Száz Jenõ
: „Rokkendroll"
„Rokkendroll”
" Az emberek iránt, akiket fényképezek, érzett végtelen csodálatom
abban rejlik, amit én belsõ erõnek nevezek. Ez annak a nehezen
meghatározható titoknak a része, mely minden ember sajátja, s életem és
munkám célja nem más, mint hogy megkíséreljem ezt a titkot lencsevégre
kapni."
Yousuf Karsh
A portré mint mûfaj az ábrázolások terén igazi klasszikus – az
ikonografikus megjelenéstõl a reneszánszon át az izmusokig, az
absztrakttól a hiperrealizmusig kikerülhetetlen és törvényszerû
velejárója a síkábrázolás kalandos világának. Nem meglepõ tehát, hogy
az elsõ fotográfiák - illetve készítõik - sem akartak szabadulni ettõl
a mûfajtól. Így hát a korai daguerotipisták és talbotipisták is -
némi kísérletezés és fõként kényelmetlenség dacára ugyan, de sikeresen
- igen sok alanyt rábeszéltek a portrékészítésre. Mint oly sok minden
az emberiség történetében, ez az eljárás is hamar divatteremtõ dologgá
nemesült - és kiváló megélhetési forrássá is ezzel párhuzamosan
(gondoljunk csak a vizitkártyák elterjedésére). A fotótechnika és
fotokémiai eljárások fejlõdése nyomán (érzékenyebb nyersanyagok,
Petczval-féle objektív stb ) a portréfotó elengedhetetlen velejárója
lett az életnek.
A mûfaj korai mûvelõje volt maga Louis Daguerre (1787-1851), de
érdemes megemlíteni Nadar (eredeti neve: Gaspard-Félix Tournachon
1820-1910), illetve Julia Margaret Cameron (1815-1879) nevét is.
Cameronnál kicsit idõzzünk is el: a nõi fotográfusok úttörõjeként
hivatásos férfi kortársaival szemben kerülte a sablonos, messzirõl
fényképezett, részlet és tónus nélküli felvételezést. Hosszú
kísérletezéssel elérte, hogy az általa megörökített emberek
„arcmás-képe” magán viselje az egyéniség sajátosságait: az arcok
közelrõl látszanak, fénnyel modelláltak, plasztikusak. Az ún.
Rembrandt-effektussal környezetének tagjain túl néhány híres emberrõl,
Darwinról, Carlyle-rõl is sikerül maradandó felvételeket készítenie. A
plasztikus portrék mellett az életlen, elrajzolt kép elõnyös
tulajdonságainak kihasználása tette híressé. Cameron az elsõk között
állított össze irodalmi mûvek illusztrálására szolgáló kosztümös
fotósorozatot, illetve kortársait követve a korabeli festmények
témakörét utánzó allegorikus életképeket (pl. a Könyörületesség).
Az idõ haladtával a zsurnalizmus is nagy hévvel csapott le a
mûfajra. Ikonokká nemesült sztárportrék, nemzeti héroszok, az épp
aktuális diktátorok (divat, stílus és politikai értelemben egyaránt)
mind-mind portrék által váltak ismertté, hírhedté, kultikus létezési
formává. (Gondoljunk csak Yousuf Karsh 1941-ben készült Churchill
fotójára, amely elõször a Life magazin borítóján szerepelt, és azóta is
az egyik legtöbbet reprodukált fénykép.
Vagy Bert Stern Marilyn Monroe-ról készült sorozatára. Esetleg Che
Guevara portréjára - meg merem kockáztatni, hogy még Jézusnál is
hitelesebb ikonként (elvégre egy létezõ ember kézzelfogható
fényképérõl van szó) René Burri fotója a XX. század egyik legfontosabb
kulturális szimbólumává vált)
A portréfotó tehát lehet objektív, szubjektív, szép,
naturalisztikus, elvont, szolgálhat érdekeket, vagy éppen lehet öncélú,
de erejébõl semmilyen formai, technikai megvalósítás nem von le semmit.
Ezen gondolatok jegyében fogalmazódott meg bennem, mivel is
lehetne lezárni a Szellemképben töltött éveket. Az iskola hagyományosan
erõs dokumentarista vonala is ösztönzõleg hatott – hiszen a portré az
egyik leghitelesebb kor és állapot dokumentum, ráadásul kétszeresen is
szubjektív: egyrészt a portré-, másrészt a fotós személye hagy
elkerülhetetlenül nyomot a képen.
Nagy hatással volt rám August Sander (1876-1964) munkássága:
szisztematikus projectmunkái lenyûgözõ korképet rajzolnak
környezetérõl. Portréi messze nem csak az adott személyek
dokumentálását szolgálják - életmûvében, amelynek a Menchen des 20.
Jahrhunderts (Huszadik századi emberek) címet adta, egy náció, egy
korszak archetípusait kereste. Leltárt akart készteni a Weimari
Köztársaság polgárairól - föltett szándéka volt a maga valójában,
embertársain keresztül bemutatni a kort, amelyben élt. Sander-nél a
környezet, az öltözködés, a póz, a testtartás ugyanolyan kifejezõ erõt
jelent, mint a modell arckifejezése - valamennyi kép egy-egy társadalmi
réteget, csoportot tipizál, amelyet a képek anonim, csupán a
foglalkozást jelölõ címei (a paraszt, a munkás, a polgár stb.) tovább
erõsítenek.
Hasonló törekvés jellemzi Diane Arbus (1923-1971) rövid, de mélyre
ható életmûvét is: egy sokszínû réteg, a társadalom (az „akkor és ott”
is fontos: az 50-es, 60-as évek amerikai társadalma) által meglehetõsen
mostohán kezelt deviáns emberek rétege foglalkoztatta szenvtelen
ábrázolásmódjában. Szigorú szerkesztésû négyzetes képeit politikai
menekültek, törpék, óriások, transzvesztiták, testi és szellemi
fogyatékosok népesítik be. Arbusnál a környezet ábrázolása már
korántsem olyan jelentõségû, mint Sandernél - elsõsorban a portréalany
valósághû, tárgyilagos ábrázolásával törõdött. Õ Sanderrel ellentétben
nem tipizál, „csupán” szemléltet - görbe tükröt mutat, amelyben
mindenki szembesülhet saját belsõ ördögeivel. Képei messze túlmutatnak
az egyszerû dokumentarizmusnál - a társadalmi valóság háttérbe szorul,
az egyén, a személyes jellem kerül (szó szerint) a fókuszba.
A kortárs fotográfusok közül leginkább Brent Stirton és Martin
Schoeller munkái fogtak meg. Abszolút dokumentarista stílusban, nagyon
letisztult, puritán kompozíciós megoldásokkal, funkció nélküli
hatásvadász fényjátékok nélkül, a maguk valójában ábrázolják
fotóalanyaikat. Míg Stirton riportszerûen, fotózsurnalisztikus
stílusban - jellemzõen nagylátószögû objektívvel - Sanderhez hasonlóan
fél vagy egészalakos kompozícióban ábrázol, Martin Schoeller munkáiban
elsõsorban az arcra koncentrál - makro objektívvel készült „Close up”
sorozata híres személyek sorát mutatja be szó szerint közvetlen
közelrõl: nem marad rejtve egyetlen ránc, bõrhiba, de egyetlen tekintet
sem. Elég meghökkentõ ábrázolásmódja a manapság könnyen idealizáló
média világából így visszaköszönõ arcoknak.
Ez a stílus rendkívül precíz technikai megvalósítást követel a
fotográfustól. Stirton-ra és Schoeller-re is jellemzõ a mûfény
használata – tisztán rajzolják ki az arcképet, leválasztva a többnyire
semleges háttértõl – a környezet vagy egyáltalán nem kap szerepet
ezeken a képeken (fehér vagy homogén háttér) vagy csak jelzés értékû,
mindenképp alárendelt szerepet játszik a portré alanyához képest (fõleg
Brent Striton képein jelenik meg képi elemként a környezet. Ez
elsõsorban a fotózásnál jellemzõen használt nagylátószögû objektívnek
köszönhetõ) A fotók rendkívül igényes minõségben kerülnek kidolgozásra,
technikai értelemben tökéletesen – már-már rideg precizitással – a
tárgyilagosságot ezzel is alátámasztva. A klasszikus portré-szabály
szerint a tekintet jellemzõen elõre vetül, a kamerával szembe néznek a
modellek. Fõként statikus pillanatokban kerülnek megörökítésre, ritka a
dinamikus mozgás ezeken a képeken – elsõsorban nem a cselekvés, hanem a
lét kerül megörökítésre a fotón.
Ez a momentum rendkívül fontos a számomra. Ikonszerûen,
archetípusként jelennek meg Stirton és Schoeller képein a
portréalanyok. Szuverén személyek ugyan, de jellemzõen egy-egy náció,
foglalkozás, hivatás, társadalmi réteg tagjai õk, akik magukba
„esszenciálva” mutatják be a fotográfus által megválasztott csoport
képét. Ez az a gondolati elem, ami hasonlatossá teszi Sandler képi
világához ezeket a fotókat. A témaválasztás viszont inkább a Diana
Arbus-féle hagyományokat eleveníti fel. A fotográfusok projekt-címei
jól illusztrálják a XX - XXI. Század társadalmi, etnikai, politikai
„deviánsságait”: „Ukraine, Sex, Drugs Poverty &HIV”, „Iraq: Two
Months On Assigment”, „India &AIDS”…
A szubjektív dokumentarizmus igényével való ábrázolás a fotográfia
sajátosságának legelemibb felhasználása: a valóság minden egyes apró
részletet pontosan reprodukálva, egy elképzelés alapján ugyan, de a
lehetõ legpontosabban rögzíteni egy ember által képviselt csoportot.
Régi, hagyományos felfogása ez a fotográfiának, ami szemmel láthatóan
semmiféle avíttságot nem vonszol magával.
Ezt hagyományt próbáltam én is tovább vinni a diplomamunkám során.
Módszeres munka elõzte meg már magát a fotografálást is: ki kellett
választanom azt a társadalmi, kulturális csoportot, akiket dokumentálni
szándékoztam. Többszöri nekifutás után egy olyan kört találtam, akiktõl
nem áll távol a publicitás és a szereplés – ez a momentum késõbb
nagyban megkönnyítette a szervezõ munkát. (Elsõ körben pl.
„keménymagos” Fradi drukkerek portréit akartam elkészíteni. Merev
elzárkózás érkezett az érintettektõl, még arcuk eltakarásával sem
merték vállalni a nyilvánosságot.)
A választás tehát végül is rock-zenészekre esett. Olyan
fiatal, huszonéves zenészekre, akik bár itthon, Magyarországon élnek és
dolgoznak, elsõsorban külföldön, fõleg angolszász nyelvterületen
érvényesülnek. (Innen a cím ötlete: fonetikusan, „magyarosan” írva -
„Rokkendroll”) Ez egyrészt közhelyszerûen magyar sajátosság –
hagyománya van a hazai tehetségek külföldön való kamatoztatásának –
másrészt pedig korunk egyik fontos jellemzõje. Az internet, a megosztó
oldalak, a fapados repülõjáratok korában egyszerûen nincs jelentõsége
az országhatároknak. Aki tehetséges, szorgalmas és kitartó, képzi magát
az adott mûvészeti ágban,(plusz idegen nyelv, stb.) az, ha nem is
könnyen, de utat találhat magának a siker, hírnév és önmegvalósítás
rögös útján.
Következõ lépésként a fotográfiai technika kiválasztása
következett. Logikusan az analóg, fekete-fehér kidolgozás merült föl
elsõdleges megoldásként. Készült is ilyen módon pár próbakép, de közel
sem azt az eredményt láttam viszont, ami belsõ képként élt bennem. A
mondanivaló és a kivitelezés nagyon szoros összhangjára törekedtem,
aminek sajátos szempontjaként kezeltem a portrék kidolgozásának a
minõséget. Olyan képeket akartam, amelyek nagy méretben érvényesülnek,
viszont akár orrhegynyi távolságból is tökéletes részletességgel –
szinte a valóságosnál is kézzelfoghatóbban - ábrázolják az arcot.
A kidolgozás során a leica-film sajátos szemcsézettsége számomra
zavaró tényezõként szerepelt. Ebben a méretben (24 X 36mm) nem volt
megvalósítható kompromisszum-mentesen az elképzelésem (közép vagy
nagyformátumú kamera nem állt rendelkezésemre, ami pedig ideális
megoldás lett volna).
„Vegytiszta” képeket szerettem volna, amelyek akár hiperrealista
festménynek is tûnhetnek – ikonokat akartam teremteni, az egyén képén
keresztül túlmutatni személyiségén, kivetíteni tulajdonságait egy egész
csoportra. Így, számomra amúgy is közelálló megoldásként a digitális
technika került kipróbálásra. És ha már nem analóg módszerrel kezdtem
dolgozni, úgy döntöttem, megtartom a színeket. Elvégre pont a XXI.
század sajátos, fõleg a számítógéphez, a megosztó oldalakhoz, az
adatátvitelhez kapcsolódó társadalmi jelenségét próbálom ábrázolni –
itt véleményem szerint épp a fekete fehér kidolgozás lenne
„képmutatás”, a színes kép fekete fehér konverziója csak akkor
szükséges, ha kifejezõ elemként szerepel.
Jelen esetben viszont ez a tény semmilyen pluszt nem adott volna a
képekhez. (Nem mellékesen Stirton és Shoeller is színes fotográfiákat
készít. A valóság illusztrálásához az õ megközelítésükben szervesen
hozzátartozik a színek megjelenítése.)
Tehát maradt a színes, digitális fotótechnika. A képeket
egységesen, raw-formátumban fotóztam f:5,6-os rekesszel, 85 mm-es
optikával (ez a nem Leica-méretû érzékelõ miatt 1,6-es szorzóval
értendõ, tehát ekvivalens 136 mm-es teleobjektívként mûködött.) A
fotózás stúdióban, három db stúdióvaku segítségével történt.
Hosszas kísérletezés után az arcot (a szemfényeket)
csík-softboxokkal világítottam be, a fekete háttérrõl való leválasztást
pedig a háttérre villantott méhsejt-rácsos vakuval oldottam meg.
(1.ábra)
A lehetõ legjobb képminõség érdekében ISO 100 érzékenységgel
fotóztam, ez megfelelõ világítással párosítva gyakorlatilag
színzaj-mentes digitális képet produkált.
1.ábra
A képek kidolgozása Digital Photo Professianal és Adobe photoshop
7.0 szoftverekkel történt. A fotók az utómunka során szín és kontraszt
korrekción estek át. Vágás, illetve a kép tartalmának megváltoztatása
nem történt egyetlen alkalommal sem. A kész képek giclée technikával
kerültek nyomtatásra.
Végezetül egy gondolat, ami alapvetõen a Szellemképhez kapcsolódik, és a diplomamunka késztése során minduntalan eszembe ötlött.
Brezina Zoltán mondta egyik alkalommal, miközben képekrõl beszélgettünk:
Tulajdonképpen egy valami fontos, amikor valakirõl fotót készítünk:
az, hogy szeressük õt.
Ez az egyszerû, rövidke mondat nagyon fontossá vált számomra.
Száz Jenõ
Felhasznált irodalom:
1. A 20.század fotómûvészete, Nuseum Ludwig, Köln,2002
2. Puklus Péter:August Sander, A német valóságábrázoló fotográfia
kezdete, Szellemkép Kortárs Mûvészeti folyóirat 2007/3.
XVIII. Évfolyam
3. A világ leghíresebb fotósai és legszebb fényképeik Portrék, RotoVision, 2005
4. Photographing people portraits, fashion,glamor , RotoVision, 2006
5. Images of the year, Portrait/ Wedding winner Martin Schoeller
American Photo, 2008/1 XVIX.
6. http://martinschoeller.com/
7. http://www.brentstirton.com/
vissza az killtshoz
 |  |  |  |
