Diplomakiállítás - 2007 - vissza az kiállításhoz

Akívülálló számára izgalmas kutatnivalót jelenthet, ha nagyon is különböző emberek valamiért, valameddig összekötik az életük legalább néhány fontos szálát, s erről az összetalálkozásról végelszámolást is
készítenek.

Vannak, akik roppant tudatosan, vannak, akik szinte véletlenszerűen kerülnek bele abba a
struktúrába - ne nevezzük közösségnek, inkább csoportnak -, amelyet az ő folyamatosan változó és alakuló énjük rajzol át találkozásról találkozásra. Hatnak-e egymásra, s hat-e rájuk a
struktúrának az a meghatározó szegmense, amelyikben szükségszerűen helyet kell találniuk,
s ami nem más, mint az iskola maga, ez esetben a Szellemkép Szabadiskola.

A találkozás pillanatában "készen kapott" termek, tanárok, s az a nehezen megfogható, de
mégis tökéletesen körülírható valami, amit szellemiségnek hívhatunk. Amitől az iskola a szó
eredeti s nagyon találó értelmében műhellyé válik.

Mi történt hát kilenc fotográfussal néhány, részben együtt töltött év alatt, mi látszik a "tanulóévek" végeztével? Miről számolnak be a nagy összegző leltár során, amit hívhatunk
diplomatárlatnak is? Mindent és mindenkit külön-külön kell apróra mérni, hogy a végén
együtt is a mérleg serpenyőjébe helyezhessük a mestereket és tanítványokat. Ért-e valamit ez
a műhelymunka, adtak-e valamit az oktatók, s a hallgatók (nézők?) képesek voltak-e befogadni a "tudást", ha megkísértették őket ilyesmivel?

Nagyon körültekintően kell
megszemlélnünk az eredményeket, hiszen a tanulás roppant összetett és bonyolult dolog.
Jóval fontosabb és izgalmasabb annál, mint amit hétköznapi módon gondolni szokás róla. S
emiatt az eredményei is jóval sokértelműbbek. A hosszas tanulás eredménye egyaránt lehet
az elsajátítás és az elutasítás is. A jó alkotóműhely megköveteli az alázatot és a helyi hagyományok meg- és elismerését. Az igazi alkotóműhelyekben igazodni szükséges, szó sincs itt
a rossz értelemben vett demokráciáról és szabadságról. Tanulj, utánozz, reprodukálj, értsd
meg tökéletesen, amit mutatunk, tanuld meg értékelni, amit mi értékelünk! A jó műhelyekben jó szívvel mindig azt mondják: kövess minket! S a jó műhelyekből ki is kerülnek a
nagyszerű követők, a továbbfejlesztők, a kiteljesítők, s ezen nincs is semmi meglepő. Ám
ugyanezekből az "iskolákból" kerülnek ki a nagy újítók, a megtagadók, a felforgatók, s ebben
sincs semmi meglepő. A jó iskola a maga útján vezeti végig a növendéket - ki másén? Az út
végén senki sem a régi már; van, aki a tétova és ösztönös keresgélés után végre helyet talál
magának a műhely szellemi holdudvarában, s van, akit úgy ellök, eltaszít az iskolája, hogy
szabadulva végre a vonzásoktól, szabadon választhatja azt, ami neki való.

Így aztán a diplomatárlat képein, s talán a későbbi alkotói fázisokban is rendre ott lesz az
alkotói iskola nyoma. Akár kéznyomként, akár annak hiányaként. A lényeget tekintve mindegy, hogy tovább akarom-e rajzolni a korábbi vonalat, vagy kiradírozom. Hiszen csakis az
alkotói gesztus a fontos; ceruza vagy radír egyenértékű művészi és önépítő eszközök. S ha
az itteni kilenc alkotó műveiben közöset kell találni, hát éppen ezt, az alkotói gesztus, a koncepció keresésének igényét lelhetjük fel. Ez hát működésük közös eredője, s a Szellemkép
műhelyének hatása. "Pusztán" a keresés igénye közös, de őszintén szólva, adhat-e ennél
többet egy szabadiskola? Kötve hiszem.

Heinbach Lívia mintha csak
iskola nevének érzéki, vizuális megjelenítését célozná meg, mintha a materiálisat és szellemit
akarná egységbe gyömöszölni. Lehetséges ez? Fotóval talán. Ez a különös eszköz szinte
kimeríthetetlen művészi játékpályát teremt ugyanis éppenséggel azzal, hogy képes az
állandót és változót egyetlen látványba tömöríteni. A fénykép, a látszólag egyetlen pillanatba sűrített, az idő dimenzióját kizáró látvány képes arra, hogy visszacsempéssze a folyamatot, a múló perceket, órákat és napokat a megdermedt képbe. Ehhez, persze, tudni kell képsorozatot tervezni, s a valóság pillanatnyi elemeit úgy egymásra rétegezni, hogy az így kapott
"látvány-szendvics" plusz tartalmakkal dúsuljon fel. S az objektív szülte szenvtelen valóságdarabokban felcsillanjon a megfoghatatlan realitása. A nemléttel kerülhetünk szembe a létcserepeket sorjáztató fényképeken.

Érdemes megünnepelni újra és újra a fotó másik, sokat támadott természetét. S milyen jó, ha
van olyan alkotó, mint Rajnai Ákos, aki a 21. század elején is megteszi ezt. Mi, akik szeretjük
a fényképet, jól tudjuk, milyen remek dolog az, hogy a legprivátabb öndokumentáció
eszközeként szóba jöhet a kameránk. Nem kell az emelkedett, komolykodó téma, nem kell
félnünk attól, hogy sok apró részből, talán sok esetlegességből is építjük fel a magunk
művészi világát. A fotográfia az esetlegességből és a mennyiségből is képes tudatos
minőséget formálni, csak ismerni kell a módját, a hogyanját. Ágyunk gyűrött lepedője, a
végtelenül intim szobabelső lágy fényében felvillanó test fehérsége, az egyik ölelésünk
egyetlen pillanata mind a kamaránk elé való. Évekig tanulhatunk magunkról ezekből az

egyszerű látványokból.

S mi mindent tud még a fénykép? Képes például bűnjelként, koronatanúként viselkedni. S
aki tudja, hogy mennyi lehetőséget rejt a látszólag minden részletet kínosan dokumentáló
fotográfia titokzatossága, ahogyan Horváth Kornélia is tudja már, az megint csak szinte korlátlan művészi szabadságot teremt magának. A művészetben a kihagyás ugyanolyan fontos,
mint az, ami belekerül az alkotásba. A fotóban pedig tán mindennél fontosabb. A fényképen
az érzékelhető hiány annyira fájó, felzaklató képes lenni, hogy a kutató szem alig szabadulhat tőle, a fotót - az alkotó minden ellentétes gesztusa dacára - igenis meg akarjuk fejteni.
Horváth Kornélia ismeri már a tónusok és árnyalatok képformáló erejét, s a képvágás jelentőségét, azt is tudja, hogy a fénykép eredendő titokzatosságát kiindulásként kell használnia.
A saját titkát neki magának kell megmutatnia.

Kovács Tamás is határterületen mozog: az izgalmas felfedezések a leggyakrabban az egynemű tartományok összefolyásainál keletkeznek. A valóság és a képezelet határait a fénykép
olyan természetességel képes megjeleníteni, mint kevés más műnem. S nem is kell hozzá
izzadtságszagú bűvészkedés, mesterséges beavatkozások abszurditása, elég csak engedni a
fénykép alaptermészetének. (Ehhez, persze ismerni kell az eszközünket.) Ha így közelítünk,
akkor tudjuk, hogy gazdag élet olyan részleteit érdemes befogni, amelyek hirtelen, szinte
önmaguktól feldúsúlnak. Válaszok és főként kérdések garmadáját provokálják ki a nézőből,
egyre súlyosabbá válnak, ahogyan az első pillanatra egyszerűnek látszó látványt egyre
hosszasabban vizsgáljuk. Melyik a kép, és melyik a tükörkép? Mi a rész, és mi az egész?
Vannak ennél fontosabb alkotói kérdések? Nem hiszem.

S van-e bátrabb annál, aki manapság mer hagyományokat követni? Tán nincsen. S ezt nem
lehet elégszer dicsérni. Fülep Sándor szocioportréi a fényképezés históriájának talán
legszebb fejezeteit idézik meg. De nem pusztán visszadarálják a művészi "tananyagot".
Fülepé megértett és személyessé tett tudás. Amit mutat, egyszerre dokumentum (amire ma
olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre), és személyes vallomásként, véleményként,
alkotásként is értelmezhető. Emberábrázolás a szó sok rétegű és teljes értelmében. Kiragad
egyetlen embert, s szembesíti vele a világot. Nem ítélkezik sem az egyén, sem a társadalom
felett, de rákényszeríti nézőjét a gondolkodásra.

Gede Barbara akkurátus alkotó. Megtanulta, hogy az analitikus karaktereknek a roppant
bonyolult és titokzatos fényképet redukálniuk kell, ha mondani akarnak vele valamit. Egyre
közelebb és közelebb kell lépniük a valóság színes szövedékéhez, ha hűen akarják visszatükröztetni. S ha ebbe a végtelenül zavaros kölcsönhatásba még saját magukat is bele akarják helyezni, akkor pár tucat négyzetcentiméternyi bőrfelület, egy-két testhajlat képi univerzumot teremthet. Egy-egy szeplőnek, árnyéknak, tesrészletnek egyetemes jelentősége
lehet, de csakis akkor, ha mi meglátjuk benne a drámai erőt, s persze, láttatni is képesek
leszünk. Életre szóló önképző tananyag és művészi téma lehet ez a fajta vizsgálódás.
Kanyó Tibor képes arra, hogy történetet alkosson fotószekvenciával. Tudja, hogy az olyan
valósághoz ragadt eszközök, mint a fotó és a film, éppen azért képesek megteremteni az
alkotó saját valóságát, mert a néző hajlandó belemenni a közös játékba. Úgy csinálunk,
mintha, pedig tudjuk, hogy amit látunk, nem az eredeti értelemben vett igazság. S éppen a
képelemek hiteles valóságától (ez tényleg egy eleven nő, egy valóságos szoba, számítógép
és a többi) válik az alkotó és a befogadó közös játéka olyan izgalmassá és komollyá. Soha be
nem fejezetté, le nem zárhatóvá.

Hantos Judit nyílt sisakkal játszik, szinte tálcán kínálja az értelmezést. Dirib-darab, töredék,
folytonossághiány, egynemű elemek halmaza, amit vizsgál. Ideális fotográfiai gesztus, az
eszköz születése óta izgatja használóit. Nincsen komolyabb megismerő tevékenység annál,
mint amikor a tárgyunkat szétszedjük, szétterítjük, s újraépítjük a magunk módján. A látvány
"megfejtése" egyszerre s szinte egyforma mértékben kívánja meg az intellektus és az
érzelmek munkáját. S végül el is bizonytalanodunk, hogy valóban olyan egyszerű-e az
értelmezés, mint amilyennek az első pillanatban gondoltuk. S
Ahogyan először Semperger András vállalkozása is oly egyértelműen értelmezhetőnek látszik. Sima dokumentum: a téma break-dance mint modern kori nagyvárosi táncfoklór, jellegzetes figurákkal, miliővel, látványokkal. Na, de álljunk is meg azonnal, mondhatjuk
valamire azt, hogy egyszerűen "csak" dokumentum? Csak ezen az egyetlen tárlaton fél tucatnyi biznyítékot gyűjtöttünk arról, hogy a fénykép csalóka, bonyolult, sokrétegű káprázat is
lehet. Nincsenek egyszerű dokumentumok. Ezek a táncosok jobb pillanataikban vitatják a
gravitációt és az anatómiát. Tudjuk, hogy ez lehetetlen, ám itt vannak Semperger fotói, és
mellettük tanuskodnak. Objektíven. Ezen is érdemes töprengeni.

Szarka Klára

Elhangzott a Szellemkép Szabadiskola 2007. dec.7-én a Kossuth Klubban megtartott  diplomakiállításának megnyitóján



A kiállítást a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósítottuk meg.




vissza az kiállításhoz


Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép