A varázsló kertje[1]
„…fényképen látni valamit csakugyan annyi, mint szembetalálkozni a lappangó varázslattal.”[2]
Óvodás koromban, nyaranta rengeteg idõt töltöttünk nagymamám jászberényi házában, aminek az én akkori méreteimhez képest óriási kertje volt. Mivel nem voltak testvéreim, órákat töltöttem a kertben egyedül. Ez a kert volt számomra minden mese helyszíne, melyeknek természetesen én voltam a fõszereplõje. Lehettem ott felfedezõ, királykisasszony, manó, tündér, csiga, homokszem, bármi. Járhattam mezítláb a fûben, leheveredhettem a virágok közé, beleugorhattam a málnabokorba, tépdeshettem a fûszálakat, nyávoghattam a cicáknak, beszélgethettem a bogarakkal és elbújhattam a fák mögé, ha mérges vagy szomorú voltam. Akár alhattam is a szabad ég alatt. A kert misztikus volt és határok nélküli. Éppolyan csodálatos, mint amilyen félelmetes és veszélyekkel teli.
Alig lehettem 6 éves, amikor a házat el kellett adni, és én elvesztettem a kertemet. Csak az emléke maradt meg. Homályos képek a múltból. Nem örökítette meg senki, csak én látom õket, ha lehunyom a szemem. Gyakran. Szerettem volna hangulatukban hozzájuk hasonlatos képeket készíteni. Hiszen „…a kép mindig megmarad, s olyan halhatatlansággal (és jelentõséggel) ruházza fel témáját, amilyen máskülönben sose jutott volna osztályrészéül.”[3]
Így készült a diplomamunkám.
...
[1] Csáth Géza egyik „meséjének” címe
[2] Susan Sontag: A fényképezésrõl 38.o.
[3] U.o. 21.o.
 |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |
