Palotás Ágnes:
VÁROSI ÁLLATOK
A mellékelt képek egy hosszabbra tervezett munkafolyamat elsõ darabjai. A téma, ami fölkeltette érdeklõdésemet: hogyan élnek a nem számukra kitalált nagyvárosi környezetben az állatok. (Bár, valószínûleg az itt élõ emberek sorsa sem irigylésre méltóbb...) Miután ez így szinte beláthatatlanul óriási terület, ez alkalommal fõleg (de nem kizárólag) egy kisebb részét választottam ki: a "kõvé vált" állatoknak jártam utána.
Megszoktuk, hogy köztéri szobraink általában történelmi nagyjainkat ábrázolják, államférfiúkat, költõket, színészeket, stb, - olyanokat, akikre az adott kor embere - s szerencsés esetben az utókor is - büszke lehetett. Éppen ezért meglepõ, ha jártunkban-keltünkben olyan szoborra bukkanunk egy-egy téren vagy utcasarkon, mely - nem kevésbé hõsi pózban - nem embert, hanem valamilyen állatot formáz. Van az egészben valami abszurd: vajon milyen dicsõ tettet vihetett véghez a derék jószág, hogy szobrot emeltek neki?
Az sem mellékes, mikor is készült az alkotás. A szobrok is magukon viselik a kor lenyomatát, témájukat és mûvészi megvalósításukat tekintve egyaránt. A régebbi idõkben nem nagyon volt szokás állatokról mintázni szobrot (természetesen nem számítva a lovas szobrokat és a különbözõ jelképek szerepeltetését, allegorikus alkotásokat, galambokat, sasokat, oroszlánokat, stb.) Ez alól kivételnek számit a talán legismertebb budapesti állatszobor: Maugsch Gyula figyelõ kutyája. 1938-ban, bronzból készült, fülét hegyezõ dogot ábrázol, s tudni lehet róla, hogy dr. Németh Károly Fool nevû kutyája volt a modell. Népszerû eb lehetett, mert más mûvészek is megmintázták. Eredetileg a János kórház kertjében lakott, ám 1945-ben átkerült jelenlegi helyére, a VII. kerületi Hutyra Ferenc utcába.
A patetikus vagy éppen vidám állatszobrok az ötvenes évek végétõl szaporodtak el, amikor is az 1954-es, úgynevezett kétezrelékes rendelet éreztette hatását: az egy-egy építkezésre fordított összköltség két ezrelékét mûvészeti alkotások létrehozására szentelték. (Az állat-ábrázolások mellett ekkor keletkeztek nagy számban az aktok, az anya-gyermek kompozíciók, - természetesen az emlékmûvek, s az agitatív alkotások társaságában.)
Azt is érdemes lehet megfigyelni, milyen állatokat ábrázolnak elõszeretettel a mûvészek. A legtöbb persze a kutya, õt követi a medve, az oroszlán, a ló, de találunk több bikát, szarvast, pelikánt, sõt pingvint is. Érdekes lenne tudni például, miért pont egy pingvincsoport került az egyik pestszentlõrinci lakótelep közepére.
Vizsgálódásomat nem korlátoztam Budapestre, az utóbbi idõben bármerre jártam, "vadásztam" az állatszobrokra, így sikerült szert tennem például a wroclawi mackóra.
Arra voltam kíváncsi, hogyan lehet ezeket a fotós szempontból nem túl sok izgalmat nyújtó, statikus lényeket kicsit megmozdítani, - fényekkel, egy-egy arra járó emberrel, még inkább állattal. Mi történik, ha "találkozik" a szobor egy hús-vér állattal (és fordítva), hatnak-e valamiképp egymásra - természetesen a fénykép szempontjából. Sikerül-e a kísérlet, életre kelthetõk-e ezek a sokszor abszurd vagy szürreális, máskor nagyon is valóságosnak tûnõ lények, a kõvé vált állatok? Miután még kutatómunkám kezdetén tartok, egyelõre nincsenek válaszaim, csak a keresés izgalma. Talán egyszer eredménye is lesz... Mindenesetre, egy-két olyan felvételt is beleloptam a válogatásba, melyen látszólag nincsenek szobrok, - mégis úgy érzem, helyük lehet a többi között.
Az állat, mint a fénykép témája - egy kis fotótörténeti visszapillantás
Egy fényképet szemlélve ritkán tudjuk függetleníteni magunkat annak témájától. Miként a színházban is biztos siker, ha feltûnik a színpadon egy gyerek vagy egy kutya (esetleg egy ló), éppígy a fényképészek is sokszor és elõszeretettel ábrázoltak állatot képeiken. Miután ez a téma óriási, köteteket lehetne megtölteni vele, teljesen önkényesen, egy-egy mozaikkockát kiragadva próbálom meg áttekinteni.
Már a fotómûvészet legkorábbi alkotásain is fölfedezhetünk kisebb-nagyobb "kedvenceket". Miután a fotótechnika akkori állapota még nem tette lehetõvé a pillanatfelvételek készítését, már az is dicséretre méltó teljesítmény lehetett, hogy viszonylagos mozdulatlanságra bírták a modelleket.
Néhány XIX. századi példa:
- Carl Ferdinand Stelzner (1805-1894): Ulla, a fényképész kutyája;
- Auguste Vacquierie: Minette, a macska (1853);
- L.P.T. Dubois de Néhaut: Miss Betzy, az elefánt (1854);
S legyen egy magyar példa is: Schodisch Lajos képe egy sétabotot tartó kutyáról, 1877-bõl. Ezek az ábrázolások szabályos portrék voltak, az állatok (látszólag) türelmesen modellt ültek (vagy álltak) a fényképésznek.
A fotótechnika fejlõdése, az egyre érzékenyebbé váló nyersanyagok lehetõvé tették az expozíciós idõ csökkenését, így az állatok is megmozdulhattak. Megörökítõdtek a mozgásfázisok, s megjelent a bemozdulásos kép is. Néhány példa:
- Francis Blake: Röpülõ galambok (1888 körül);
. Étienne-Jules Marey: Sétáló kutya (1890 körül);
- Jacques-Henri Lartigue: Zizi, a macskám (1904).
A XX. században már nehéz lenne olyan alkotót találni, aki ne fényképezett volna élete során több-kevesebb állatot. A tematika változatos, idõvel a kedves, ellesett pillanatok után bonyolultabb, áttételesebb jelentések hordozóivá váltak, bizonyos hangulatok kifejezésére, esetleg gazdáik jellemzésére használták õket.
André Kertész: A kiskutya c. képérõl (1928) írja Roland Barthes: "Micsoda szánalomra méltó, fájdalmas gondolatiságot közvetít az a szegény kisfiú, aki egy újszülött kutyát tart kezében, és hozzá hajol, szomorúan, féltékeny, félénk tekintettel néz a fényképezõgép lencséjébe. Valójában nem néz semmit, magában tartja, ott belül, minden szeretetét, félelmét: ezt fejezi ki a tekintete."
Sorolhatnám még kedvenceimet: például Jacques-Henri Lartigue: "Bois de Boulogne" (1911) c. képét, a kutyáit sétáltató hölggyel vagy Diane Arbusét, a "Hermafrodita kutyával" címût (1970); Garry Winogrand: "The Animals" címû kötetét, melyben New York állatkertjeinek lakói és látogatói láthatók, meglehetõsen szatirikus szemüvegen keresztül. Ne feledkezzünk meg William Wegmanrõl, aki mesealakoknak beöltöztetett kutyáival ad játékos fricskát életünk abszurditásaira válaszolva, de Elliot Erwittrõl sem, aki fantasztikus DogDods címû kötetében több mint 500 képen örökítette meg kedvenc kutyáit, Moszkvától New Yorkig, Párizstól Kubáig ...
2001-ben New Yorkban jelent meg "A Thousand Hounds" címû kötet, mely 170 kutyafotót tartalmaz 1845-tõl 2001-ig, olyan alkotóktól, mint Jacques-Henri Lartigue, Man Ray, Edward Steichen, Paul Strand, William Wegman, Keith Carter, Elliot Erwitt, Andy Warhol.
Mostanában mégis, ha kutyát ábrázoló fényképre gondolok, Szilágyi Lenke magányos, lepusztult kutyái jutnak eszembe. A mûvésznõ nyilatkozta valahol: "Két kedvenc íróm egy-egy regényében felbukkan ugyanaz a kép: egy kutya csontváza a nyakán hagyott lánccal. Innen, az irodalmi képbõl ered szerintem az a fotó, amit én csinálok - csak ellentétes vele. Ott minden le van írva és elképzelhetõ, de nem látható, a fotón viszont csak az van konkrétizálva, ami látszik, kiszakítva a valóságból, amit hozzá lehet gondolni, és ha jó a kép, akkor rajta van egy ismeretlen történet titokzatos levegõje..."
Bibliográfia:
Roland Barthes: Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Európa Könyvkiadó, Budapest, l985.
Leletek a magyar fotográfia történetébõl. Válogatta Szilágyi Gábor - Kardos Sándor. Képzõmûvészeti Kiadó, Budapest, 1983.
A New History of Photography. Edited by Michel Frizot. Köneman, 1998.
Rajna György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa. Budapesti Városszépítõ Egyesület, 1989.
Szilágyi Gábor: Daguerre. A fényképezés felfedezésének története. Gondolat, Budapest, 1987.
Szilágyi Lenke: Látókép megállóhely.
vissza az killtshoz
 |  |  |  |  |  |  |  |  |
