Molnár Csaba: Mediawave
vissza a tartalomjegyzkhezErõsödõ dramaturgia
A 2007-es Mediawave néhány kísérleti-, kisjáték- és dokumentumfilmjébõl csemegéztem a szívfájdítóan rövid ott töltött idõmben.
Kisjátékfilmek 3
Szalontüdõ
Rendezõ: SZIRMAI Márton, Magyarország
7 min. 2006 35mm, színes, szöveg nélkül
Gyártó: Közgáz Vizuális Brigád, Instant Filmek Mûhelye
Forgatókönyv: SZIRMAI Márton
Operatõr: POHÁRNOK Gergely
Vágó: SZIRMAI Márton
Szereplõk:
ANGER Zsolt, ASCHER Tamás
A kisjátékfilmek szekció harmadik blokkjának nyitó darabja alaposan feltette a mércét, melyet oly könnyed lendülettel vitt át, mintha a bokájáig se ért volna. Pedig fent volt az rendesen, lehetett kapaszkodni. A szemle – számomra – legnagyobb dramaturgiai trouvaille-ja ebben a filmben volt látható. A nagyjátékfilmeket megszégyenítõ feszültség fokozás után, ami szinte a semmibõl (ez is a hallatlanul biztos cselekményvezetés egyik ismérve volt) bontakozott ki, következett a teljes elbizonytalanodás. Helyesebben elbizonytalanítás, a nézõ megvezetése, melyet õ, a nagyérdemû egyáltalán nem vett észre. Sõt, azt hihette, hogy nyomon van. Nyomon, hiszen annyira kezd besûrûsödni a mikrokörnyezetben – külvárosi talponálló – zajló teljesen ártatlan szöszmötölés, hogy az már gyanús. Itt valami komoly balhé lesz. Gyanús, nagyon gyanús az az alak is, aki gyanúsan hasonlít hazánk kiváló színházrendezõjére. Figyelmünket már annyira fókuszálja a rendezõ az operatõr pszichésen (is) hajszálpontos képeivel, hogy „nem, nem, ez nem lehet az Ascher Tamás” – mondogathattuk magunkban, a hihetetlenül leharcolt, sebes ábrázatú alakra. Fõhõsünk (Anger Zsolt), aki ebben a környezetben kirívó öltözékével – tiszta, vasalt ing és szövetnadrág, plusz egy mobiltelefon - hívja fel magára a figyelmet, eközben rendelt egy szalontüdõt. Mégis õ olyan itt, ezen a ragacsos helyen, mint egy koszos érinthetetlen. Mondanom sem kell, hogy a konfliktus forrása a szalontüdõ lesz, mely a „jólvasalt” biznisz úrnak látszódó figura és a leharcolt alak között helyezkedik el mint jogos tulajdon. Az étvágy is megvan hozzá. Minden adott egy jó kajáláshoz. A poént, mert van, nem lövöm le. Azonban ez a poén, és ennek a poénnak a felépülése a dramaturgiai iskolapélda. A két szereplõ színészi alakítása ugyanúgy milligrammra ki van mérve, mint a cselekmény összes fordulata, a képkivágások, és a kameramozgások. A poén, és így a film sikere nagymértékben a beállításokon függ, mint az élet, ama bizonyos fonálon. Az egyszerû helyszínt olyan látvány bravúrral teszi kiismerhetetlenné, eltéveszthetõvé Pohárnok Gergely kamerája, hogy általa tanítani lehetne a kamera pozíciók használatát és azok fontosságát.
Az idei közönség sokkal tapsolósabb volt, mint ahogy azt az eddig évek alatt megszoktam. Persze az is lehet, hogy a filmek hatottak ilyen ellenállhatatlan erõvel, hangos elismerésre késztetve a publikumot. Akár így akár úgy volt, a szalontüdõ komoly tapsvihart aratott. Megérdemelten. Egy újabb gyöngyszem a KVB alkotóitól.
L’ecluse - A napsugárhajú lány
Rendezõ: Olivier CIECHELSKI, Franciaország
19 min. 2006 35mm, színes, szöveges, francia nyelv, angol felirattal
Forgatókönyv: Olivier CIECHELSKI
Operatõr: Frédéric SERVE
Zeneszerzõ: Pascal Zavaro
Vágó: Hélène CATUHE
Szereplõk:
Marc BARBE, Douce MIRABAUD, Léopold OISEL
„Az allegória nem azért születik, hogy jelentsen vagy kifejezzen valamit, s nem is azért, hogy tudást közvetítsen. Az allegória azért születik, hogy észrevegyük, hogy felfigyeljünk rá és eltöprengjünk rajta, olyan, akár egy romos mûemlék. Szimbólum, címer, monogram, aláírás – úgy kell olvasni õket, ahogy egy kalligrafikus töredéken elgondolkodunk, ahogy egy hieroglifát próbálunk megfejteni. Olyan ez, mint egy idegen nyelv jelentésrendszere.” – olvashatjuk az ismertetõben Françoise Proust, L’histoire à contretemps-ébõl.
A film többféle mûfajt feszeget. Igazi nagyjátékfilmes indítású. Aztán egyre inkább idézetté válik. Film a filmben. Ráadásul egy szimbolista kísérleti film keveredik egyre mélyebben a megkezdett nagyjátékfilmmel. A kezdés rendkívül jól sikerül. Néhány gesztusból képes felépülni egy zsilipmester élete. Tudjuk, hogy egyedül él, azaz nincs nõ mellette. Kisfiát és kész nõvé serdült lányát egyedül neveli. Nem mûszaki beállítottságú. Eme utóbbi tényt olyan szelíd iróniával adja át a film, hogy elszégyellheti magát ez a macsósra felturbózott világ.
Hármójuk életébe úgy úszik be egy hulla, mint az élet magyarázat nélküli része. Van. S vele együtt létezik egy hosszú hajú, szõke kislány is, aki pedig egy hajón ring tova. Az élet történik. Lehet, hogy észrevesszük történéseit, lehet, hogy nem és lehet, hogy csak úgy megesnek velünk a dolgok. Mindenféle jelentõség és értelem nélkül. És teljesen mindegy, hogy ezekkel mihez kezdünk. Van úgy, hogy nem kell velük csinálni semmit sem. Az sem biztos, hogy mindent láthatunk, amit mások látnak. Hogy hol vannak énünk határai és hol hatolunk bele egy másik dimenzióba vagy az a mienkbe nem tudható meg pontosan. Legjobb, ha csak vagyunk és csak a kompetenciáinkkal törõdünk. A film ránk bízza a megfejtést vagy a nem megfejtést.
Lampa cu caciula - Képcsõ
Rendezõ: Radu JUDE, Románia
23 min. 2006 35mm, színes, szöveges, román nyelv, angol felirattal
Forgatókönyv: Florin LAZARESCU
Operatõr: Marius PANDURU
Vágó: Catalin F. CRISTUTIU
Szereplõk:
Marian BRATU, Gabriel SPAHIU, Alexandru GEORGESCU
Itt nincs szimbolizmus, nincsenek gondosan felépített jelképek. A kemény valóság van. A sár az sár, a kínlódás az tényleg szenvedés, ami nehéz az nehéz. Romániában vagyunk, egy számunkra elképesztõen szegény, isten háta mögötti helyen. Piciny házacska, ahol egy háromtagú család él. A szobában a hetvenes évek mûszaki remekeit idézõ hatalmas fekete-fehér televízió. Súlya van. Meg annak is, hogy a kisfiú este szeretné megnézni a Bruce Lee filmet. Készült rá. Nem is keveset. Valószínû, hogy napok óta errõl szól az élete. Megnézi a kung-fu királyt ott a seholsincsben, a végtelenek tûnõ mezõségek, szántól és erdõk közepette.
A technikai mûremek azonban elromlott. A film este hatkor kezdõdik. Sovány, rongyos apjával hajnalban útra kelnek a pokrócba csavart dögnehéz tévével. Irány a város, mely oly messze van, mint amirõl Török Ádám énekelt a Miniben. „Ott meleg van, nyugalom és fény.” És egy mûszerész, aki talán csodát tud tenni, és életet lehel majd a készülékbe. Csatakosan, sárban dagonyázva hurcolják a tévét. Persze a fiúcska jóval alacsonyabb az apjánál, így a nagyobb súlyt õ cipeli. Egy szava sincs. Viszi. Talán Bruce Lee ereje költözött abba a csepp gyerekbe. Épp hogy elérik a buszt, melyen természetesen a jegyért a sofõrnek nyomot jattal kell fizetni. Elvergõdve a mûszerészhez, annak nyomorúságos blokk (ott így mondják a panelházakat) lakásához nincs más hátra, türelmesen várni kell. Nincs nyitvatartási idõ, nem is tudni, hogy kinyit-e egyáltalán a mûszerész. Sokan várnak a reményre. Itt nincs helye a hõbörgésnek. Itt hatalom van, óriási, földöntúli. Aztán meg is jelenik kialvatlanul, trikóban, kócosan, igénytelenre hízva A Mûszerész. Embert próbáló feladat, a többi várakozót rábírni, hogy õk mehessenek be elõször, hiszen olyan messzirõl jöttek.
Ha valaki látta a Kopár sziget c. japán filmet, közel olyan erejû szenvedéstörténetet ad át nekünk Radu Jude. Rendezése amolyan „no comment” távolságtartó, és pontosan ettõl hozza egyre közelebb hozzánk a két ember, apa és fia, egyre emberfelettibb küzdelmét. Az idõ telik és õk egyre messzebb kerülnek a megoldástól, nincs alkatrész, fogy a kicsinyke pénz, romlik az amúgy is hideg, nyirkos idõ. A kisfiúban elhatalmasodó fájdalomig lát a kamera. Érezzük a mérhetetlen erõk ellenállását és az õ picinységének elszántságát. Végtelenül finom rendezés. Senki nem játszik. Igazi indulatok, igazi tehetetlenségbõl fakadó apai agresszió. Kit is kell jobban sajnálni? A gyötrõt vagy a gyötörtet? S melyik ki?
Szép film. Igen ez közhely. A közhelyek pedig a közmegegyezés kommunikációs kifejezõi.
Eszköztelensége roppant erõvel képes hatni. Elhitetõ erejénél fogva nyugodtan beleférne a dokumentumfilm mûfajba. Tényleg miért is kisjátékfilm? A kérdés sokkal komolyabb, mint elsõre látszik. Semmiféle elõre megrendezett, kitalált történet nem érzõdik. Nem színészeket látunk. A sár az sár, a könnyek könnyek, a szegénység az szegénység. S így lettünk gazdagabbak, mert felébredt bennünk az együttérzés. Nagy teljesítmény egy „kisjátékfilmtõl”.
Melletted
Rendezõ: OROSZ Dénes, Magyarország
20 min. 2006 35mm, színes
Gyártó: Filmservice Kft.
Forgatókönyv: OROSZ Dénes
Operatõr: FILLENZ Ádám
Vágó: KOVÁCS Zoltán
Szereplõk:
MÉSZÁROS Béla, TOMPOS Kátya
Egy fiú és egy lány. Szerelmesek. A házassághoz már csak néhány szokásos nemszeretem apróság hiányzik. Nosza legyünk túl rajta és jöhet a boldogító igen.
Nem.
Aztán egyre fogyó igenek és egyre szaporodó nemek. Szó szerint és átvitt értelemben is a nemek háborújába csöppenünk. Az édes idillt egy pillanat alatt söpörték el a szavak. Szavak és tettek. Ezek nem mindig vannak fedésben. De ki tudja mit, miért mond valaki, és ha mondja, akkor a valót és/vagy az igazat mondja-e. Fõleg akkor nem tudni, ha azt válaszul szánja egy másik féltõl jövõ szavak és tettek láncolatára.
Szinte tapintani lehetett a párbeszédek hamisságmentes, élveboncoló erejét. Mit tagadjam, bizony csodálattal adóztam a bergmani mélységû dialógoknak. Élõ, eleven - magunkban százszor elmondott és hallott – mondatok, melyeket mindig eltagadunk, ám mégis kimondatlanul is ismerünk. Honnan ez a mersz, ez a pontosság, ez a hiteles szembenézés?
Orosz Dénes mielõtt filmrendezésre adta a fejét, szociálpedagógiát hallgatott. Csak azt tudom mondani, hogy neki érdemes volt tanulni. Mindkét dolgot. Így lett a filmje kõkeményen megalapozott, egy remek szövegkönyvbõl. Az emberismerete szinte már szégyenkezésre bír minket nézõket. Kisjátékfilmrõl lévén szó, kis költségvetés állt rendelkezésre. Mégsem érzõdik szûkösségnek a kevés helyszín. A jelenetek jól vannak be- és elosztva. A zárt tér, a lakás idõnként kitágul, az indulatok sodrása kizuhog a falakon kívülre. Arányaiban és ritmusában teljesen egy nagyjátékfilm kicsinyített mása. Ezt is a remek dramaturgia teszi. A színészek kellõ belsõ munkával alapozták meg a hiteles játékot. A rendezõnek volt elképzelése a film végérõl is. Mint tudjuk, a nyitó- és a záróképet sokszor igen nehéz eltalálni, s ugyanígy egy történet, egy film befejezését is. Ezt szokták olykor megúszni egy kis rébusszal, szimbolikával stb. Itt ugyanúgy nincs megúszósdi, mint a dialógusok esetében. Kerek egész, a végén váratlan „poénnal”. Mint az életben.
Kisjátékfilmek 4
Határvidék
Rendezõ: DOMBROVSZKY Linda, Magyarország
12 min. 2006 DVD, fekete-fehér, szöveges, magyar nyelv
Forgatókönyv: DOMBROVSZKY Linda
Operatõr: SPÁH Károly
Zeneszerzõ: Bolcsó Bálint
Vágó: HÁJOS Zsolt
Szereplõk:
MARTON Róbert, KOVÁCS Krisztián, KAKASY Dóra, NÉMETH Kálmán, DÁRDAY Nikolett, NAGY Mátyás, VARGA Boglárka
Az ismertetõ szerint a film egy 1962-ben történt esetet dolgoz fel.
„Néhány földmûves illegálisan otthagyva a TSZ- t fölgyalogolt Budapestre, hogy kubikosként építkezéseken dolgozhassanak. Családjukat ritkán látogathatták, az elhagyott feleségek gyakran nem álltak ellent más férfiaknak, több házasság ment tönkre a távolság, az ingázás miatt - akár csak napjainkban. A film (meg nem jelenõ) hõse egy ingázó családapa, akinek otthon maradt felesége viszonyt folytat az egyik helyi határõrrel. A férfi idõs szülei hallgatólagos beleegyezésüket adják a kapcsolatba. Az öreg egy nap nem bírja tovább a nõre várakozó határõrök megalázó viselkedését, távol lévõ fia megszégyenítését, a nem titkolt viszonyt, s rálõ a nõt elcsábító határõrre. Rosszul céloz, a lövés mintha figyelmeztetés lenne. A határõrök elhagyják a tanyát, de csak néhány napra.”
Szépen komponált fekete-fehér képek. Hosszú, átgondolt, jól kivitelezett svenkek. Szótlanság és kevés mozgás a tanyavilágban élõk, és semmitmondó dumálgatás, izgága jelenlét az érkezõ két határõr részérõl. Az egyenruhájuk, a dzsippjük, a táskarádiójuk hibátlanul hatvanas évekbeli, csak a viselkedésük képzeltet velem egy furcsa idõutazást. Valahogy túl laza figurák. A tanyasiak részérõl vastagon érezhetõ az ellenállás. Csak azt nem tudni, hogy miért, mivégre? A feszültség gyorsan eléri a tetõpontját, hogy aztán indok és magyarázat hiányában lassan-lassan elolvadjon. Nem tudni, hogy mire az ellenséges, elzárkózó magatartás a kiskatonákkal szemben. Nem tudni, hogy miért vannak ott, és mit miért tesznek vagy éppenhogy nem tesznek. Mert igazából nem csinálnak semmit. Rádióznak, múlatják az idõt. Csak azt nem tudni, hogy miért ott, miért azokkal az emberekkel. Nem terrorizálják õket, nem akarnak tõlük semmit, nem fûzi semmi õket hozzájuk. Hiába a szigorú öregember nézés, a balta, a szótlanság. Valahogy nem lesz belõle torokszorító feszültség. A céltalanság kezdi rabolni az idõt, és ez sajnos nem tesz jót a filmnek. Itt kellett volna megtalálni azt a dramaturgiai megoldást, ami beavatja a nézõt jelen sorok elején lejegyzett történetbe. Így csak értetlenül kívül maradunk, és a helyzetbõl elillant, ott sem volt, konfliktus hiányában nem tudjuk mire vélni az érkezõ fiatal nõ hirtelen jelentõségteljessé tételét. Mert sem õ és senki más sem válik jelentõssé megjelenésével, csak a kamera igyekszik ezt megcselekedni. Az igaz, hogy ügyesen teszi, de ez nem elég. Nem oldja meg a rendezés helyett, legfeljebb nagyon igyekszik segíteni neki.
Egy valamivel erõsebb színészvezetés, egy kicsivel átgondoltabb (beavatóbb, elõkészítõbb, érzékenyebb) dramaturgia nagyon helyre tette volna ezt az alapjaiban igen jó filmet. Remélem Dombrovszky Linda sok szép munkájához lesz még szerencsénk.
Dad – Apa
Rendezõ: Daniel MULLOY, Nagy-Britannia
7 min. 2006 35mm, színes, szöveges, angol nyelv
Gyártó: Daniel MULLOY, Sister Films
Forgatókönyv: Daniel MULLOY
Operatõr: Jacob INRE
Vágó: Dan ROBINSON
Szereplõk:
Alex MacQUEEN, Jay McBRIAN, Michael GAGE
Nem kerülhetem meg, most is a filmismertetõ szövegét kell idéznem.
„Egy házaspár idõs korára még mindig aktív szexuális életet él, amit fiuk undorítónak tart. Vajon kivel van gond?”
Nem hétköznapi és nem könnyedén vászonra vihetõ témával rukkolt elõ a rendezõ, aki képzõmûvészetet tanult a University College, Londonban. Leplezetlenül mutatja meg – in medias res -, ahogy egy öreg férfi egy öreg nõt orálisan kielégít. A bõrök ráncosak, az izmok petyhüdtek, a mellek kiábrándítóak, a zacskók lógnak, a pénisz elhagyatottan, erõtlenül a föld középpontja felé mutat. És még finom voltam.
A film számomra inkább kísérleti, mint kisjátékfilm. Kemény kísérlet a tûréshatár kitapogatására. A szexuális intimitásnak, a pusztulófélben lévõ elöregedett emberi test látványának ekként való bemutatásának elfogadására tett merész kísérlet. A romlás, az elmúlás esztétikáját sajnos én nem tudtam benne felfedezni. Nem volt nyersen szép, nem volt tiszteletadás az elmúlás határán is szeretve szeretésrõl. Az öregasszony – nekünk nézõknek semmi közünk nincs hozzá, nem ismertette meg velünk a rendezõ – miután kielégült, az öregembert eltaszítja magától. A gyengédségre való igényt önzõn, durván átlépi. Magára hagyja az öregembert: játsszon magával. A felnõtt férfikorban lévõ fiuk a szomszéd szobában a számítógép elõtt veri a farkát. Az öregember bekapcsolja kedvenc zenéjét és meztelenül táncikál az iménti dermesztõen rideg légyott helyszínén, a hálószobában. Késõbb lefekszik, majd bejön a fiú és az apja hasára hajtja a fejét. Vége.
A szereplõként résztvevõ idõs emberek minden tiszteletet megérdemelnek, hogy elvállalták ezt a filmet. Mai szóhasználattal élve, ami pontosabb: bevállalták. Ugyanis nagyon kiadták magukat. Már-már a megalázó jelenlétig, holott semmi nem utal a filmben arra, hogy nekik valójában ezt kellene közvetíteniük. Legalább is nem hiszem, hogy pusztán ennyi lett volna a rendezõ célja. Hogy végül is mi volt a cél, hogy miért készült el ez a film, mi volt az a rétege, ami miatt ezt filmen kellett megvalósítani?, bizony nem sikerült rájönnöm. Nekem nagyon kevés az, ha csupán meg akarnak botránkoztatni. Számomra annak annyi a hatása, mint Johnny Rotten távozásának. Persze rengeteg alkotás van, ami egyikünket megérinti, a másikunkat pedig nem. Én csupán a magam tapasztalásáról tudok beszámolni. Viszont végtelenül sok az olyan mûvek száma, amirõl sokan nem vallják be, hogy halvány lila gõzük sincs hogy mirõl szól, miért jó, miért alkotás, pusztán nem akarnak lebõgni valami okostojás elõtt, s inkább rajonganak. A megmagyarázókat sem szeretem. Néhányszor már eljátszottam azzal, hogy számomra teljesen érdektelen és nulla dolgokról elmondtam, hogy mennyire nagyszerûek és hogy mi bennük az értékes, a gondolatiság stb. De ez csak viccnek jó.
Ez a film nekem meg egyenesen rossz tréfa volt. David Lynch igazán tud perverz és megbotránkoztató lenni, csakhogy filmjei fényévekre vannak Daniel Mulloy eme munkájától.
Beckenrad – Medence-part
Rendezõ: Michael KOCH, Svájc
19 min. 2006 35mm, színes, szöveges, német nyelv, angol felirattal
Gyártó: Academy of Media Arts
Forgatókönyv: Michael KOCH
Operatõr: Benedikt RITTER
Zeneszerzõ: Frank Böhle, Johann Laeschke
Vágó: Rosa ALBRECHT, Michael KOCH
Szereplõk:
Hansjürg MÜLLER, Luca ZINDEL, Lea BAUR
Ezzel az igen szórakoztató alkotással vissza is tértünk a kisjátékfilmek világába. Kissé lazán kötött, dinamikus mesélést valósított meg a rendezõ. A történet többszörösen megcsavart. A helyszín egy uszoda, ahová egy csapat fiú és lány jár. Van egy úszómester, aki figyeli a fürdõzõket, felügyel és ellátja az üzembentartás feladatait is. Segítõje egy fiatal srác, aki az elõbbi társaság ismerõse. Lényegében ennyi a felvázolt szituáció. Az izgalmas az, hogy a nézõpontokat váltogatva a rendezõ könnyedén eléri, hogy egyre gyanakvóbbak legyünk. Nem csinál semmi történeti bonyolítást, egyszerûen csak kihasználja, hogy több szereplõ van. Megmutatja az élet többszörös rétegzettségét, értelmezhetõségét. Önjáró filmet készít. Maga a nézõ az, aki valamelyik szál mentén elindít magában egy elõfeltételezést, mondjuk kitalál egy bûnügyet vagy ráfogja az úszómesterre, hogy pedofil voyeur. A segítõje szerelmes az egyik lányba a csapatból, pont abba, amelyiket az úszómester is nézeget. Az éjszakai illegális fürdõzésen fényképek készülnek. A sötétben ott lapul az úszómester, aki nem szól rájuk. Végül felfedezik. De megint nem történik semmi. A filmben valóban nem, de a nézõ ezen a ponton továbbgondolja a dolgokat. Persze a fényképezõgép eltûnik, majd elõkerül az öltözõszekrénybõl, nincs benne a film. És így tovább, és így tovább, egészen a végéig, ami némi fanyar humorral, enyhe beszólásnak is értelmezhetõ, amennyiben a moziba járó reflexeink volt a célpont. Mindenképpen szellemes, elmés a film. A kivitelezés teljes összhangban van ezzel a furcsa mûködésû alapvetéssel. De hogy jól csinálták, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy lekötötte az egész nézõsereget, és késõbb mindenki egy teljesen más filmet mesélt el, amikor az a film szóba került. Cselekményvezetési, történetmesélési, képalkotási és kamerahasználati dramaturgiából egy igen példásan sikerült kísérletet láttunk.
Máquina – Gépezet
Rendezõ: Gabe IBÁÑEZ, Spanyolország
17 min. 2006 35mm, színes, szöveg nélkül
Gyártó: Aprieta Fuerte, Tapadera Efectos Raros, User T38 (Emilio PÉREZ)
Forgatókönyv: Ana VÁZQUEZ
Operatõr: Alejandro GARCÍA
Zeneszerzõ: Ibon Errazkin
Vágó: Enrique GARCÍA
Szereplõk:
Iazua LARIOS
A rendezõ férfi. A történet pedig arról szól, hogy egy igen vonzó latin szépséget egy éjszaka, ismeretlen – valószínûleg földönkívüli – látogatók megmûtenek. A vulvájába építenek be egy szerkezetet, amit csak késõbb fedez fel. Ha valami bekerül a hüvelyébe, annak bizony szószerint reszeltek. Elõször csak az ujja hegyébõl csípõdik le egy darab, majd egy répával próbálkozva máris kész a reszelt répa. Halálosan megrémül. Megy orvostól orvosig, de nem tudnak segíteni rajta. A szörnyû az egészben, hogy az ilyen „baleseteknél” óriási orgazmus élménye van. Ez pedig kezd függõséget okozni. Végül elhatározza, hogy lefekszik egy férfival.
Azért jegyeztem meg az elején, hogy a rendezõ férfi, mert Freud alapján nem juthat más eszünkbe, minthogy õsi félelme lehet a mindent elnyelõ, az élet és halál kapujaként mûködõ vulvával kapcsolatban. Ha valakinek van ilyen szorongása, kerülje el ezt az alkotást. Ami egyébként rendkívül profi eszközökkel készült. Az elején komoly izgalmakat, szorongást, feszültséget élhetünk át. Késõbb egyre inkább átcsúszik egy kívülálló szemével látott humoros, ámde vérre menõ történetbe. Ez a hangulatváltás remekül megy végbe. A rendezõ igen kézben tartja az érzelmeket. Magabiztosan irányítván azokat. Az erotikával szinte a végsõkig képes játszani. Merészebbnél merészebb pózokban és beállításokban láthatjuk az amúgy is vonzó színésznõt, mégsem lesz soha egy pillanatra sem ízléstelen vagy olcsón pornografikus. A végén némi hidegverítékkel a homlokunkon még nevethetünk is egy jót.
Kísérleti filmek 1
Hanne
Rendezõ: MAGYARÓSI Éva, Magyarország
7 min. 2005 DVD, színes, szöveges, magyar nyelv, angol felirattal
Gyártó: FÜLÖP József / Moholy-Nagy Mûvészeti Egyetem
Forgatókönyv: MAGYARÓSI Éva
Operatõr: CSÁKI László
Zeneszerzõ: Arvo Pärt
Vágó: MAGYARÓSI Éva
Szereplõk:
MAGYARÓSI Éva, SZKENDEROVICS Lídia, SZILÁGYI Kornél
Csodaszép kollázsfilm! Igazi tehetség Magyarósi Éva, akinek már a vizsgafilmje ilyen magas színvonalon készült el. Szobrász tanulmányiból táplálkozó kifinomult formaérzékenysége mûködteti a film pazar látványvilágát. Remekül megválasztott narráció mind hangban, mind szövegben. A szív és az érzelmek legmélyébõl szólal meg ez a tragikus szerelmi napló. Az események sodrása elképesztõ ritmusban ragadják el a nézõt. Ha valaki hisz az univerzum férfi és nõi energiáiban, itt biztos ráismer a nõire. Hullámzik, ring, tekerek, hívogat, szép, gyötrõ-gyötrõdõ és csábító. Az alkalmazott technika igen sokrétû, kezdve a színvilágtól, a kamerahasználaton át, az animáció meglepõ és szabad formahasználatáig. Nem válik egy percre sem öncélúvá a monodráma. Anélkül, hogy igazán láthatnánk „élõ” szereplõként a lányt, elfogadjuk, megismerjük és együtt érzõk leszünk vele. Teljes lényét érezzük. A holt anyag, a film, képes átadni egy egész embert. De nem ismereti szinten – lefilmezik és látom, hogy ki az, és vagy megszeretem vagy nem -, hanem a lélekhúrokon átrezegve.
Naplófilm, 12 voltam ’56-ban
Rendezõ: EDVY Boglárka & SILLÓ Sándor, Magyarország
54 min. 2006 BetacamSP, színes, szöveges, magyar nyelv, angol felirattal
Gyártó: 1956-os Intézet
Forgatókönyv: Csics Gyula naplójából SILLÓ Sándor & EDVY Boglárka
Operatõr: HALÁSZ Gábor
Vágó: EDVY Boglárka
Szereplõk:
CSICS Gyula, BÁRÁNY Bence, HORVÁTH Attila
S ha már napló, itt egy ötvenhatos napló feldolgozás. A kalandos úton megkerült Kovács János napló kiadása után jelent meg, pajtásának, Csics Gyulának szinkronban írt naplója. A két jóbarát a forradalom napjaiban napról-napra lejegyezték, hogy mi történt velük és Budapest utcáin. Ez utóbbi szöveggel nekem is volt szerencsém dolgozni. Grencsó István – eddig kiadatlan Tisztelet zene c. - vonószenekarra írt muzsikájába kellett beillesztenem a napló részleteit. A rádióban hallható is volt ez a hangmontázs.
Tudtam mirõl van szó, ismertem a napló minden sorát. Nagy kihívás filmre vinni úgy, hogy nem játékfilmként, hanem dokumentumfilmként készüljön el. Sajnos a média által szerencsétlen módon leharcolt archív dokumentumfotók és filmrészletek mára már teljesen elveszítették hõsi, felemelõ és tiszteletet parancsoló voltukat. Nehéz fába vágták fejszéjüket az alkotók.
De nincs ok az aggodalomra! Edvy Boglárka oly finoman nyúlt a képekhez, oly illõn észrevétlenül, annyira pontosan, hogy egy szempillantás alatt elfeledhettük a lepusztítottságukból, agyonhasználtságukból fakadó unalmat, a „na már megint egy ötvenhatos film” fáradt sóhaját. Sõt! Egyre jobban beindul az idõutazás, megszûnik az ismert képek, események távolságtartó hatása. Hirtelen ott vagyunk, benne vagyunk a történelem kellõs közepében. Izgalom, lelkesültség vesz rajtunk erõt. Minden mozog, változik. Amit már ismertünk, hogy milyen, az már nem is olyan. Az már nem az, aminek látszik, aminek láttatták velünk. Ugyan úgy, mint akkor. Átélhetjük a kétségek, a bizonytalanság, az út- az igazságkeresés vibrálását. A két rendezõ remek dramaturgiával építette fel filmjét. Boglárka munkája pedig mindennek a hajtómotorja, a vivõanyaga, maga a fluidum melytõl titokzatosan, de valahogy mégis teljességgel újdonságként mûködik ez az alkotás, egy olyan idõrõl, olyan képekrõl és mondatokról, melyeket régóta ismerünk. Ez is egyik erénye a filmnek. Úgy lehet nézni, mint aki sohasem látta ’56-ot. És bizony ezt nagyon nehéz megcsinálni.
Már a film elsõ néhány percében feltûnt, hogy a hangok – narráció, zörejek, zenék, korabeli rádió hangok stb. – milyen feltûnõen szépen szólnak, mennyire lehet hallani a háttérzajt, az atmoszférát és az elöl lévõ, informatív hangot. A keverés az átlagot messze felülmúlón precíz, és tiszta. Az ütemre vágás halálosan pontos. Kép-hang tökéletes együttmûködését élvezhetjük magas fokon. A végefõcímet nagyon figyeltem, hogy vajon megtudom-e kinek a kézjegye hagyott nyomot az alkotás hangi részén. Hortobágy László nevét olvashattam.
Az alkotók méltó filmet készítettek, amire büszkék lehetnek és mi is büszkék lehetünk, hogy azt tették amit tettek. Mindenki.
