Újvárosiak
...
Ha belepillantunk a Sztálinváros történetét megörökÃtõ fotóalbumokba, akkor elõször persze az irányÃtott szocoptimizmus vigyorog vissza ránk, de sokat nézegetve a képeket, valamiért nemcsak az idealizált mosolyra bukkanunk, hanem valahol mélyen valós érzésekre, valahonnan egyfajta mélyrõl jövõ reményre. S azt hiszem ez öröklõdött a génekben, mert azon kÃvül, hogy néha semmije nincs az embernek, és most már az állásáért is küzd, csak a remélhetnék maradt. A jól beÃgért, örök életen át tartó munkahelyek megszûntek, és a kapitalizmus, az újfajta kizsákmányolás még a remény utolsó szikráját is ki akarja oltani. Mégis. Nap, mint nap jár az ember az utcákon, az ötvenéves utcákon, nézi az arcokat, és minden rossz dolog ellenére az az érzése, hogy a szikra még pislákol. Jó mélyen, eldugottan õrzik, de ott van. És ha a gyerekkoráról kérdezünk valakit, többségük azt fogja mondani, hogy jó volt gyereknek lenni ebben a városban. A diplomamunkám témájának megértéséhez, azt hiszem, szükség van ezen információkra, mert a mai napig úgy gondolom, hogy a látásmódunkat, és a környezethez való viszonyunkat Ãgy lehet elfogadni. Jómagam csak rövid ideig lehettem részese a rendszerváltás elõtti Dunaújvárosnak, mégis élesek azok a képek a Vasmû úti május elsejékrõl a vörös zászlókkal, meg hogy én mindenáron magyar zászlót akartam festeni az oviban, pedig lázadásom jelentõségét akkor még fel sem foghattam. És a rengeteg sztori, amit a családomtól és barátaimtól hallottam, mind arra késztetett, hogy igenis õket örökÃtsem meg a munkámban.
...
 |  |  |  |  |  |  |  |  |  |
