchia IN.: Médiatörténeti szöveggyűjtemény I. Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1994.

- Edward Weston: Értelmezés helyett bemutatás. Naplóbejegyzések IN.: Fotóelméleti Szöveggyűjtemény, Enciklopédia Kiadó, 1997.

- Gellér B. István: Itt a véletlen a mérték, Beszélgetés Kardos Sándorral a Horus Archívum kapcsán - http://www.balkon.hu/balkon03_09/06horus.html

- Hajas Tibor: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, 2005.

- Hegyi Lóránd (interjú) http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredkezdet/hegyi.htm

- Jónás Tamás: Egyszerű történet IN.: Körkép 2005 – huszonöt mai magyar író kisprózája, Magvető Kiadó, 2005.

- Kolozsi Beáta: Privát dokumentumok IN.: Szellemkép 2001/1.

- Kornis Mihály: A fotó botránya és szentsége IN.: Jelenkor 1988. május

- Miltényi Tibor: Isten technikusai, Bohony, 2006.

- ReGeneration (fotóalbum) – 50 photographers of tomorrow – szerk.: William A. Ewing, Nathalie Herschdorfer, Jean-Christophe Blaser, Thames&Hudson, 2005

- Rudolf Arnheim: A vizuális élmény, Aldus Kiadó, 2004.

- Somogyi Zsófia: A Horus Archivum IN.: Fotóművészet 2003/5-6.

- TEKODEMA (fotóalbum) Magyar Fotográfusok Háza, 2005.

- Vilém Flusser: Képeink IN.: Médiatörténeti szöveggyűjtemény I. Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1994.



vissza az kiállításhoz

Rajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai ÁkosRajnai Ákos

Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép