Szellemkép Szabadiskola | Kiállítások






















Hajós Ervin - vissza az killtshoz

Akttanulmányok

esszé

2008

Hajós Ervin
Szellemkép Szabadiskola, Fotó szak
Konzulens: Taskovics Dorka

Az aktfotográfia tulajdonképpen egyidõs magával a fotóval, amennyiben annak korát Louis-Jacques-Mandé Daguerre bejelentése óta számoljuk. Elõször mint segédeszköz tûnt fel a festõk eszköztárában, amit nem csak a kevésbé tehetséges mûvészek használtak. A dolog úgy mûködött, hogy a modellt lefotózta a festõ és azt használta fel a festményhez. Ilyen volt például Gustave Courbet, aki a A mûvész mûtermében címû festményéhez használta fel egy aktfotóját, amelyet 1845-ben készített, vagy készíttetett. Ezek a fotók csak mint fizikai megvalósulások miatt nevezhetõk fotónak, mivel igencsak hasonlítottak a festményekhez. A beállítások, a kompozíciók a megszokott évezredes sémákat követték. Ez igaz volt általában a többi fényképészre is, mivel õk is vagy festõk voltak, vagy egyszerû polgárok, akik megengedhették maguknak a drága hobbit, és értettek a technikai megvalósításhoz, viszont esztétikailag csak másolták az épp aktuális divatot, ami jelen esetben a festõi stílus volt. Tulajdonképpen a összes jelentõs fotós próbálkozott aktfotózással, ugyanúgy mint manapság. Csak õk egyszerûbb helyzetben voltak a végeredményt tekintve, hiszen õk voltak az elsõk. Ezek között volt Felix Nadar, Eugene Durieu, és Edward Muybridge is.
Muybridge a mozgás ábrázolásával lett híres. Az 1884-87-es években végezte kísérleteit, és elõször állatok mozgását tanulmányozta, késõbb aktok fotózásával is foglalkozott, szintén a mozgás megörökítése céljából. Ez utóbbiak, a feladat elvégzésébõl kifolyólag meglehetõsen furcsa pózban voltak pl.: A lefekvõ nõ, A menet közben megforduló férfi, vagy a lépcsõre fellépõ akt. Jelentõsége persze nem az esztétikum volt, hanem a tudományos megfigyelés amit a Stanford University védnöksége alatt készített.
Nagyon sokan azonban nem vállalták a nevüket az általuk készített akt fényképekhez, mivel ez akkoriban bûncselekménynek számított, a kor “erkölcsének” illetve prüdériájának megfelelõen. Mindazonáltal amit nem foglalt le és semmisített meg a rendõrség, az jó áron cserélt gazdát. A prûdség ellenére, igen nagy kereslet volt az ilyen témájú képekre, így nagyon jövedelmezõ üzletnek számított. Sajnos ezek a képek mûvészi értéke csekély, csak mûvészettörténeti szempontból jelentõsek. Ennek egyik oka az, hogy akkoriban az akt fotózást mûvészi oldalról megközelítõket, a képek provokatívnak és pornografikusnak tekintett voltuk miatt betiltották. Ezek után érthetõ, hogy csak az akt erotikus oldalát kidomborító fotósok képei váltak népszerûvé. Ez elõbb említett ok miatt fõleg az etnológiai, humoros, pajzán képek terjedtek el, amik késõbb kiegészültek a glamour stílusú, illetve arra emlékeztetõ erotikus felvételekkel. Persze ebben az is közrejátszott, hogy a XIX. században a fotográfiát még nem ismerték el az irodalommal, festészettel, szobrászattal egyenrangú mûvészeti ágnak. Pontosabban, egyáltalán nem ismerték el, mint mûvészetet. ”Az utánzó sajnálatos teremtmény – írta Whistler1878-ban. - Ha mûvész volna az, aki csak  fát vagy a virágot, vagy azt a felületet festi, amelyet maga elõtt lát, a fényképész volna a mûvészek királya” (Bán-Beke, Fotóelméleti szöveggyûjtemény). Akkoriban a fotográfiában divatos festõi stílus volt az egyetlen elterjedt kifejezési mód, mely magába foglalta az aktfotót is. Ez valamelyest enyhítette a közönség elzárkózását az ilyen felvételek elõl. Pontosabban szalonképessé tette õket. Érdekes képviselõje volt ennek az irányzatnak az amerikai Alfred Stieglitz, mert õ ugyan fotózott – elõször amatõrként, aztán késõbb ez komoly elfoglaltsággá fajult – természetesen festõies módon, de emellett jelentõs lépéseket tett, hogy a fotográfiát elfogadtassa a mûvészvilággal. Ennek céljából megalapított egy csoportot, a Photo-Secession-t, aminek tagja volt a kortárs Edward Steichen is. Nagyon aktív volt, amatõr klubbokat vezetett, szakmai újságokban publikált. Késõbb feleségül vette a híres festõnõt, Georgia O’Keeffe-t,  akirõl számos kép született, köztük aktok is.
Ez az uralkodó stílus a Bauhaus indulásakor - 1920-as évektõl kezdve - kezdett megváltozni. Õk az egyenrangú mûvészeti ágakat hirdették, s így került mûvészetileg azonos súlyba a fotó a többi mûvészeti ággal. Ennek az irányzatnak egyik jelentõs alakja, Moholy-Nagy László negatív képpel, szolarizációs technikával készült Akt-ja (1925); illetve Man Ray: Ingres hegedûje (1924). Õk voltak ez elsõk között akik felhagytak a piktoralista technikával és a fotót fotószerûvé varázsolták.

