Rajcsányi Artúr - vissza az killtshoz

Rajcsányi Artúr: Déjá Vu

1. Lélt, olyan emlékezeti csalódás, amikor hisszük,
hogy már egyszer átéltünk valamit, ami valójában sohasem
történt meg ( már látott dolog) 2. Máshol, másnál már látott
módszer, megoldás stb amely egy mû szemrevételezésénél
visszaköszönön.

Josef Koudelka-ról olvastam valahol, hogy nem ismerte kollégái munkáit.
Ez némi mentségként szolgálhat számomrs, mivel fotótörténeti tájékozatlanságom miatt nem tudom vizsgamunkámat megfelelõen kategorizálni. Az, hogy autonóm portrékról van szó, nem kétséges, mégsem tudok - ismétlem: ismeretek hiányában - alkotókat, mûveket felsoroni elõz ményként vagy példaként anyagom vizsgálatakor.
Mégis van két kép emlékezetemben, amit idézni tudok, mely két kép mind látványában, mind hangulatában talán meghatározható sorozatom létrejöttében. Az egyik Stalter György cigányportréja. A képen egy rozzant viskónak támaszkodó cigányember látható. Szokásosnak nevezhetõ kompozíció, semmi technikai manipuláció, elég naturális, számomra mégis maradandó és meghatározó képi élmény. Csakúgy, mint Zátonyi Tibor gyermekportréja. "kellemesen borongós" természeti környezetben - késõbb megtudtam esztergomi dunapart - egy napozógyékénybe tekeredett gyermek fényképe. Szintén nem agyon bonyolított-trükközött, viszont tökéletesen mmûködõ, abszolút képi élményt nyújtó alkotás. Ami mindkettõben - és ebben a típusú fotografálásfan - nagyon tetszik, hogy bár nagy valószínüséggel megrendezett képekrõl van szó, ugyanúgy lehetnének igazi "pillanatképek" (akár riportképek is), hiszen ezek a pillanatok a valóságban is megtörténtek, megtörténhetnének. Megrendezés nélkül szinte lehetetlen õket lencsevégre kapni. A képek nincsenek túlbonyolítva, agyonrendezve, technikailag megmanipulálva, de a pillanat szerûségük nem nélkülözheti a minimális beavatkozást: állj ide, csinálj így, ne mozdulj, most jó...
Nem határoztam meg még igazán érdeklõdésemet, ugyanolyan szívesen csinálok autonóm riportfotókat, mint megrendezett képeket. Az elõzõkhõz gyakran nincs elég merszem, az utóbbihoz talán türelmem hiányzik. Ezért jelentett számomra kompromisszumot, megoldást

ez a fajta portréfotózás. A kellékeket (helyszín, háttér, téma, szereplõk) nem megcsinálni, mint inkább megtalálni kell, ugyanakkor szinte riporteri gyorsasággal körüljárható a dolog. Nem vagyok belemagyarázós típus. A képek készítésénél sokkal inkább a látvány motívál, ritkán akarok ezzel valamit is kifejezni. Vizsgaanyagom készítésekor - pontosabban még az ötlet megszületésekor - azonban rá kellet jönnöm a tudatalatti, mint képalkotó - rendezõ elem szerepére. Tudomást kellett vennem a nem tudatos látványtervezésrõl. Az így készült képek azok, melyek ötletét és vázát adták a sorozatnak. Ezeket lényegesen könyebb volt elkészíteni, mint az anyag második, "tudatosan" fotózott felét. Orsós Józsit két éve, nyáron fotóztam elõször, majd rá néhány hónapra másodszor. Ezzel egyidõben kezdtem készítenielsõ önarcképeimet. Egyidejûleg csináltam jópár képet mindkettõnkrõl ugyanúgy . Ugyanaz a háttér, a helyszín, az idõpont, a fények, a beállítás. Mégsem sikerült semmi olyat produkálnom, ami valamennyire is mûködött, vagy tetszett volna. A dologból nem sült ki semmi, nem is hiszem, hogy igzán akartam. Mindezek ellenére az O.J.-rõl készült képek egy részét jónak tartottam, ezek adták a sorozat vázát a késõbbiekben. Az önarcképek készítése azóta állandó elfoglaltságommá vált. Permanens "jókedvemet" igyekszem megörökíteni ezeken a képeken, néha sikerrel. A képek készítésének körülményei általában teljesen változóak, egyedüli közös bennük a szereplõ és a hangulat. Ez utóbbi az, ami a képek vizsgálatakor a Déjá Vu-t kiváltotta belõlem. Ugyanis ezt az érzést már "láttam valahol", méghozzá az O. J.-rõl készült képeken. O.J. Amikor elõször fotóztam, tizennégy évesen még mindíg az ötödiket járta. Az azóta eltelt két év alatt sem jutott sokkal tovább. A képekrõl kissé megváltozott külsõ mögül , de mindíg ugyanúgy, ugyanazzal a tekintettel néz a szemlélõre. Pózai, mozdulatlansággá merevedett mozdulatai, tekintete amióta ismerem változatlanok. Csakúgy mint környezete. Él, valahol Zalában, a maga kis zárt világában , ahol számára Zalaegerszeg maga New York City, ahol a pályaudvari hamburgeresnél lehet a legkirályabb kaját enni, és ahol a kocsmába Õ nem mehet be, mert nem... Tudom, ha azt mondom neki: "ideálljésígytartsdafejedésneúgynézzhanemígy", miként veszi fel azt a csinált-természetes alakot, a lazavagyok-ot, úgynézekkimint-et. O.J. állandó, bármi is legyen a háttér, a viharbaborult zalai táj, a lepusztult temoplom, vagy a szétrombolt régi iskolaépület. Ez az állandó nem változik, csakúgy mint önarcképeim szereplõje. Az õt körülvevõ korlátok azonban más eredetûek, mint O.J. világának korlátai. És Õ is néz, nem-mozdul, pózol a képeken megtestesítve egy másik történet másik állandóját... Hasonlóképp, mint O.J. mégsem ugyanúgy. A két alakról készült képeket összevetve láthatatlan (?) párhuzamot véktem felfedezni. Amikor önarcképeimet kézbe vettem, óhatatlanul úgy éreztem ezeket (?) a képeket már láttam valahol. Mint ahogy nem láthattam. Hiszen az O.J.-rõl készített képek felületes, kívülrõl történõ vizsgálata nem sok párhuzamot mutat velük. Ez a párhuzam, hasonlóság - a Déjá Vu - számomra mégis nyilvánvalóvá vált. Ezek után kezdett el érdekelni a probléma, hogy mások számára is észrevehetõvé, érzékelhetõvé tudom-e tenni ezt az eddig láthatatlan kapcsolatot.
A munka nehezebbik része következett, hiszen amit eddig a véletlen (?) és a tudatalatti alakított, azt most tudatosan, profi módon megrendezve kellett megoldanom. Sokáig nem sikerülteldöntenem, hogyan is akarom ezt megvalósítani. Az egyes beállításokat tökéletesen lemásolni, vagy csak képi szinonímákat keresni, esetleg kiélezni a "hasonló-de mégis mást"?
A kérdés még most amunka elkészülte után sem tisztázott. Számomra mégis összeálltak a képpárok, mint ahogy a sorozat is...

Rajcsányi Artúr



vissza az killtshoz


Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - SzellemkĂŠp