A köszönet nyilvánítást a végére szokták hagyni, de úgy érzem fel kell adnom bizonyos hagyományokat, és nem csak itt, ilyen formában.
Szeretném megköszönni ezt a 3 évet, a mostanra megszerzett tudást, ami nélkül mindenképp kevesebb lennék.
Köszönöm Daguerrnek, hogy lehetõséget adott megismerni ezt a csodát.
A sor azt hiszem folytatódhatna végeérhetetlenül, ezért hogy egyszerûbb legyen, köszönöm mindenkinek, aki támogatott és aki elindított ezen az úton.
...
Egyszerûen beleszerettem a laborálásba, mikor elõször találkoztam vele a táborban. Utána jött közvetlenül a feke-fehér fotó, ami (ha lehetek túlzó) egy életre a társam lett.
Nagyon sokáig nem is voltam hajlandó félre tenni, de egyszer csak mégis szembe találkoztam a színekkel, ami szintén magával ragadott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy pont az iskola végére félre tenni a jól megismert anyagot talán nem a legbölcsebb dolog, de egyszerûen úgy éreztem, akkor tudok igazán kihívásként tekinteni a feladatra, ha az elõttem is valóban az.
Így döntöttem el, hogy a diploma sorozatomat színesben szeretném elkészíteni, és viszont látni. És ezzel az elhatározással annyi más dologhoz is hozzájutottam, hogy nem gyõztem kapkodni a fejemet. Nem gyõztem tanulni az új dolgokat, figyelni azok munkáit, akik inspirálóként hatottak rám.
Mivel nagyon sokat jelentett nekem ez a 3 év, nem csak technikailag, hanem mint kapcsolatilag is, mindenképpen a csoporttársaim bevonásával szerettem volna létrehozni a munkámat. Úgy éreztem, ismerem õket annyira, hogy át tudják adni/érezni mindazokat a gondolatokat, amiket megálmodtam.
De ehhez az úthoz persze nem csak õk kellettek.
Rátaláltam egy nagyszerû fotósra, aki olyan erõvel hatott rám, hogy képtelen voltam szabadulni tõle. Bevallom, motoszkált bennem egy hang, hogy mennyire szeretnék hasonló munkát létrehozni, mennyire szeretnék rá hasonlítani. Soha nem beszéltem vele, mégis azt érzem, a képei mindent elmondanak, minden kérdésemre választ adnak.
Zseniális, ahogyan kezeli a „kellékeit” a képein: minden a helyén van. A színek, a formák, helyszín, az emberek. Iszonyú precizitás szükséges ahhoz, hogy egyetlen képre azt mondhassa, tökéletes.
Õ nem más, mint David LaChapelle. Ez a most 47 éves, amerikai zseni, hihetetlen újszerû, groteszk és szürreális elemekkel, képi világgal gazdagította a fotómûvészet és azon belül az alkalmazott fotográfia területeit is.
...
Én nem tartom (szégyen ide, szégyen oda) bûnnek a (az alapvetõ) hét fõbûnt.
Úgy gondolom, hogy márpedig enni kell, szeretkezni kell, a pénz és az azzal járó ügyeskedés mindig jelen van és jelen is lesz az életben, foglalkozunk vele és a többi és a többi.
Lehet, hogy sokan érzik azt, hogy nem teljesen helyén valók ezek a cselekedetek, de ezek velünk született tulajdonságok, amikkel az évszázadok során már meg tanultunk együtt élni, illetve beolvasztani a köztudatba. Helyes, nem helyes, mindenkinek van róla véleménye.
Ezektõl a dolgoktól függetlenül nem mehetünk el mellettük csak úgy, és nem élhetünk álszent életet, mondván, nehogy a pokolra kerüljünk…
...
 |  |  |  |  |  |  |
