MAGYARÁZOM A „MÛVÉSZETEM”…
- gondolatok a diploma fotósorozatomhoz -
FÉLKÉSZ VAGYOK…ÉS MARADOK?
Azt hiszem, ez a legnehezebb része a diplomamunkámnak: írni a munkámról egy esszét, melyben összefoglalom, jelen munkámban mit miért csináltam, mit szerettem volna ezzel elérni, mely alkotók hatottak rám, és egyáltalán hogyan gondolkozom a jelenlegi fotómûvészetrõl. Általában nem esik nehezemre leírni a gondolataimat különbözõ témákban, az egyetemi évek alatt elég jól megedzõdtem, gyakorlatilag bármirõl tudtam írni pár oldalt, szinte témától függetlenül. Nem ez a helyzet ugyanakkor a mûvészettel, illetve fotómûvészettel kapcsolatban. Kicsit úgy érzem, erre is érvényes az ismert hasonlat: mûvészetrõl írni olyan, mint építészetre táncolni. Azt is gondolom, ha valamilyen alkotást nagyon magyarázni kell, az már nem az igazi: szerintem a különbözõ alkotások valódi értékéhez, értelmezéséhez hozzátartozik a befogadó fél ösztönös percepciója is. Bár racionalitásunknak jól esik némi szavakba önthetõ magyarázat, és sokszor sokat segít, ha az ember utánaolvas egy-egy mûvészeti alkotásnak, közelebb viszi egyfajta megoldáshoz, de én mégis úgy gondolom, egy mû akkor áll össze teljesen, ha elkészül, és arról valamit gondol az azt vizsgáló befogadó fél is. És ehhez az is hozzátartozik, hogy ez a valami nem feltétlenül kell, hogy egybeessen az alkotó szándékával. Ezért, ha túlmagyarázunk egy-egy alkotást, véleményem szerint fennáll annak is a veszélye, hogy ízekre szedve a mûnek elillan a lényege: oda a befogadó alkotó fantáziája, oda a misztikum, oda a lényeg. Éppen ezért – ahogyan a népmesében a lány vitt ajándékot is, meg nem is – úgy megpróbálok én is mesélni is egy kicsit a képeimrõl, meg nem is.
Problémát jelent még számomra ezzel az írással kapcsolatban az is, hogy a mûvészet számomra valami olyan megfoghatatlan, nagyon sokszor érthetetlen és szubjektív dolog, melyrõl én – másokkal ellentétben – én nem tudok oldalakon át elmélkedni. A mûvészet valami misztikus, nem racionális világ, melyben nincsenek abszolút igazságok, de éppen ezért hihetetlenül izgalmas, vonzó terület. Úgy érzem, a mûvészet, és benne a fotómûvészet is valami olyan dolog számomra, melyet én sokkal inkább érezni, megélni tudok, de megmagyarázni, ízekre szedni, nem. Miután a mûvészet nem egy egzakt jelenség, értelmezésének számos szubjektív vonása van, nagyon nehezen tudok mondani róla bármit is teljes bizonyossággal. És minél többet tanultam és olvastam róla, annál inkább úgy érzem, egyre kevesebbet tudok, és egyre inkább látom, mennyi minden van, amirõl még nem tudok semmit. Egyszerûen végtelen a tér, az ember nem ér soha a végére az alkotóknak, a mondanivalóknak, a különbözõ stílusoknak, megközelítéseknek, és mivel nincsenek abszolút viszonyítási alapok, az ember – legalábbis én – egyre elveszettebbnek érzi magát ebben a térben. Valahogy úgy tûnik nekem, minél többet igyekszem magamat képezni a mûvészetek illetve a fotómûvészet területén, annál inkább belátom, hogy tudásom mennyire véges lehet csupán, és annál inkább úgy találom, hogy szinte lehetetlen mindent átlátni és ismerni, és mindezt persze alkotó „mûvészetemben” tudatosan felhasználni. Kicsit néha úgy érzem, könnyebb a boldog naivitásból tenni, illetve alkotni, mert akkor az emberben még nincs annyi kétely saját alkotásaival kapcsolatban, akkor még övé a felfedezés naiv öröme. Ezt az állapotot viszont én már úgy érzem elhagytam, és azóta munkál bennem valamiféle ösztön, hogy minél többet tanuljak, lássak és tapasztaljak, hogy darabkákból összeállhasson az én mûvészi látásmódom. Ennek a szélmalomharcnak úgy érzem még csak az elején vagyok, és ebbõl a bizonytalanságból kellene nekem most valami értékelhetõt mondanom a már említett relációkról. Megpróbálom. Megpróbálok táncolni egy kicsit az építészetre.
A KONCEPCIÓRÓL
A diploma elkészítése elõtt szembesülnöm kellett azzal a nagyon fontos kérdéssel, hogy mi az, ami engem leginkább izgat a fotográfiában, illetve mi az, ami legjobban illusztrálhatná az én hároméves tanulmányaimat a Szellemképben. A kérdést elég nehezen tudtam megválaszolni, csakúgy, mint sokszor elkészült képeim után is nagyon nehéz számomra szavakkal megfogalmazni, hogy mit is szerettem volna velük pontosan kifejezni. Ez az a tudatosság, vagy talán inkább gyakorlat, ami úgy érzem, még hiányzik belõlem, de éppen ez is az, ami folyton inspirál, hogy továbbra is foglalkozzam hasonló feladatokkal. Hihetetlenül egyszerû kérdéseknek tûnnek, mégis talán ezek megválaszolása a legnehezebb.
Hosszas gondolkodás után fogalmazódott meg bennem, mi is az, amit én nagyon szeretek a fotográfiában, illetve amit szeretek vele feldolgozni: ez pedig az egyszerû, hétköznapi jelenségek kiszabadítása az egyértelmûség fogságból. Ahogy az avantgárd mozgalmak is hirdették – mely számomra az egyik legizgalmasabb mûvészeti kor, illetve irányzat – fel kell szabadítani a tárgyakat a hétköznapok rabságából, el kell rugaszkodni a megszokott narratíváktól és magyarázatoktól, és meg kell mutatni, hogy a legegyszerûbb dolgok is hordozhatnak különféle üzeneteket, a megszokottakon túlmenõen is. Ez a fajta elképzelés párosult nálam azzal a felfogással jelen munkám során, amivel szellemképes tanulmányaink elején találkoztunk, mikor is azt kaptuk feladatul, hogy elszakadva a figurális ábrázolástól, próbáljuk a minket körülvevõ világban – az ábrázolt tárgy vagy jelenség valódi jelentésétõl elrugaszkodva – keressük a szépet, a harmonikusat, vagy éppen az elrettentõt, érdekeset és ezt próbáljuk bemutatni fotóinkon keresztül. Eleinte nagyon furcsa volt a gondolat, hogy három székláb és annak árnyéka lehet kép: szép, vagy harmonikus, de hamar megtetszett ez a játék, és azóta is nagyon izgalmasnak tartom ezt a megközelítést. Ahogy három székláb, úgy az ember csupasz tenyere, vagy mellkasa, vagy összegyûrõdött bõre is lehet gyönyörû, és úgy gondolom, lehet mondanivalója is. Jelen munkámmal nem kívántam többet megmutatni, mint azt, hogy az ember egyik legközvetlenebb, leginkább „kéznél lévõ” eszköze, az ember teste, illetve annak részletei is mesélhetnek.
TEST, BÕR, HÚS
A meztelen emberi test ábrázolása nagyon régóta foglalkoztatja a képzõmûvészeket, ugyanakkor a test kiragadott részleteinek mûvészi feldolgozása már sokkal inkább a XX. század jelensége. A mûvészek a testet nagyon sokáig jellemzõen egységében ábrázolták, a XX. század elõtt a testrészek közül leginkább az emberi kéz illetve a szem kapott kiemelt szerepet. A test részleteinek "feldolgozásához" nagyban hozzájárultak az orvosi fotográfiák, az anatómiával foglalkozó szakemberek vizsgálatai, az emberi test aprólékos, minden részletre kiterjedõ feltérképezése, vagy éppen a röntgen technika. Ezen fejlemények valamint a német „új objektivitás” mûvészeinek hatására 1920-ra létjogosultságot nyert a testrészlet ábrázolása, mely egészen a mai napig nagy hatással van vizuális gondolkodásmódunkra .
De milyen üzenetet hordozhat az emberi test, a hús illetve a bõr? A csupasz emberi bõr elsõsorban érzékiséget, erotikát jelenít meg, legtöbbünk ezekre az érzésekre asszociál elsõként. Az ember põre bõrének mutatása feltételezi a ruhátlanságot, a kitárulkozást is, mely egyaránt jelenít meg egyfajta védtelenséget, kiszolgáltatottságot is. Mindezek mellett szorosan kötõdik még az emberi test ábrázolásához egyfajta intimitás, bensõségesség: ahogy általában nem meztelenül látjuk az embereket, úgy ez valami bennfentességet, beavatottságot is megjelenít, valami olyat láthatunk, amit tulajdonképpen talán nem is lenne szabad, hiszen más emberek meztelenségével – általános esetben – csak nagyon ritkán, intim közegben találkozunk. Ugyanakkor ez az egyik legnagyobb dilemmája, paradoxona is a meztelenség, illetve a csupasz emberi test vagy bõr ábrázolásának: hogyan lehet az intimitást kifejezni vele, hiszen minden feldolgozás, ezen jelenségek bemutatása már alapvetõen nem lehet intim: ha valaki avatatlanul bekukkant egy ilyen miliõbe, már alapjaiban rombolja le azt, amit ez létre kívánt hozni. Hogy lehet tehát intimitást ábrázolni? Mi marad belõle, milyen hatást vált ki, ha mások elé tárom egy kis, rejtett világ bensõségességét? Mi marad belõle, ha felnagyítom 30x40-es méretû fényképekké? Ez volt az egyik legfontosabb kérdésem jelen fotósorozatom elkészítésénél.
Az emberi test, ezen egyszerû eszköz segítségével számtalan más történetet is elmondhatunk, az alkalmazott technika, feldolgozás függvényében. Ahogy utánanéztem az emberi testtel foglalkozó fotómûvészek munkásságának, rájöttem, hogy gyakorlatilag bármit kifejezhet az emberi test: az ilyen ábrázolások lehetnek titokzatosak, félelmetesek, meghökkentõk, nevetségesek vagy épp megbotránkoztatóak.
TUDATLAN EPIGON
Szinte nem lehet találni olyan témát, amit már fel ne dolgoztak volna elõttünk alkotó mûvészek, fotómûvészek akár évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelõtt. Az ember igyekszik kitalálni valami igazán belülrõl jövõ mondanivalót, mely leginkább kifejezné, hogy mit gondol a világ különféle jelenségeirõl, ezt valamilyen formában megalkotja, majd egy kicsit utánanéz, és rájön, hogy semmi újat nem fedezett fel, és õ a milliomodik a sorban, aki hasonlót alkot. Igazán eredetivel elõállni nagyon nehéz manapság, jelen elgondolásom is számos mûvész alkotásaiban is megjelent már.
Az egyik legfontosabb ilyen alkotó, akinek a képei nagy hatással voltak rám, Edward Weston, aki még a XX. század elsõ felében foglalkozott az emberi test különleges ábrázolásával, gyönyörû nõi aktjai a megszokottól eltérõ pozícióban, illetve szemszögbõl ábrázolják a meztelen nõi testet. Feszes vágásai, a test részleteinek kiemelése eltér az átlagos nõi aktoktól és valamiféle különös harmóniába csomagolva mutatja be a nõi test szépségeit.
Szintén nagyon kedvelem Bill Brandt negyvenes-ötvenes években készült akt képeit, melyek hasonlóképpen, a megszokottól eltérõen ábrázolják a nõt. A furcsa nézõpont, a játék a mélységélességgel, melynek segítségével a testet különbözõ terekbe helyezi, illetve aminek hatására a test, illetve annak részlete átértelmezõdik, mind nagyon izgalmas megközelítések számomra. Brandt aktjai nekem egyfajta új megközelítést jelenítenek meg, mely alapján az – egyébként hibátlan nõi test – valamilyen fura perspektíva miatt torz formában jelenik meg, de ez a torzság nem csúfítja el a képet, hanem hozzátesz valamit: a megszokottól eltérõ, izgalmas szépséget mutatja be.
Fontosnak tartom még megemlíteni Ernestine Ruben testábrázolásait, aki teljesen letisztult módon ábrázol különbözõ testeket, az õ képei a maga egyszerûségében mutatják az embert, illetve a testek közötti kapcsolatot. Képei mindig csak egy-egy részletet mutatnak be, ezáltal van bennük némi feszültség és sejtelmesség, képei többségénél nem feltétlenül lehet tudni, hogy pontosan mit ábrázol a fotó. Ezt a feszültséget ugyanakkor jól kompenzálja a harmonikus szerkesztettség. Képei számomra – kissé ambivalens módon – nagyon izgalmasak, ugyanakkor nagyon nyugodtak és kiegyensúlyozottak is, egyszerre realisták és absztraktak. Jelen sorozatom során én is valami hasonlót próbáltam megvalósítani: apró, nem minden esetben felismerhetõ közeli részletekkel igyekeztem valami bensõségeset ábrázolni.
Hasonló megközelítéssel találkoztam Pierre Radisic belga kortárs fotográfus képein is, aki szintén testrészletekbõl építkezve rak össze valami egészen újat, meghökkentõt és szépet. Radisic számtalan sorozata foglalkozik az emberi testtel, egyesek a finom, egyszerû vonásait emelik ki az emberi testnek, míg más sorozatai egészen brutálisak vagy akár pornografikusak. Munkásságában a legérdekesebb számomra az, ahogyan csupán a testet használva számtalan történetet képes elmesélni. Metamorfózisba hajló képei a realista ábrázolást jócskán meghaladva átalakulnak valami teljesen újjá, és egyszerre mutatnak félelmet, fenyegetést vagy épp szépséget.
EGY PÁR SZÓ A TECHNIKÁRÓL
Képeimmel egyfajta meghitt, intim világot kívántam ábrázolni, ami jelenlegi életem nagyon fontos része. Ehhez nagyon közeli, makro fotókat használtam. A mélységélességet szándékosan minél kisebbre vettem, hogy minél inkább csak sejtetõ hatása legyen a képeknek, maradjon bennük valami titokzatos. A fényeket igyekeztem minél kevésbé direkten alkalmazni, célom volt, hogy a képek kevésbé konrasztosak, ahogy a bõr is, inkább lágyak legyenek. A képeket elõször lenagyítottam hagyományos technikával, de számomra végtelenül kiábrándító lett a végeredmény: szánalmasan sivárnak, szürkének és erõltetettnek láttam a képeimet.
Már régóta szerettem volna argentotípiát elõállítani, és igazából a téma megtalálása óta foglalkoztatott a gondolat, hogy ez a sorozatot egy ilyen, meleg barna tónusú árnyalatokat adó technika segítségével nagyítom le. Több papírt, ecsetet, keverési arányt is kipróbáltam, míg végül megállapodtam a jelenlegi verziónál. Véleményem szerint ez a technika sokkal jobban illeszkedik a képeimhez, és meleg színeivel, természetes hatásával hozzátesz képeimhez.
VÉGEREDMÉNY?
Hogy mennyire sikerült diplomamunkám megvalósítása, ki milyennek látja a képeimet, nem tudom. Mint már korábban is írtam, tele vagyok bizonytalansággal az értékelést és a magyarázatokat illetõen, egyet tudok csak: nagyon izgalmas volt az egész munka folyamata, és nagy örömömet leltem az elkészítésében, és a végeredménnyel is többé-kevésbé meg vagyok elégedve. Nem hiszem, hogy valaha is nagy fotómûvész lesz belõlem, számomra a fényképezés megmarad valószínûleg egy igényes hobbinak. És mint ilyennek, az a legfontosabb funkciója, hogy lekösse és aktivizálja egy kicsit kreatív energiáimat, és emellett szórakoztasson. Tudom, hogy ezzel a vizsgával lezáródik életem egy fontos része, de úgy érzem, ez a pár év sokkal inkább valaminek a kezdetét jelenti számomra, mint bármiféle befejezettséget; úgy gondolom, hogy ez az iskola tökéletes volt arra, hogy betekintést nyerjek a számomra még mindig nagyon megfoghatatlan és sejtelmes fotográfia világába, és hogy elindítson bizonyos dolgokat bennem, és megtudjam: még nagyon sokat kell tapasztalom és tanulnom.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Ernestine Ruben: Forms and Feelings. Espace Photographique de Paris, 1990
James Christen Steward (ed): In Human Touch – Photographs by Ernestine Ruben. Nazraeli Press in association with the University of Michigan Museum of Art, 2001
Václav Macek: Tono Stano. Osveta, 1990
William A. Ewing: „The Body” – Photoworks of the Human Form. Thomas & Hudson Ltd, London, 1994
vissza az killtshoz
 |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |
