Császár Attila - vissza az killtshoz

Egyedüllét


Császár Attila
Diplomadolgozat
Szellemkép Szabadiskola 2008.

Egyedüllétre szüksége van mindenkinek.
Érdekes dolog a tûnõdés, a játék a gondolatokkal. Feltenni magunknak a megválaszolatlan kérdéseket. Valójában ez az egyetlen, ami megmenthet minket a bárgyúságtól, a munka és a szabadidõ programok elhülyítõ hatásától. Amikor eltûnõdsz a dolgokon, akkor lelassulsz, lecsillapodsz, és ilyenkor egyszer csak megjelenik az ember igazi természete, kiderül, hogy képesek vagyunk a tûnõdésre.

Hová vezet a tûnõdés?

Valószínû sehová. De a létezést, vagy a létezésrõl tudható dolgokat valamennyire mégiscsak megismerhetjük, vagy legalább közelükbe kerülhetünk általa. Amikor az ember magával van elfoglalva, akkor helyes célra fordítja az idõt. Oscar Wilde jegyezte le egyszer: „Az élet célja, hogy kifejlesszük önmagunkat. Tökéletesen megvalósítani természetünket – ezért vagyunk a világon.”
Márai Sándor is hasonlóképpen gondolja: „Az igazi élmény az ember számára tehát elsõrendûen ennyi: önmagának megismerése.”

Vajon mennyit vagyunk egyedül a gondolatainkkal? Egy nap alatt hány percet töltünk azzal, hogy eltûnõdjünk merre tartunk, miért is élünk? Valószínû nem annyit, mint amennyire szükségünk lenne. Sokkal jobb lenne, ha ez nem az un. ráérés idejében történne, a fölöslegessé vált, a munka után megmaradó idõben, hanem erre áldoznánk a legtöbbet.
A magány olyan lelkiállapot, mely az emberi kapcsolatok nélkülözésében jelentkezik, társtalanságot és egyedüllétet is jelezve egyszersmind. Ha viszont én választom az egyedüllétet, akkor soha nem lehetek magányos, mert választásom hátterében mindig ott van a közösség jelenideje. Mindig vannak körülöttem emberek, akikhez képes vagyok kötõdni. Önszántamból döntök úgy, hogy ideiglenesen eltávolodom tõlük, hogy megfogalmazzam önmagam, és utána visszatérjek a közösségbe.
Mint amikor valaki felmegy a hegyekbe meditálni, ott jól érzi magát, majd visszatér a síkföldre.
Az önmegfogalmazás – ami körülhatároltságunk megerõsítése – természetesen nem választható el a fokozottabb öneszméléstõl, önátvilágítástól, magunkbirtoklásától. De vajon azt is jelenti ez, hogy az egyedüllét eleve jellemzõje a magát mind jobban tisztázó énnek, személyiségnek? Talán az egyedüllét az öntudat fokmérõje is? Nem tudom. Mindenestre azt gondolom, hogy az egyedüllét önmagunk jelenléte, a magány viszont a másoktól való totális elhagyatottság. A magány és egyedüllét között a választás szabadsága rajzolja fel a választóvonalat. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy érzem, eloldottam magam a többiektõl, mert most nem kell alkalmazkodnom és integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok.
Charles Bukowski, a beat korszak különc amerikai írója így vélekedik errõl: „Öt napja elõször voltam egyedül. Olyan vagyok, akit  a magány éltet; olyan vagyok nélküle, mint más víz vagy étel nélkül. Legyengít minden egyes nap, amikor nem tudok egy kicsit egyedül lenni. Büszkének sose voltam büszke a magányomra, de szükségem van rá.”

Koncepció

Ezt a témát azért választottam, mert úgy gondolom, hogy az emberek képesek elfelejteni, hogy miért is vannak a világon. Képesek vagyunk arra, hogy a gyors, pörgõ életünk mellett megfeledkezünk az igazi értékekrõl, a családról a gyermekinkrõl, a szüleinkrõl, rég nem látott barátainkról és nem utolsó sorban álmainkról, vágyainkról.
Úgy gondoltam, ezeket a gondolatokat le kell fordítanom a fényképezés nyelvére. Ezért vállalkoztam arra, hogy utazásaim során megörökítsem azokat a pillanatokat, amik azt mutatják be, az emberek igénylik az egyedüllétet.
A képek készítésénél törekedtem arra, hogy az egyént mutassam be, aki láthatóan egyedül van a gondolataival. Viszont ügyeltem arra, hogy ne legyen a képek felépítése egyforma – miszerint minden képen egy ember van –, néhány képnél figyeltem arra, hogy több ember vagy tárgy szimbolizálja az egyedüllétet. A témám idõszerûségét és globalizáltságát talán az jellemzi legjobban, hogy a képek több helyszínen készültek (pl. London, Párizs, Budapest, Dubrovnik), és sehol sem kellett sokáig keresgetnem, hogy ilyen szituációra bukkanjak.
A képek készítésénél ügyeltem arra, hogy ne zavarjam meg a fotóalanyaimat. Úgy éreztem nem lenne hiteles, ha pont én zökkentenék ki valakit a gondolataiból.

