Rajnai Ákos
Meghitt viszonyok
Diplomamunka
Konzulens: Jozipovics György
Szellemkép Szabadiskola
Pécs, 2007. június 5.
Mottó
„Ez a történet pontatlan, szükség- és célszerûtlen. Mintha a kamerát az operatõr rosszul állította volna be, és az egész jelenetet úgy venné fel, hogy a kép fele (harmada, háromnegyede?) sem- vagy felesleges területeket mutat. Aztán késõbb kiderül, hogy a kamera katatóniája (talán következetességének kellene inkább mondani), félredõltsége nem véletlen, valójában többlet-, ha nem a fõjelentését hordja ennek az egész rögzítésnek, és persze legfõképpen a (remélt) sokszoros visszajátszásnak. Mintha a jelenet (az egyszerû történet) nem szereplõirõl, nem a történetérõl, nem önmagáról szólna, hanem készítõjérõl, kitalálójáról, megtalálójáról. Pontosabban: a történethez való viszonyáról. Még pontosabban: a tényrõl (érzésrõl?), hogy ez a viszony fontos.”
/Jónás Tamás/
Elöljáróban
„A mûvészetet – úgy tûnik – az agyonmagyarázás veszélye fenyegeti. Csak nagy ritkán találkozunk egy-egy új példájával annak, amit hajlandók vagyunk igazi mûvészetnek elfogadni, de elárasztanak a könyvek, cikkek, tanulmányok, beszédek, elõadások, útmutatók, s mindegyik azt akarja elmagyarázni, hogy mi a mûvészet, és mi nem az, s hogy kicsoda, mit, mikor, miért, kinek vagy minek a hatására alkotott. Az a látomás lebeg elõttünk, hogy nekivadult kuruzslók és kontár analitikusok szednek ízekre valami törékeny, finom testet. S arra is kísérletet teszünk, hogy feltételezzük, korunkban azért oly ingatag a mûvészet, mert túl sokat gondolkodunk és beszélünk róla.” Habár Rudolf Arnheim mûvészetpszichológus ugyanitt azt is kijelenti, hogy „a látványt nem lehet szavakkal kifejezni”, arról írni, gondolkodni azonban szabad, sõt mindez inspiráló is lehet. Talán a mindenkiben megfogalmazódó kérdések lehetnek a leginspirálóbbak, csak a válaszokkal kell mértékkel bánni. Az idézettel kapcsolatban széljegyzetként említeném még meg, hogy vizsgamunkámra természetesen nem mûvészetként gondolok, nem ez a fontos. Mint mondani szokás: energia nem vész el csak átalakul. Ez esetben a kreativitás, a belsõ képzet mint alkotói energia alakult át vizualitássá, amely talán új alkotói energiát szül.
Hová csöppentünk?
Kontextus nem lehet kiindulópont, sem utólagos magyarázat, hanem szempontomból például más kreatív egyének összessége, mondjuk egy generáció tagjai, akik egy korban élnek, s arra valamilyen módon reflektálnak. Ezen a ponton még értelmetlen bárkirõl konkrétan értekezni, s annak sincs mondanivalója, ha általános jellemzõkkel próbáljuk illetni a kortárs fotográfiát; nem úgy, mint annak idején mondjuk az új tárgyiasság idõszakát. Ám egy dimenzió mégis kiragadható: ez pedig a kis megfigyelések dimenziója. Gõbölyös Luca emlékezete, Illés Barna zavaros privát képei, Szabó Sarolta panel-dichotómiája, Nagy Tamás szemfényei vagy akár a Moholy-Nagy Mûvészeti Egyetem fotós szakirányának tavalyi diplomázói mind-mind „kis kommentárokat fûznek ahhoz a globális realitáshoz, amit a hétköznapi élet jelent”. S ha már a globalitásnál tartunk, nemzetközi szinten is informatív metszetet nyújt minderrõl a reGeneration címû album, amely ötven pályakezdõ fotográfust mutat be a nemzetközi porondról a legkülönbözõbb témákkal: a háziállatok halála, a televízió stúdiók berendezései vagy a plasztikai mûtétek. Ezen példák is jól mutatják, hogy a mai mûvészet – Hegyi Lóránd mûvészettörténész szavaival – „sokkal inkább részletekre figyel, és ezeket a részleteket nem feltétlenül köti össze egymással, hanem azt mondja, hogy itt egy kis megfigyelés, ott egy kis intervenció, ott egy kis kommentár, és ebbõl a mozaikszerû valóságtörmelékbõl áll össze a kortárs mûvészet realitása…” Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert évfolyamtársaimmal együtt mint – divatos kifejezéssel élve – kitermelõdött alkotói fotográfusok, nem árt tudnunk, hová csöppentünk. Témaválasztásom szempontjából is fontos a kis megfigyelés dimenziója, habár ez nem ok-okozati összefüggés.
Miért helyett gesztus
A Szellemképben eltöltött három év alatt alapvetõen az intencióra alapozott, mélyen átgondolt koncepció mentén való alkotás természetéhez kerültünk közelebb. Az alkotói fotográfia énfeltáró mozzanatai folyamatosan mutatták meg magukat eddigi autonóm riportjaim (I. melléklet) elkészülésének fázisaiban és a képekhez való vissza-visszatérés alkalmával. Ezen alkotói idõszak alatt a kép elkészítésének pillanatában a tudatosság eltérõ mértékével, de meghatározóan mindig a helyzet (ami nem megrendezett, hanem talált térrészlet) célszerû használata jelentette a kép lényegét. Ez a lényeg válhat tükörré, amikor nagyításaimat nézegetem. S a tükörben ott a tudat, a koncepció, a vízió, az intenció, a tervezés, s mind a miért kérdõszócska köré csoportosulnak. A miért problémája pedig leginkább az elme területe; itt található a rendszer igénye, a logika és a megértés akarata is a vizualitásban sokszor esztétikai megoldásokkal kifejezve. Hajas Tibor avantgarde képzõmûvész jegyezte le egyszer: „nem az idézet [mint fotó] értelmére kell figyelnünk, mert azt a mindenkori kontextus szabja meg, hanem az idézés gesztusára”. Talán az énfeltáró mozzanat vezetett a miért kérdés elengedéséhez, nem tudom. A diplomamunka (II. melléklet) elkészítése alatt magára hagyom az elmét koncepcióival, konkrét vízióival együtt. Magára hagyom a keresõt az eddig benne látott vonalakkal, kompozíciókkal, akaratokkal és közelebb lépek. E gesztus része, hogy a korábban elidegenítõen ható fényképezõgép – ami elõtt az idegen idegen volt, az ismerõs pedig szerepelt – szinte eltûnik, s maradnak a viszonyok. Olyan kis mindennapiságok, néha intimitások, melyeket talán sokan féltve õrzünk a mindennapi arctalan tömegek közötti helytállások közepette. S ezek a „tiszta történések” – ahogy Pilinszky írja – „szöges ellentétei a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és írreális”. Na persze a viszony természete negatív értelemben is megközelíthetõ, egyes képeken a hiánya van csak jelen. Mindazonáltal egy biztos: már nem merénylõ vagyok, csupán szemlélõdõ.
A formától a játékos anarchiáig
Tehát nem nézek a keresõbe. Ám ettõl még nem véletleneket gyártok, hiszen a fényképezõgép nyelve, természete alapjában zárja ki ezt. Bármilyen mechanikus képkészítõ szerkezet programok által mûködik, ez esetben ilyen program a kémia vagy az optikai törvényszerûség, s ezek „a leképezendõ jelenetek felfogott tüneteit szimbólikussá transzkódolják.” Számomra ezek a tünetek a személyes kapcsolataim. Továbbá, ha még véletlen képek is kerültek volna a negatívra, csak akkor lehetne a hipotetikus véletlen teljes értékû, ha a képek kiválasztása is random módon történt volna meg. Ez pedig nyilván lehetetlen, hiszen talán ez a mozzanat a legtudatosabb az alkotási folyamatban. A keresõ hanyagolása a forma, a hideg kiszámítottság hanyagolása; talán mert ezek a minõségek nem illenek a magánszféra tisztaságához. Persze – tudjuk – ezek a kapcsolatok sem mentesek a programoktól, amik lehetnek emlékek, szerepek és még ki tudja, mi minden, mégsem érezzük õket valamilyen kényszer által ránk erõltetett kapcsolatoknak. Legalább is én nem. S ebben a relációban a komponálás (és vele együtt egy klasszikus leskelõdõ vadász szerep) ilyen erõ lehet. Edward Weston, a híres amerikai fotográfus írja: „a személyes kényszer eltorzítja a megismerést”.
E megismerésnek végtelen számú szintje lehet, s minél inkább a képi jelekre bízzuk magunkat, annál kevesebbet tudunk ezek közül megismerni, hiszen „a vizuális alakzatoknak nincs értelme, azon kívül, amit mondanak nekünk”. Korábbi autonóm riportjaim tudatosan maradtak cím nélkül. A víziók és az azokat mozgató intenciók egy helyzetet sem kímélnek, ha igazán mûködnek, értelmetlen címadással elterelni a befogadó figyelmét. Ugyanakkor ezekhez a személyes idézetekhez hozzá tartozik egy jellemzõ megjegyzés, ami talán a nézõt is invitálja, hogy legyen szubjektív részese az élménynek. Azt hiszem, a privát kép nézõje óhatatlanul elégtételt érez amiatt, hogy most nem az õ intimitása van kitéve kíváncsiskodó pillantásoknak. A védtelen nézettbõl fölényeskedõ nézõ válik. „A másik realitásában való ingyenes, túl könnyû, végsõ soron lopott jártasságunk egyfelõl õrült izgató, mert ízrõl-ízre ténnyé vált valósággal kecsegtet. Benne való fürdõzése a szemünknek azonban mégsem otthonos, mégis kukucskálás, kielégíthetetlen többre-szomjazás – egy még <valódibb>, még <reálisabb> világ leleplezés felé törekedés soha célt nem érõ hiábavalósága” – írja minderrõl Kornis Mihály. Címadáskor arra törekedtem, hogy a jelentés ne hatoljon a kép szövetébe, maradjon meg száraz tényközlésnek, így remélhetõleg nem zárványként mûködik majd a képek megközelítésekor, hanem egyértelmûsége a kép világát más irányokba is kibillenti.
Túl a sekélyebb szinteken az esztétika megfogható varázsa mélyebb dimenziókban is gátja lehet a megértésnek. Természetesen ez messze nem kizárólagos törvényszerûség, mégis az öncélú játék a látvánnyal a fizikai felületen tarthatja a tekintetet, s ezzel akadályokat görget az intuitív közeledés útjába. A mûvészettörténetben az avantgarde hagyományok jutottak el a fizikai megvalósulás tagadásának végsõ határáig, ahol csupán az idea jelenti a mûalkotást. Itt ez nem cél, csupán a komponálatlanság és esetlegesség gesztusa tudja kizárólag mûködtetni az alkotási folyamatot, továbbá tompítja a gondolkodás és érzékelés jó szándékú tévedéseit.
Az esetlegesség pedig új minõségeket hozott magával, hiszen a fényképezõgép „komolytalan” használata sokat visszavett a klasszikus fotós és alany szerepek létjogosultságából. Megjelent a játékosság összhangja, amely legtöbbször csak tovább oldotta a szituációt, szabad utat adott a helyzetek megszokott átéléséhez. Persze a konkrét történések mindig mások, s ezen anarchia mint törvényszerûség eredményez olyan képeket, melyek elõre meg nem jósolhatók.
Mások
Tulajdonképpen egyszerre könnyû és nehéz hasonló szemléletû képeket találni. Ám mielõtt kutakodásom eredményét összegezném, meg kellene fogalmazni végre, milyen képek is ezek – szerintem.
Talán a legegyszerûbb megoldás, ha a privát fotó egy évszázados kategóriáját vesszük elõ, hiszen itt is errõl van szó abban az értelemben, hogy a fotós saját családját, környezetét, privát eseményeket örökített meg. Ha viszont közelebbrõl vizsgáljuk az én – mondjuk így – alkotói privát képeimet és a kritikailag ide tartozó képeket, több eltérést találhatunk. „A privát fotónak a dokumentálás a legfontosabb funkciója, de jelenlétében nagy szerepet játszanak más motivációs tényezõk is: a mindennapi élet monoton ritmusában nagy jelentõsége van a szabadidõs tevékenységeknek (hobbi, utazás) és azok megörökítésének. A képeken ábrázolt személynek, tárgynak a fotós általi birtoklása is fontos motívum.” Nyilván ezeket a fotókat nem széles közönségnek szánták, nem így az alkotói minõség esetében. Továbbá sem birtoklási, sem dokumentációs cél nem vezérelt, csupán az, hogy a hétköznapok privát történései alatt ösztönösen használjam a fényképezõgépet, majd a kontakton ugyanígy rátaláljak a képekre.
A Horus Archívum egyszerre lehet jó példa a „klasszikus” privát fotó természetének bemutatására és az ösztönös rátalálás mozzanatára. Az operatõr Kardos Sándor körülbelül másfél millió darabból álló gyûjteménye, vagyis annak eddig feldolgozott, kategorizált anyaga tisztán enged következtetni bizonyos általánosságokra, melyek ellenében az alkotói szándék tovább körvonalazható. Elõször is az archívum egy beavatatlan külsõ rácsodálkozása és szubjektív értelmezése privát világoknak: „az illetéktelenül kinyitott ajtó, mely túlságosan intim szférákba enged betekintést, rögtön vissza is csukódik”. Képeimen azonban az alkotói nézõpont szerves része a szituációnak. A gyûjtemény jelentõségét - noha nem ez volt a tematizálás mozgatórugója - kétségtelenül növeli a szociológiai, antropológiai nézõpont, míg saját képeimen ezek nem lényegi tartalmak. Végül a technikai értelemben vett elrontottság részemrõl nem volt cél.
Sokan tettek gesztusokat az estlegesség felé. Ilyen például Jokesz Antal, aki sokszor nem is nézett bele a „csípõre tett” kamerájába; vagy Haris László, aki egy forgalmas hétköznapi utcarészletet örökített meg állványon rögzített fényképezõgépével automatikusan, hárompercenként, egy teljes napon át. S végeredményben ennek képi filozófiáját alkotta meg Kerekes Gábor, amikor a fotós, a kamera, a téma elmozdulásának minden kombinációját lefotózta, azt sugallva, hogy a kép esetleges pillanatából nem lehet következtetni az egészre, a valóságra: a fotó nem ablak többé a világra. Csupán egy gesztus, egy idézet, egy kis megfigyelés.
Végül kihagyhatatlannak érzem Major Lajos LOMO-s képeit. A TEKODEMA fotográfiai csoport tagja ösztönösen, a keresõ nélkül használja a gépet. Csak arra fordítja, ahol valami õt érdeklõ dolog történik vagy csupán létezik. Õszinte, közvetlen, hiteles kíváncsiság az övé: túlmagyarázhatatlan. Képei egyszerû szemlélõdések viszonyok és viszonytalanságok között.
Utólag
Érdekes visszanézni az alkotás folyamatára. Az elsõ pár tekercset még hasonló helyszíneken lõttem el, mint ahol korábban az autonóm riportokat készítettem: köztereken, idegen emberekrõl. Csak az esetlegesség érdekelt és az, hogy a kontakton olyan képekre bukkan hatok, amikre nem emlékszem. S persze közben – mivel mindig nálam van a masina – személyes szituációkban is kattintgattam. Ekkor valami egészen más minõség jelent meg a negatívcsik-sorok között.
Saját képeimre mint szemlélõdéseim és rátalálásaim nyomaira tekintek. E tény valamint a klasszikus installáció (fekete-fehér nagyítások kiállítható méretben) – úgy hiszem – teret enged a lehetõségek számára, „melyek megragadására az intuíció törekszik, hiszen a lehetõségek szemléltetése elégíti ki legjobban a sejtést”. Ám sajnos saját figyelmeztetésem ellenére súlyos magyarázatokat pakoltam képeimre, csak remélni tudom, hogy súlyuk alatt nem törnek felismerhetetlenül apró darabokra.
Irodalom
- Carl Gustav Jung: A lélektani típusok, Európa Könyvkiadó, 2006.
- Douglas Davis: Édes anarchia IN.: Médiatörténeti szöveggyûjtemény I. Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola, 1994.
- Edward Weston: Értelmezés helyett bemutatás. Naplóbejegyzések IN.: Fotóelméleti Szöveggyûjtemény, Enciklopédia Kiadó, 1997.
- Gellér B. István: Itt a véletlen a mérték, Beszélgetés Kardos Sándorral a Horus Archívum kapcsán - http://www.balkon.hu/balkon03_09/06horus.html
- Hajas Tibor: Szövegek, Enciklopédia Kiadó, 2005.
- Hegyi Lóránd (interjú) http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredkezdet/hegyi.htm
- Jónás Tamás: Egyszerû történet IN.: Körkép 2005 – huszonöt mai magyar író kisprózája, Magvetõ Kiadó, 2005.
- Kolozsi Beáta: Privát dokumentumok IN.: Szellemkép 2001/1.
- Kornis Mihály: A fotó botránya és szentsége IN.: Jelenkor 1988. május
- Miltényi Tibor: Isten technikusai, Bohony, 2006.
- ReGeneration (fotóalbum) – 50 photographers of tomorrow – szerk.: William A. Ewing, Nathalie Herschdorfer, Jean-Christophe Blaser, Thames&Hudson, 2005
- Rudolf Arnheim: A vizuális élmény, Aldus Kiadó, 2004.
- Somogyi Zsófia: A Horus Archivum IN.: Fotómûvészet 2003/5-6.
- TEKODEMA (fotóalbum) Magyar Fotográfusok Háza, 2005.
- Vilém Flusser: Képeink IN.: Médiatörténeti szöveggyûjtemény I. Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola, 1994.
vissza az killtshoz
 |  |  |  |  |  |  |  |  |
