Egyedüllét
Császár Attila
Diplomadolgozat
Szellemkép Szabadiskola 2008.
Egyedüllétre szüksége van mindenkinek.
Érdekes dolog a tûnõdés, a játék a gondolatokkal. Feltenni
magunknak a megválaszolatlan kérdéseket. Valójában ez az egyetlen, ami
megmenthet minket a bárgyúságtól, a munka és a szabadidõ programok
elhülyítõ hatásától. Amikor eltûnõdsz a dolgokon, akkor lelassulsz,
lecsillapodsz, és ilyenkor egyszer csak megjelenik az ember igazi
természete, kiderül, hogy képesek vagyunk a tûnõdésre.
Hová vezet a tûnõdés?
Valószínû sehová. De a létezést, vagy a létezésrõl tudható dolgokat
valamennyire mégiscsak megismerhetjük, vagy legalább közelükbe
kerülhetünk általa. Amikor az ember magával van elfoglalva, akkor
helyes célra fordítja az idõt. Oscar Wilde jegyezte le egyszer: „Az
élet célja, hogy kifejlesszük önmagunkat. Tökéletesen megvalósítani
természetünket – ezért vagyunk a világon.”
Márai Sándor is hasonlóképpen gondolja: „Az igazi élmény az ember számára tehát elsõrendûen ennyi: önmagának megismerése.”
Vajon mennyit vagyunk egyedül a gondolatainkkal? Egy nap alatt hány
percet töltünk azzal, hogy eltûnõdjünk merre tartunk, miért is élünk?
Valószínû nem annyit, mint amennyire szükségünk lenne. Sokkal jobb
lenne, ha ez nem az un. ráérés idejében történne, a fölöslegessé vált,
a munka után megmaradó idõben, hanem erre áldoznánk a legtöbbet.
A magány olyan lelkiállapot, mely az emberi kapcsolatok
nélkülözésében jelentkezik, társtalanságot és egyedüllétet is jelezve
egyszersmind. Ha viszont én választom az egyedüllétet, akkor soha nem
lehetek magányos, mert választásom hátterében mindig ott van a közösség
jelenideje. Mindig vannak körülöttem emberek, akikhez képes vagyok
kötõdni. Önszántamból döntök úgy, hogy ideiglenesen eltávolodom tõlük,
hogy megfogalmazzam önmagam, és utána visszatérjek a közösségbe.
Mint amikor valaki felmegy a hegyekbe meditálni, ott jól érzi magát, majd visszatér a síkföldre.
Az önmegfogalmazás – ami körülhatároltságunk megerõsítése –
természetesen nem választható el a fokozottabb öneszméléstõl,
önátvilágítástól, magunkbirtoklásától. De vajon azt is jelenti ez, hogy
az egyedüllét eleve jellemzõje a magát mind jobban tisztázó énnek,
személyiségnek? Talán az egyedüllét az öntudat fokmérõje is? Nem tudom.
Mindenestre azt gondolom, hogy az egyedüllét önmagunk jelenléte, a
magány viszont a másoktól való totális elhagyatottság. A magány és
egyedüllét között a választás szabadsága rajzolja fel a
választóvonalat. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor
úgy érzem, eloldottam magam a többiektõl, mert most nem kell
alkalmazkodnom és integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
Charles Bukowski, a beat korszak különc amerikai írója így
vélekedik errõl: „Öt napja elõször voltam egyedül. Olyan vagyok, akit
a magány éltet; olyan vagyok nélküle, mint más víz vagy étel nélkül.
Legyengít minden egyes nap, amikor nem tudok egy kicsit egyedül lenni.
Büszkének sose voltam büszke a magányomra, de szükségem van rá.”
Koncepció
Ezt a témát azért választottam, mert úgy gondolom, hogy az emberek
képesek elfelejteni, hogy miért is vannak a világon. Képesek vagyunk
arra, hogy a gyors, pörgõ életünk mellett megfeledkezünk az igazi
értékekrõl, a családról a gyermekinkrõl, a szüleinkrõl, rég nem látott
barátainkról és nem utolsó sorban álmainkról, vágyainkról.
Úgy gondoltam, ezeket a gondolatokat le kell fordítanom a
fényképezés nyelvére. Ezért vállalkoztam arra, hogy utazásaim során
megörökítsem azokat a pillanatokat, amik azt mutatják be, az emberek
igénylik az egyedüllétet.
A képek készítésénél törekedtem arra, hogy az egyént mutassam be,
aki láthatóan egyedül van a gondolataival. Viszont ügyeltem arra, hogy
ne legyen a képek felépítése egyforma – miszerint minden képen egy
ember van –, néhány képnél figyeltem arra, hogy több ember vagy tárgy
szimbolizálja az egyedüllétet. A témám idõszerûségét és
globalizáltságát talán az jellemzi legjobban, hogy a képek több
helyszínen készültek (pl. London, Párizs, Budapest, Dubrovnik), és
sehol sem kellett sokáig keresgetnem, hogy ilyen szituációra bukkanjak.
A képek készítésénél ügyeltem arra, hogy ne zavarjam meg a
fotóalanyaimat. Úgy éreztem nem lenne hiteles, ha pont én zökkentenék
ki valakit a gondolataiból.
A témaválasztást két dolog befolyásolta. Elõször az egyik saját
képem indította el bennem a gondolatokat. Az elsõ tavaszi napok egyike,
Párizs. Egy ember ül egy széken egy parkban. Körülötte összepakolva
rengeteg szék, még nincsenek kihelyezve, még csak ébredezik a
természet. A széken ülõ férfit láthatóan nem érdekli a körülötte zajló
élet. Nem kellett kapkodnom, a férfi nyugodtan ült, és láthatóan csak a
gondolataival volt elfoglalva. Nem szerettem volna túl szûkre vágni a
képet, kellett a tér, ezért nem is kellett annyira közel mennem hozzá.
Az elõtérben egy üres szék sejtet valamit. Számomra azt, hogy nem
magányos, csak szüksége van egy kis egyedüllétre.
Másodszor elgondolkodtam, hova ez a nagy rohanás? Miért kell
nekem mindenhová sietni, bezsúfolni egy napomba több programot is a
munkán kívül? Rájöttem, hogy nekem iszonyúan szükségem van a
gondolataimra, tehát önmagamra. A munka és egyéb programok örlõkövei
közt szükség van önmagad megismerésére. Ahhoz, hogy a céljaidhoz
közelebb kerülhess, meg kell állnod, és kívülrõl rápillantani eddigi
életedre.
Az elsõ képem után tudatosan kerestem a témát érintõ
szituációkat. Nem csak ezt fényképeztem, de a fejemben volt, hogy
figyeljek erre. Így bukkantam rá a londoni Hyde-parkban egy
üzletemberre, aki a zakóját a nyugágyra dobva volt elmerülve
gondolataiba. Vagy Párizsban a Szajna-parton egy gondterheltnek látszó
férfira. Szintén így hozta a sors elém azt a lányt, aki egy mólón ült
egyedül, vagy azt a hölgyet, aki a tengerparton élvezi az egyedüllét
érdekes pillanatait.
Eljött az utolsó év a Szellemképben, és mivel az egyedüllét már
régóta foglalkoztatott, aktuálissá vált a diplomadolgozat témája. És
ahogy Miltényi Tibor mondta egy órán: „A fotó arra jó, hogy az ember
megtekintse saját magát, és megvizsgálja személyiségét.”
Mások
Az egyedüllét témája különlegesen mutatkozik meg Szilágyi Lenkénél.
Miltényi Tibor szerint: „Mûvészetében a lélekelemzés, vagy az
önmegismerés csak az esztétikum idegenszerû világának horizontja felõl
értelmes, mivel nem lelki önvizsgálatot gyakorol, hanem fiktív
önteremtést folytat. Privát drámája azonnal esztétikai alakot ölt,
annyira, hogy egyéb valósága nincs is neki: beköltözik a képeibe és
azonossá válik velük.„
Walker Ewans 1930-as években Amerikai emberekrõl készített
szemlélõdõ, és roppant mélyérzésû fotói voltak rám nagy hatással. A
verandán otthagyott szék, mellette egy pipa, vagy a meleg szobában a
kandalló melletti hintaszék mind-mind az egyedüllét tárgyai. Ember
nincs is a képen, de a szituációt el tudjuk képzelni. Elgondolkodtató
fotók.
Ugyanitt említeném Vancsó Zoltán tökéletes kompozícióit, Joseph
Koudelka utazásai során készített misztikus képeit, amiken szintén
sokszor nincs is ember, mégis érezhetõen ott a nyoma.
Habár Helmuth Newton abszolút nem mondható riport fotósnak, ha a
képeiben keresünk szociográfiai vonulatot, akkor is a felsõ tízezer
felõli végérõl találunk. Számomra mégis meglepõ „Sleepless Nights” címû
sorozata, ahol egy-egy nõrõl készült képe teljesen a magát keresõ,
embertársaitól elvonuló elmerengõ embert ábrázolja.
Nan Goldin saját életét, barátait fotózta nap mint nap különbözõ
helyszíneken. Szexuális töltetû naplóként fotografált 25 évvel ezelõtti
képei is azt bizonyítják számomra, hogy fontos az egyedüllét.
Cindy Sherman, aki egész életmûvében saját magát használja
fotóalanyként, sokszor az egyedüllétet sugallva. Persze nála a túlzás
sosem kizárt, viszont ezzel felerõsíti képeinek mondanivalóját.
William Klein, aki a divatfotózásból kiábrándulva a világ több
nagyvárosában készített zseniális képeket. Szubjektív riportjaiban
ugyanolyan egyedüllétet fedeztem fel Moszkvában vagy Rómában mint New
Yorkban és Tokióban.
Brassai párizsi képeinek egyik összefoglaló albumában találtam
néhány érdekes képet arról, ahogy az éjszakai élet figurái megjelennek
rövidke magányukban.
Ezekkel szemben Andreas Gursky képei az emberekrõl, a gigantikus
tömegrõl pont ezt a témát kérdõjelezi meg. Mennyire lehetünk egyedül a
világban? A mai világunk egyre érthetetlenebb, nem emberléptékû,
sokszor felfoghatatlan.
Hogy ne csak a fotográfia területét említsem, hiszen más területek
is befolyásolják az ember döntéseit, megemlíteném Edward Hoppert,
akinek a festészetébõl áradó titokzatosság, magányosság és az iszonyúan
borús hangulatok emlékeztetnek az egyedüllét pillanataira.
Amikor az ember már beleun saját életébe, a hétköznapok
nyomorúságába, könnyen lehet, hogy drasztikus lépésekre szánja el
magát. Így tett Otar Joszeliani Hétfõ reggel címû filmjének
fõszereplõje Vincent, aki nem bírta a gyári munka egyhangúságát, ezért
inkább meglátogatja szebb napokat is látott apját, aki márki
ismerõséhez küldi Velencébe. Pár hetes európai kiruccanása után
visszatér a családjához, és minden apróságra máshogy tekint. Ekkor
döbben rá, hogy nincs neki máshol helye a világban, csak ki kellett
zökkenni a mindennapokból, hogy erre rájöjjön.
Wim Wenders Lisszaboni történet címû filmje viszont nemcsak a
történet miatt emlékezetes számomra, hanem az a légkör ami körüljárja
az egész filmet. A fõszereplõ Phillip városi sétái közben beleszeretünk
e gyönyörû és titokzatos portugál városba, és ráérzünk az egyedüllét
csodálatos mivoltára.
Utólag
Megkérdeztem néhány ismerõsöm: „Mit gondolsz eljutsz oda, ahová
tervezed pár éve? Megírod a könyvet, amit 3 éve írsz? Megcsinálod azt a
képsorozatot, amirõl meséltél már többször is? Á nincs nekem arra idõm.
Ráér majd ha a gyerekek felnõnek. Ha a munkahelyen elõléptetnek
egyszerûbb lesz.” Az ilyen, és ehhez hasonló válaszok megerõsítettek
abban, hogy a magam módján, és a lehetõségeim korlátai közt megpróbálom
képekben megjeleníteni azt, hogy mit gondolok a mai világról, a mai
emberekrõl. Ahogy Korniss Péter is említi: ”…képeim nem sokat
változtatnak a dolgokon. Legjobb esetben elgondolkodtatnak.”
Ha úgy gondoljuk nem jó így, de nem próbálunk meg változtatni
rajta, akkor sosem fog megváltozni semmi. Sem a maguk, sem a közösség
életében. Ha állandóan csak a hibákat keressük másokban, ha úgy
gondoljuk mások határozzák meg az életünk, rosszul gondoljuk. Álljunk
meg sokszor egy kis idõre, tekintsünk magunkra kívülrõl. Gondolkodjunk
el azon, vajon mások mit gondolnak rólunk, és érdekes következtetésekre
juthatunk.
Egyedüllétre szüksége van mindenkinek.
Bibliográfia
Charles Bukowski: Tótumfaktum, Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest 2007
Márai Sándor: Füves Könyv, Helikon Kiadó, Budapest 2006
Oscar Wilde: Az élet titka a mûvészet, Kaposvári nyomda, Kaposvár 2008
Szilágyi Lenke: Fényképmoly, Ernst Múzeum, Budapest 2004
Walker Evans: Photographs for the Farm Security Administration, Da Capo Press, New York 1975
Vancsó Zoltán: Zarándokok, Vancsó Zoltán, Budapest 2004
Joseph Koudelka: Exils, Centre National de la Photographie, Paris 1988
William Klein: An aperture monograph, Harper & Row, New York 1981
Cindy Sherman: Retrospective, Themes and Hudson Inc., London 1997
Helmut Newton: Sleepless Nights, Schrimmer-Mosel, München 1978
Lõrinczy György: New York, New York, Corvina, Budapest 1972
Brassai: The Eye of Paris, The Musem of Fine Arts, Houston 1999
Nan Goldin: Photography’s multiple roles, D.A.P., New York 1998
Korniss Péter: Leltár, Officina Nova, Budapest 1998
Miltényi Tibor: A semmi költészete, Bohony, 2007
Molnár Csaba: Sári László – Ráérõ idõ, Szellemkép, 2007/3
Puklus Péter: Andreas Gursky, Szellemkép, 2007/4
Peter Galassi: Andreas Gursky: The Museum of Modern Art, New York 2001
The Photobook: A History volume 1, Phaidon Press Limited, London 2004
Szilágyi Gábor: A fotómûvészet története, Képzõmûvészeti alap Kiadóvállalata, Budapest 1982
Ruhrberg: Mûvészet a XX. Században, Taschen/Vincze Kiadó, Budapest 2004
Filmográfia
Wim Wenders: Lisszaboni történet, Mokép, Budapest 1994
Otar Joszelijani: Hétfõ reggel, Budapest Film, Budapest 2002
vissza az killtshoz
 |  |  |  |