Az avantgardista törekvéseknek hála, a testábrázolás középpontjában már nem a puszta põreség áll, hanem a lelkiekre helyezi a hangsúlyt, és különbözõ technikákkal – lencse torzítások kihasználásával, a megszokottól eltérõ perspektívával -, szinte egy új kategóriát hoz létre az akton belül.
Jellemzõ példa erre André Kertész az 1933-ban készült Torzítás sorozata, melyeken egy tükör segítségével absztrahálja a nõi testet. Jelentõsen torzította alakjait Bill Brandt is, aki nagylátószögû objektívvel közelrõl fotózta modelljeit. Gyakran annyira közel ment a témához, hogy a modell az objektívhez közelebbi testrésze kilógott a képbõl, újfajta megvilágításban helyezve ezzel a kompozíció fogalmát. Ezekkel a képekkel vált igazán elismertté, bár munkásságának második felében készültek, a II. világháború és 1977 között.
Kicsit más aspektusból dolgozott az amerikai Edward Weston, aki igen erõs kompozíciós érzékkel fotografált, gyönyörû képeket létrehozva ezzel. Mûveinek tökéletessége igen sok fotóst hajtott arra, hogy másolja, utánozza illetve jó esetben – a tehetségesebbek - tovább gondolja képeit. Képei annyira modernek, idõtállóak, kortalanok lettek, hogy szinte nem lehet eldönteni mikor is készültek. Úgy is lehet mondani, hogy nem õrizték meg saját idejüket (Miltényi: Progresszív fotó, 56.oldal). Számomra ezek az elsõ fotográfiai aktok. Mindkettõ jelzõ teljes mértékben igaz rá. Fotográfia, mivel semmilyen kötõdése nincs a festészethez. A fotó saját eszközrendszerét használja, ebben az esetben a világítást, a nézõpontok váltogatását, a fény-árnyék kontrasztot, és a bõr anyagszerûségét hangsúlyozza. Akt, mivel nem egy meztelen embert ábrázol, hanem a Testet mutatja be. Olyan szintû esztétikumot hoz létre, mely eddig csak a társmûvészetekben volt jelen. Bizonyos beállításai nem nélkülözik az erotikát sem, de ezt nem lehet felróni ennek a mûvészeti ágnak.