A témaválasztást két dolog befolyásolta. Elõször az egyik saját képem indította el bennem a gondolatokat. Az elsõ tavaszi napok egyike, Párizs. Egy ember ül egy széken egy parkban. Körülötte összepakolva rengeteg szék, még nincsenek kihelyezve, még csak ébredezik a természet. A széken ülõ férfit láthatóan nem érdekli a körülötte zajló élet. Nem kellett kapkodnom, a férfi nyugodtan ült, és láthatóan csak a gondolataival volt elfoglalva. Nem szerettem volna túl szûkre vágni a képet, kellett a tér, ezért nem is kellett annyira közel mennem hozzá. Az elõtérben egy üres szék sejtet valamit. Számomra azt, hogy nem magányos, csak szüksége van egy kis egyedüllétre.
Másodszor elgondolkodtam, hova ez a nagy rohanás? Miért kell nekem mindenhová sietni, bezsúfolni egy napomba több programot is a munkán kívül? Rájöttem, hogy nekem iszonyúan szükségem van a gondolataimra, tehát önmagamra. A munka és egyéb programok örlõkövei közt szükség van önmagad megismerésére. Ahhoz, hogy a céljaidhoz közelebb kerülhess, meg kell állnod, és kívülrõl rápillantani eddigi életedre.
Az elsõ képem után tudatosan kerestem a témát érintõ szituációkat. Nem csak ezt fényképeztem, de a fejemben volt, hogy figyeljek erre. Így bukkantam rá a londoni Hyde-parkban egy üzletemberre, aki a zakóját a nyugágyra dobva volt elmerülve gondolataiba. Vagy Párizsban a Szajna-parton egy gondterheltnek látszó férfira. Szintén így hozta a sors elém azt a lányt, aki egy mólón ült egyedül, vagy azt a hölgyet, aki a tengerparton élvezi az egyedüllét érdekes pillanatait.
Eljött az utolsó év a Szellemképben, és mivel az egyedüllét már régóta foglalkoztatott, aktuálissá vált a diplomadolgozat témája. És ahogy Miltényi Tibor mondta egy órán: „A fotó arra jó, hogy az ember megtekintse saját magát, és megvizsgálja személyiségét.”

Mások

Az egyedüllét témája különlegesen mutatkozik meg Szilágyi Lenkénél. Miltényi Tibor szerint: „Mûvészetében a lélekelemzés, vagy az önmegismerés csak az esztétikum idegenszerû világának horizontja felõl értelmes, mivel nem lelki önvizsgálatot gyakorol, hanem fiktív önteremtést folytat. Privát drámája azonnal esztétikai alakot ölt, annyira, hogy egyéb valósága nincs is neki: beköltözik a képeibe és azonossá válik velük.„
Walker Ewans 1930-as években Amerikai emberekrõl készített szemlélõdõ, és roppant mélyérzésû fotói voltak rám nagy hatással. A verandán otthagyott szék, mellette egy pipa, vagy a meleg szobában a kandalló melletti hintaszék mind-mind az egyedüllét tárgyai. Ember nincs is a képen, de a szituációt el tudjuk képzelni. Elgondolkodtató fotók.
Ugyanitt említeném Vancsó Zoltán tökéletes kompozícióit, Joseph Koudelka utazásai során készített misztikus képeit, amiken szintén sokszor nincs is ember, mégis érezhetõen ott a nyoma.
Habár Helmuth Newton abszolút nem mondható riport fotósnak, ha a képeiben keresünk szociográfiai vonulatot, akkor is a felsõ tízezer felõli végérõl találunk. Számomra mégis meglepõ „Sleepless Nights” címû sorozata, ahol egy-egy nõrõl készült képe teljesen a magát keresõ, embertársaitól elvonuló elmerengõ embert ábrázolja.
Nan Goldin saját életét, barátait fotózta nap mint nap különbözõ helyszíneken. Szexuális töltetû naplóként fotografált 25 évvel ezelõtti képei is azt bizonyítják számomra, hogy fontos az egyedüllét.
Cindy Sherman, aki egész életmûvében saját magát használja fotóalanyként, sokszor az egyedüllétet sugallva. Persze nála a túlzás sosem kizárt, viszont ezzel felerõsíti képeinek mondanivalóját.
William Klein, aki a divatfotózásból kiábrándulva a világ több nagyvárosában készített zseniális képeket. Szubjektív riportjaiban ugyanolyan egyedüllétet fedeztem fel Moszkvában vagy Rómában mint New Yorkban és Tokióban.
Brassai párizsi képeinek egyik összefoglaló albumában találtam néhány érdekes képet arról, ahogy az éjszakai élet figurái megjelennek rövidke magányukban.
Ezekkel szemben Andreas Gursky képei az emberekrõl, a gigantikus tömegrõl pont ezt a témát kérdõjelezi meg. Mennyire lehetünk egyedül a világban? A mai világunk egyre érthetetlenebb, nem emberléptékû, sokszor felfoghatatlan.
Hogy ne csak a fotográfia területét említsem, hiszen más területek is befolyásolják az ember döntéseit, megemlíteném Edward Hoppert, akinek a festészetébõl áradó titokzatosság, magányosság és az iszonyúan borús hangulatok emlékeztetnek az egyedüllét pillanataira.
Amikor az ember már beleun saját életébe, a hétköznapok nyomorúságába, könnyen lehet, hogy drasztikus lépésekre szánja el magát. Így tett Otar Joszeliani Hétfõ reggel címû filmjének fõszereplõje Vincent, aki nem bírta a gyári munka egyhangúságát, ezért inkább meglátogatja szebb napokat is látott apját, aki márki ismerõséhez küldi Velencébe. Pár hetes európai kiruccanása után visszatér a családjához, és minden apróságra máshogy tekint. Ekkor döbben rá, hogy nincs neki máshol helye a világban, csak ki kellett zökkenni a mindennapokból, hogy erre rájöjjön.
Wim Wenders Lisszaboni történet címû filmje viszont nemcsak a történet miatt emlékezetes számomra, hanem az a légkör ami körüljárja az egész filmet. A fõszereplõ Phillip városi sétái közben beleszeretünk e gyönyörû és titokzatos portugál városba, és ráérzünk az egyedüllét csodálatos mivoltára.

Utólag

Megkérdeztem néhány ismerõsöm: „Mit gondolsz eljutsz oda, ahová tervezed pár éve? Megírod a könyvet, amit 3 éve írsz? Megcsinálod azt a képsorozatot, amirõl meséltél már többször is? Á nincs nekem arra idõm. Ráér majd ha a gyerekek felnõnek. Ha a munkahelyen elõléptetnek egyszerûbb lesz.” Az ilyen, és ehhez hasonló válaszok megerõsítettek abban, hogy a magam módján, és a lehetõségeim korlátai közt megpróbálom képekben megjeleníteni azt, hogy mit gondolok a mai világról, a mai emberekrõl. Ahogy Korniss Péter is említi: ”…képeim nem sokat változtatnak a dolgokon. Legjobb esetben elgondolkodtatnak.”

Ha úgy gondoljuk nem jó így, de nem próbálunk meg változtatni rajta, akkor sosem fog megváltozni semmi. Sem a maguk, sem a közösség életében. Ha állandóan csak a hibákat keressük másokban, ha úgy gondoljuk mások határozzák meg az életünk, rosszul gondoljuk. Álljunk meg sokszor egy kis idõre, tekintsünk magunkra kívülrõl. Gondolkodjunk el azon, vajon mások mit gondolnak rólunk, és érdekes következtetésekre juthatunk.

Egyedüllétre szüksége van mindenkinek.



Bibliográfia

Charles Bukowski: Tótumfaktum, Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest 2007
Márai Sándor: Füves Könyv, Helikon Kiadó, Budapest 2006
Oscar Wilde: Az élet titka a mûvészet, Kaposvári nyomda, Kaposvár 2008
Szilágyi Lenke: Fényképmoly, Ernst Múzeum, Budapest 2004
Walker Evans: Photographs for the Farm Security Administration, Da Capo Press, New York 1975
Vancsó Zoltán: Zarándokok, Vancsó Zoltán, Budapest 2004
Joseph Koudelka: Exils, Centre National de la Photographie, Paris 1988
William Klein: An aperture monograph,  Harper & Row, New York 1981
Cindy Sherman: Retrospective, Themes and Hudson Inc., London 1997
Helmut Newton: Sleepless Nights, Schrimmer-Mosel, München 1978
Lõrinczy György: New York, New York, Corvina, Budapest 1972
Brassai: The Eye of Paris, The Musem of Fine Arts, Houston 1999
Nan Goldin: Photography’s multiple roles, D.A.P., New York 1998
Korniss Péter: Leltár, Officina Nova, Budapest 1998
Miltényi Tibor: A semmi költészete, Bohony, 2007
Molnár Csaba: Sári László – Ráérõ idõ, Szellemkép, 2007/3
Puklus Péter: Andreas Gursky, Szellemkép, 2007/4
Peter Galassi: Andreas Gursky: The Museum of Modern Art, New York 2001
The Photobook: A History volume 1, Phaidon Press Limited, London 2004
Szilágyi Gábor: A fotómûvészet története, Képzõmûvészeti alap Kiadóvállalata, Budapest 1982
Ruhrberg: Mûvészet a XX. Században, Taschen/Vincze Kiadó, Budapest 2004
Filmográfia

Wim Wenders: Lisszaboni történet, Mokép, Budapest 1994
Otar Joszelijani: Hétfõ reggel, Budapest Film, Budapest 2002


vissza az killtshoz

Császár AttilaCsászár AttilaCsászár AttilaCsászár Attila

Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - SzellemkĂŠp