Diplomaesszé
Sarkadi András
Konzulens: Taskovics Dorka
Amikor Elliott Erwittet megkérdezték egy interjú során, hogy mire gondol fotózás közben, csodálkozva válaszolt: Hogyhogy mire? Az ebédre természetesen.
Nincs ezzel egyedül. Én is az ebédre gondolok. Fotózástól függetlenül. Gyakorlatilagmindig. Vagy a vacsorára. Vagy arra, hogy a ketto között kéne enni valamit. Esetleg hogyvan-e egy kis csoki még elrejtve valahol. És arra, hogy csokit, azt egyáltalán nem kéne enni, inkább egy salátát. Vagy mégiscsak inkább egy kis csokit.
Amikor elkezdtem ételeket fotózni, a családom járt a fejemben. Kinek mi volt a kedvencétele, milyen események, élmények fuzodnek az étkezéshez.
Az ételek mindig fontosak voltak, vagy azért, mert nem volt mit enni, vagy azért mertvolt. Nagymamáim elmaradhatatlan kérdései jártak a fejemben: Ettél mar ma? Mitebédeltél? Van otthon valami ennivalód? Olyan ételeket kerestem, amik valahogyan kapcsolódnak a családi evéstörténethez. Portrékat szerettem volna csinálni, mindenkirol egy jellemzo ételen keresztül. Nem muködött. Ahogy gyultek a képek és a képekhez tartozó történetek, úgy kezdtem erezni, hogy mindenki csak a maga által is ismert ésszeretett ételekkel tud igazan foglalkozni. Én sosem fogom úgy enni a tükörtojást, mintapám (mérnöki precizitással, de kopott eflonserpenyobol). Megtudtam, hogy hogyan készült a sólet 70 évvel ezelott egy erdélyi kisvárosban, de többszöri próbálkozás után semtudtam lefényképezni, mert egyszeruen mindig megette valaki az utolsó elotti pillanatban a fotózásra félretett adagot. Anyám szülinapi tortájával pedig végképp nem tudtam mitkezdeni. Hogyan fotózzam? Ha süt egy egészet, az két vakuvillanás között felezodik Meg. Akkor legyen hát a csokimáz a tetejérol a képen. És persze a mandulák, amik mindiga gyerekek tányérján végezték, mert a család öregebb tagjai mar nem tudtak elrágni. Aztánaz öregek szép lassan meghaltak, a tortafotók is szomorúak lettek. Éreztem, hogy nem eztkérésem.
Így fordultam a saját étkezési szokásaim felé, és ezt a sokkal jobban ismert területet kezdtem el körbejárni. Olyan ételeket kerestem, amik valamiért komolyabb jelentoséggel bírtak és bírnak az eletemben.
Két dologban biztos voltam: a spenótot és a grillcsirkét nem hagyhatom ki a sorból.
...
Készültek a képek, szépen sorban, mindegyikrol eszembe jutott a következo. Az ételek szinte maguk ajánlkoztak fel fotózásra, nem tiltakoztam, hagytam oket érvényesülni. Mégérdekesebb volt, hogy az ételek meg tudtak választani a saját hátterüket, világításukat, világukat. Kevés belészólásom volt a képekbe - a téma megoldotta a feladatot, amitrábíztam.
És szép lassan kiderült, amire nem gondoltam volna az elején - önarckép készült. Ugyanisha valami ennyire adja a megvalósítást, azt természetesnek nevezem. Belolem jött (ésbennem is vész el). Tehát én vagyok. Ha tovább keresek a fotográfiai kategóriák között, ésnem veszem figyelembe azt, hogy az ételek választottak engem, és nem én oket, a fiktív
portré jut eszembe, mint mufaj.
Fiktív portré magamról? Miért kell, hogy fiktív legyen, ha egyszer létezem? Miért nemcsináltam inkább képeket magamról? De miért álljak a fényképezogép elé én, ha mások szívesebben vannak elotte? Helyezkedj csak el, én majd nyomom a gombot. Jó. Esetlegpróbáljuk meg holnap, olyan sápadtnak tunsz. (amúgy családi örökség a fotogenitás teljesnélkülözése, talán ez ad magyarázatot döntésemre.)
Amikor a félkész anyagot mutattam meg egy barátomnak, ismerosként köszönt a képek felének. Mégsem önarcképrol lenne szó? Vagy csak annyi az egyezés, hogy nekem is van két kezem, két szemem, és egy szám? Úgy tunik, hogy ezek az ételek több generációéletében kaptak fontos szerepet, kinek milyen hangsúllyal és elojellel. De a korosztályomkollektív tudatalattijába úgy égtek bele, mint egy május elsejei felvonulás díszletei, vagyegy iskolai ünnepségen a gyulölt iskolaigazgató fintorgása.
Volt menza és voltak hétvégi ebédek, ahol szinte mindig ugyanazt ettük. Volt ebéd a nagymamánál, és idonként vacsora egy étteremben. Volt május elseje, vattacukorral, Balatonnál lángos és hekk, disznóvágáson sült vér. A menü mindenhol egyedien egyforma volt. Az én nagymamám süti a legfinomabb rántott húst. Nem, az enyém. Panírozott csirkétol panírozott csirkéig tartott a hét.
Így hát fiktív és nem fiktív portré között vagyok valahol félúton. Az ido és az étvágyam majd eldönti helyettem.
...
 |  |  |  |  |  |  |