Ahogy a fotográfia fejlõdött, s vált elterjedté a II. világháború után, úgy növekedett a száma azoknak a fotósoknak –köztük sok amatõrnek-, akik aktot kezdtek el fotózni. Annak ellenére, hogy elfogadott volt az aktfotó, mégis mûködött egy bizonyos mértékû cenzúra, mely gátolta a megjelenést, illetve gátak közé szorította. A kelet-Európai országokban ez 100%-osnak volt mondható, de a szabadnak vélt Nyugat is alkalmazta ezt az általuk helyesnek ítélt állampolgáraik erkölcsét “védõ” eszközt.
A ‘60-as évekre aztán a nyugati társadalom kezdett liberálissá válni, hippi mozgalmak élték virágkorukat és a cenzúra lassankénti eltûnésével az akt széles körben elterjedt, mind a mûvészetben, mind a nyugati tömegkultúrában. Ugyanez történt kicsit késõbb 1975-ben Portugáliában és Spanyolországban is amikor Franco tábornok által fémjelzett diktatúra bukott meg, illetve 1989-90-ben a kelet Európai országokban, a kommunista kormányok bukásakor. A tömegkultúra alatt többek közt a bulvár sajtó értendõ, ahol mindig van egy akt a címlapon, növelve ezzel az újság eladási esélyeit. A meztelen test elfogadása teljesen természetessé vált a Nyugati világban.
Ez jelentõs hatással volt a mûvészeti akt fotográfiára. A festészeti stílus végleg eltûnt az 1960-as évekre. A férfi akt, mely eddig igen ritka volt, szintén elnyerte megfelelõ helyét a fotómûvészetben, köszönhetõ ez Robert Mapplethorpe-nak is, aki virágfotói, csendéletei, portréi mellett fõleg ilyen témájú fényképeket készített. Mivel nagy érzékenységgel ábrázolta a férfiakat fotóin, nyilvánvalóvá tette szexuális beállítottságát. Ez nagy felháborodást keltett a közvéleményben, volt olyan kiállítása amit emiatt be is tiltottak. Errõl a kérdésrõl õ így nyilatkozott egy 1988-as interjún: “Nem szeretem ezt szót: sokk. A képeimben a váratlant keresem. Olyan dolgokat keresek amit még sohasem láttam …Abban a helyzetben voltam, hogy megcsinálhassam azokat a képeket.”

A újabb és újabb technikák megjelenésével, új irányzatok jöttek létre. Ennek egy jó példája Toto Frima,  aki a Polaroid SX70-es – ezt azért érdemes megemlíteni, mert ennek a technikának sajátságos színei vannak - gépét használva csak önaktokat fényképez. “Ezeken a képeken nem lépett túl önmagán, mindig saját énjét igyekezett meghatározni, láthatjuk hogyan változik az énkép, míg végül a különbözõ nézõpontból készített felvételek összesége révén a látvány átalakul egy nõvé, aki a mûvész maga.” (Taschen, A 20.század fotómûvészete). Ezt a módszert használva keresi-kutatja, vizsgálja önmagát évtizedeken át. Azaz teljes mértékben az önkeresésbe öli minden erejét fotóin.
Hasonló indíttatásból dolgozik Nan Goldin is. Õ naplószerûen dokumentálja saját és ismerõsei, barátai életét - akik közt gyakran vannak valamiféle szexuális devianciával rendelkezõ személyek. A dokumentálásba beleérti saját szexuális életét is, illetve a „hétköznapi életét” melyben a kábítószer, az alkohol és a durvaság élete bizonyos idõszakában mindennapos volt. Valószínûleg életének ilyenfajta kitárulkozása hánytatott családi életének köszönhetõ. Bár szerinte a képek sokfélesége, illetve meglehetõs intim témái nem megbotránkoztatásra készülnek. Ha meg akar csinálni egy képet, akkor nem számít a téma. – fejtette ki egy interjúban.
 Egy másik jelentõs kortárs alkotó Nobuyoshi Araki, japán fotós, akit sokan Helmut Newtonhoz hasonlítanak a modellekhez – szinte kizárólag nõkhöz- fûzõdõ viszonyuk miatt. Araki egyszerre imádja és kezeli tárgyként a nõket, meglehetõsen furcsa, hideg-meleg atmoszférájú képeket hozva létre ezzel. Legtöbb képe igen megrendezett, de nem valamiféle matematikai pontosságú kompozícióra kell gondoloni, hanem a képelemek helyének és létének véletlenségét kizáró gondolkodásmódra. Ez jellemzõen azokra a képekre igaz, ahol az esztétikum fontosabb szerepet játszik. Bár nõkhöz való viszonya kettõs, de az eredményen minden esetben a tradicionális, férfiközpontú keleti világkép jelenik meg.

 A másik típusa Araki képeinek a privát életét dokumentáló, de itt is a férfi dominanciáját bemutató erotikus felvételek. Ebbõl a jellemzõen örömlányokról készített képekbõl rengeteg albumot adott ki, egymás mellé zsúfolva egy-egy oldalon a képeket, mintegy a tömeg érzékeltetésével mondaná el véleményét a nõi nemrõl.
 Ahogy említettem, Helmut Newton nõideálja sem az otthon ülõ háziasszony típus volt, hanem a férfias, domináló nõ. Igen egyedi hangot adott ezáltal a képeinek, megújítva ezzel a divatfényképezést. Ennek ellenére hamar a feministák céltáblájává vált, pedig õ magát is „feministának” vallotta, mert modelljeit sosem alávetettként mutatta be. Szuggesztív látásmódja hamar meghozta számára a sikert, így nem kényszerült arra, hogy mások kívánságait kövesse, sem a motívválasztás, sem a mûvészi kivitelezés tekintetében. Nõi aktjai, melyeket legjobban a jéghideg erotika kifejezéssel jellemezhetnénk, gyakran kapták kritikusaitól a szexizmus jelzõjét.
Vannak fotósok akik az akt mûfaját felhasználva fejezik ki véleményüket egy kérdésrõl provokatív módon, segítve ezzel az adott probléma jobb társadalmi megértését, elfogadását (Andrea Serrano, Göbölyös Luca).
Ahogy sokáig Bill Brandt látásmódja, és a két világháború közti stílus – amit Európában a Bauhaus teremtett- határozta meg az aktfotózást, úgy változott mára sokszínûvé, mint a fotográfia maga.

Dolgozatomban az otthonomat mutatom be. Régóta vizsgálom ezt a témát. Ezt egy befejezetlen folyamatnak tekintem, ami az elsõ évfolyam óta tart, és gyakran az aktuális félévi feladatok is itt készültek. Az „itt” nem szó szerint értendõ, mert nem egy konkrét helyrõl beszélek, hanem a hozzám kapcsolódó életterekrõl. Amelyek számomra fontosak, amelyek hozzám tartoznak. Nem egyértelmûen lehet kapcsolatot találni az így elkészült képek között. Ahogy az érdeklõdésem változott, úgy ért véget az egyik téma, s kezdõdött a másik. Mûfaji oldalról tekintve sokféle képet csináltam. Volt köztük egyszerû kompozíció, high-key fotó, portré és megrendezett fotó is. A legjobb magyarázat a képek közti relációra az ÉN. Miltényi gondolatát idézve, minden fotó önarcképpé redukálható – azaz felismerhetõ benne készítõjének kéznyoma, stílusa. Nem mondhatnám, hogy nem koncentráltam a feladatok megoldására, de valami közös volt bennük, a különbözõ témák ellenére. Úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy a hozzáállásom nem sokat változott. Mintha mindig ugyanazt fotóznám. A képi látvány lényegtelen. Felismerhetõ vagyok benne én. A félévek során mindig az adott témát vezetõ fotóst tartottam a követendõ példaképnek. De rá kellett jönnöm, hogy ez tévútra visz. Ez persze akkor igaz, ha abban a stílusban képzeljük el a fotós pályafutásunkat. Ahogy jelen pillanatban érzem, az a fajta kifejezési mód áll hozzám legközelebb, amikor valamit az egyéni látásmódom szerint dokumentálhatok. Erre a gondolkodásmódra Miltényi Tibor elõadásai és Vancsó Zoltán fényképei révén jutottam el. Miltényi beszélt a szubjektív dokumentarista mûfajról elõször, mint a  progresszív fotó egyik jelentõs ágáról. Ahol felcserélõdik a fotós és a fotó szerepe. Amikor nem a téma, vagy a tárgy van a kép mondanivalójának középpontjában, hanem a fotós. Az õ látásmódja, személyisége, önkifejezésének megmutatása.
  Ezek a képek egy sorozat részei, melyek évek óta készülnek. Lehet azt is mondani, hogy ez egy sorozatok sorozata. Mivel vizuálisan különböznek, ezért a külsõ szemlélõ számára, mindegyiknek van egy határa. A mostani sorozat egy más aspektusból vizsgálja ezt a bemutatandó témát. Célom jelen pillanatban is az, hogy megvizsgáljam , hogy ezekkel a fotókkal megismerhetõ-e maga ez a fogalom, illetve jómagam a fotók által. Mivel - ahogy említettem is - bemutatásról van szó, ezért dokumentarista képeknek tekintem ezeket. Ez a mûfaji maghatározás jelentõsen befolyásolta a hozzáállásomat a munkához. A szubjektumomon keresztül próbálok láttatni, így legtöbb kép szubjektív dokumentarista jellegû. Hozzá kell tennem, hogy a fotók aktként is értelmezhetõek, hiszen modellem ruhátlansága, megengedi ezt a mûfaji besorolást.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért van szükség egy aktra az otthon bemutatásához. Én az otthon szót mindenképpen ez élettel kötöm össze. Nem tudom elképzelni, hogy csak berendezési tárgyak fotózásával, elmesélhetõ lenne lakókörnyezetem, tehát már a koncepció elején számoltam egy szereplõvel. Mivel túl triviálisnak tûnt egy otthonosan mozgó alak a képeken, aki mindenki számára egyértelmûvé tenné a mondanivalót, megpróbáltam egy másik mûfaj emberábrázolását segítségül hívni. Ezért választottam az aktot. Mivel mindig is érdekelt a test ábrázolása, megpróbáltam ezt az alapjaiban is nehéz mûfajt házasítani az említett dokumentarizmussal. Azt hiszem ez a két mûfaj elég távoli kapcsolatban áll egymással. Ha volt is már próbálkozás ezek egy képen való megjelenítésére, akkor ott az akt állt középpontban, és a dokumentarista környezet csak mint háttérként szolgált - leggyakrabban erõs kontraszt hatása miatt. Jó példa erre Jung Zseni két képe, ami Turczi István: A nõk és a költészet könyvében jelent meg, a Café de Lá és a Remény versek illusztrálásaként. Ezeken a képeken egyértelmûen látszik, hogy a fõszereplõ, mindig a modell. Háttérként pedig valami a fõtémától élesen elütõt használt a fotós, ebben a két példában egy oda nem illõ környezetet.
Mint tudjuk, mindkét mûvészeti ág - az akt és a szubjektív dokumentarizmus -, erõs, önmagát jól reprezentáló szuverén mûfaj, ezért nem is keresik egymást társaságát. Az elõbbiek miatt voltam kíváncsi arra, hogy egy meztelen test látványát mennyire tudom gyengíteni, hogy  még képelemként funkcionáljon, de meghagyja fõszereplõnek a bemutatni kívánt enteriõrt.
A szubjektív dokumentarizmus miatt néhány képemen törekedtem arra, hogy cselekményt ábrázoljak. Az elõbb elmondottakból következik, hogy ez nem minden képemre igaz. Ezt a kettõsséget talán Szilágyi Lenke és Vancsó Zoltán mûvészete közti különbséggel tudnám megvilágítani. Szilágyi nem törekszik arra, hogy képein valami történjen, Vancsóval ellentétben, akinek a fotóin tetten érhetõ egy – általában megfogalmazhatatlan – történet. Elmondása szerint, mindez a kész képen a képelemek egymásra hatása által kezd kialakulni. Õ a véletlenekre épít. A szituációból adódóan én nem tudtam alkalmazni ez utóbbit, ezért képeim jóval megrendezettebbek. Ez persze kompozíciós látásmódomból is fakad. Számomra a komponáltság egy erõs eszköz arra, hogy valamit kihangsúlyozzak, ezért ez gyakran fedezhetõ fel fotóimon. Ebbe a szigorú rendszerbe, próbálok egy kis szabálytalanságot belevinni életlenséggel, bemozdulással és oda nem illõ képelemek megjelenítésével.
A képeim másik részén több dominanciát kap az akt mûfaja. Edward Weston, Mapplethorpe, Toto Frima, Nan Goldin, Noboyushi Araki és Helmut Newton képei voltak a legnagyobb hatással rám. Úgy érzem mindegyikük munkásságából van valami a fotóimon. A sorozatom ezen részén némiképp érvényét veszti a dokumentarista jelleg, és elõtérbe kerül a meztelen test esztétikuma. A színek szerepe megnõ, kontrasztosabbá téve a képeket. Ugyan a színeket az egész sorozaton keresztül tudatosan használtam, de itt a redukálásuk miatt, nagyobb jelentõséget kapnak. Ennek a témának a kidolgozásához feltétlen szükségem volt a színek nyújtotta lehetõségekre. Minthogy a dokumentarizmus egyenlõvé tehetõ a valóság megjelenítésével a realista gondolkodásmód szerint, ezért nem ábrázolhattam fekete-fehérben a világot. Számomra fontos volt, hogy az otthon bemutatása, a képek absztrakciója ellenére is, valóságosnak tûnjön. Ehhez Johannes Itten: A színek mûvészete címû könyvbõl a 7 színkontraszt fejezet volt nagy segítségemre.
Összevetve az itt leírtakat, meg lehet állapítani, hogy a dokumentarizmus és az akt egy képen való ábrázolására irányuló kezdeményezés sikeres volt. Általában nem azonos súllyal szerepelnek a képeken, de az együttesük, megfelelõ koncepció birtokában, biztosan jó eredményt hoz.

Irodalom:

Szakkönyvek:

Limelette, Contemporary Photographs, Groupe Lhoist, 2004
Sullivan, Constance (edited), Nude: Photographs 1850-1980, Harper & Row , 1980
Eifert János, Dialóg Campus Kiadó, Aktfotográfia, 2007
Forrai Éva, Magyar Narancs, Jutalomjáték (Szilágyi Lenke fotómûvész), 2004
Bán András-Beke László, Enciklopédia Kiadó, Fotóelméleti szövegyûjtemény, 1997
Miltényi Tibor, Szellemkép, Progresszív fotó, 1994
Taschen, Vince kiadó, A 20.század fotómûvészete, 2002
Turczi István, Számalk Kelenföld Kiadó, A nõk és a költészet, 1990

 Internet oldalak:

www.answers.com/nude-photography  — Rolf Sachsse/Robin Lenman
www.mapplethorpe.org

Képek jegyzéke:

Gustave Coubert,  A mûvész mûterme,  http://www.ibiblio.org/wm/paint/auth/courbet/
Felix Nadar,  Portré,  www.ocaiw.com
Eugene Durieu,  Hátakt,  www.artcontent.de
Edward Muybridge,  Woman walking downstairs,  http://en.wikipedia.org/wiki/Eadweard_Muybridge
Alfred Stieglitz,  Georgia O’Keeffe aktja,  http://art.transindex.ro/?cikk=66
Man Ray,  Ingres hegedûje,  www.worcesterart.org
André Kertész,  Torzítás,  www.masters-of-photography.com
Bill Brandt,  London 1960s,  www.billbrandt.com
Edward Weston,  Akt 1923,  www.edward-weston.com
Robert Mapplethorpe,  Ken and Tayler,  www.guggenheim.org
Toto Frima,  Autoportrait 1988,  www.totofrima.com
Nobuyoshi Araki,  Untitled,  www.opus-art.com/artists/NobuyoshiAraki
Helmut Newton,  Untitled,  http://user.tninet.se/~ryk484d/newton/newton.htm

 

 

 

 


vissza az killtshoz

Hajós ErvinHajós ErvinHajós ErvinHajós ErvinHajós ErvinHajós Ervin

Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép