Pályi Zsófi: “A nem látott képek könyvtára”. Wim Wenders: Lisszaboni történet
vissza a tartalomjegyzkhez“A NEM LÁTOTT KÉPEK KÖNYVTÁRA”
Wim Wenders: Lisszaboni történet
"Kedves Phil! Hang nélkül nem megy! S.O.S.!
Gyere Lisszabonba, amilyen gyorsan csak tudsz! Ölelés, Fritz." miután a képeslapot Phil elolvassa, tüstént beül F-PW-94 rendszámmal jelzett
járgányába. Frankfurtban. Philip Winter. Wim Wenders 94-es filmjének alakja. Autósztrádák
végtelen, monoton képe, egybemosódott Európa, láthatalan határállomások; a német, francia,
és angol rádiókból kiszûrõdõ zajok és sistergések, és egy magnóról lejátszott portugál
nyelvlecke hangjai kísérik útját. Mígnem az autóút szikkadt aszfaltján megjelenik a felirat:
POR. Majd ezt követve TU, még egy szempillantás múlva GAL. Megérkeztünk, mondhatnánk.
De még egy defekt. Egy kis útszélen ácsorgás. Végül harmadnapon az elcsigázott utas
egy lovasszekéren jut el a portugál fõvárosba. Megkésve.
Hiszen Friedrich Monroe, akit kétségbeesett Fritzként már ismerünk, ekkora már kámforrá
vált Lisszabonban. Õ a rendezõje annak a fekete-fehér filmnek, mely Lisszabonról készül,
mivel azonban elakadt a forgatás során, segítségül hívja barátját, a hangmérnököt, Phil
Wintert, hogy rögzítse Lisszabon zörejeit és atmoszféráját felvevõgépével. Fritz csak a befejezetlen
film másolatát hagyta maga után. Õk ketten Wim Wenders Lisszaboni történet címû
filmjének fõszereplõi: Rüdiger Vogler, az elcsigázott utas és Patrick Bauchau, a kámforrá vált
rendezõ. A Phil-Fritz alkotópáros a Lisszabonról készülõ fekete-fehér film kétfõs stábja, a
róluk készült, nemcsak Lisszabonról szóló, Wenders-féle színes film színészei. Film a filmben.
Beszéljünk a moziról a mozi keretein belül!
Phil Lisszabonban felfedezi a portugál költõt, Pessoát. Az õ köteteibõl táplálkozik, versei
napi olvasmányává válnak. Gondolataiban ettõl kezdve már csak a költõ sorai peregnek: "A
gondolat vaknak született. A gondolat tudja, mi a látás." "Látás nélkül fürkészem a hangokat,
és mégis látok." "Egy fényes nap még a hangok is ragyognak." Phil ezentúl a hangokat még
mélyebben éli át. Egy-egy utcasarkon csukott szemmel állva, minden apró neszre odafigyelve
rögzíti az Alfama negyed dombjain tekergõ lisszaboni villamos csilingelését, az utcán
rohangáló gyerekek sikításait, a Tejo folyó partján kikötött hajóból kiáramló tömeg zsivaját és
a galambok szárnyainak zajos suhogását.
S talán a legtisztább hang, melyet a hangmérnök sem ereszt el füle mellett, s melyen keresztül
a kollektív portugál lélek mélységeiben megérthetõ, a fado kristálytiszta dallama maga. A
fado a saudade, azaz a vágyakozás és a fájdalom kifejezése. Épp Fritz fekete-fehér filmkockáit
nézegeti Phil, mikor a falakon keresztül átszûrõdik Teresa éneke. A hangot követve,
ajtókat megnyitva érkezik meg abba a terembe, ahol az együttes próbál. A kék, jellegzetesen
portugál azulejo csempékkel ölelt helyiséget kék fény tölti be. Az énekesnõ arca kék fényben
úszik, akárcsak a belépõ hangmérnöké. A kék fény szoros egységbe lép a portugál identitást
szimbolizáló mélykék portugál csempékkel. S hirtelen minden a helyére kerül, harmónia
születik.
Fritz hollétét még mindig rejtély övezi. Így csak Wim Wenders és Lisa Rinzler van velünk, a
színes film rendezõje és operatõre. Õk pedig az objektív nyílásán láttatják velünk a
történetet. A filmben gyakran megjelenõ képi elemként a varioobjektív köralakú nyílása
közelít rá a vászon lényegi pontjára és egy nagylátószögû látvánnyá nyíló felvétel a nézõt a
következõ jelenetbe viszi. A fókusztávolságok játéka végigkíséri az egész filmet, sohasem
feledtetve velünk, hogy a képek sajátos világáról éppúgy szó van, mint a hangok
rögzítésérõl. Wenders nyugalommal és türelemmel fordul a világ felé, és szembefordul azzal
a brutalitással, amellyel napjaink filmjeinek zöme készül. Hiszen vannak olyan filmek,
melyek az elsõ filmkockától kezdve nem szólnak másról, csak arról a brutalitásról, amellyel
készítették õket; nem mutatják be valóságosan a helyszíneket, tereket és tárgyakat, amik
szerepelnek a filmben. Sûrû vágásokkal és gyors svenkekkel visszafojtják a kibontakozó
gondolatot. Wenders idõt ad a nézõnek, átfogó képet nyújt egy adott miliõrõl. Hagyja, hogy
kibontakozzon a gondolat és felszívódjon bennünk a környezet atmoszférája.
Fritz hátrahagyott filmszalagjának fekete-fehér, félbehagyott képei peregnek, mikor színre
lép egy portugál férfi és hosszas monológba kezd, melyet a hangmérnök rögzít is. A nézõ
talán csak a portugál nyelv szokatlan hangzásvilágára lesz figyelmes, azonban semmi sem
véletlen Wendersnél, gondoljunk csak a F-PW-94-es rendszámtáblára.
"O universo foi criado por ele, e se os homens desaparecessem, o universo foi inútil…nós
queremos invitar Deus e por isso os artistas querem recriar o mundo se fossem pequenos
deuses e fazem uma seria constante repansar sobre história, vida… A única coisa verdadeira
é a memória. Acreditamos na memória. A memória é uma herança. No cinéma a camera pode
fixar o momento… Vivemos na dúvida permanente, no entanto vivemos, comemos e gozamos
a vida."
Gyanítható, ez a portugál férfi a képrõl és a filmrõl beszél. Mégha hömpölygõ mondatai
érthetetlen gagyogásnak tûnnek is. A világot Õ teremtette, meséli. "És ha az emberek eltûnnének,
a világegyetem haszontalanná válna. Mi vendégül szeretnénk hívni Istent. A
mûvészek szeretnék újrateremteni a világot, mintha kicsi istenek lennének. Így minduntalan
újragondolják a történelmet, az életet. Az egyetlen igaz dolog a memória. Hiszünk a
memóriában. A memória örökség. A moziban pedig a kamera képes rögzíteni a pillanatot…
A világot illetõen állandó kétségek között ingadozunk, miközben éljük mindennapjainkat,
eszünk és csodáljuk az életet."
Phillip Winter, akit a portugál gyerekek egyszerûen Mr. Invernónak, azaz Mr. Télnek
neveznek, már-már elveszítette reményét, hogy barátja, Fritz egy nap felbukkan. Friedrich
hiányának hangját is rögzíti – a szoba nesztelen. Mr. Tél már három hete kóvályog
Lisszabon szûk utcáin, csak éppen a rendezõvel nem futott össze, aki ide hívta õt. És
tessék! Az utcán egy nap összefut Friedrichhel! Mr. Tél Fritz iránt érzett haragját egy kis
idõn belül sikerül csillapítani, s a rendezõ végre magyarázkodásba kezdhet. "Hiszen késtél
– mondja a hangmérnöknek. – Igazán szeretem ezt a várost, Lisszabont! Korábban már
többször láttam szemeim elõtt. De egy kamerával fókuszálni annyit tesz, mint pisztollyal
lõni. S valahányszor céloztam, úgy éreztem, az élet a tárgyakból eltûnik. Forgattam és forgattam,
de az öreg kar minden fordulásánál a város veszített értékébõl és tovább és tovább
homályosodott. Mindez kezdett elviselhetetlenné válni. Ekkor fordultam hozzád segítségért.
Egy ideig még abban az illúzióban ringattam magam, hogy a hang megmenthet
mindent."
Az a kétségbeesett Fritz tárul elénk, akirõl már korábban szó esett. Az a rendezõ, aki
elvesztette hitét a film és a képek világának erejében. Reménytelennek látja a mozi
helyzetét. Fritz abban hisz, hogy a kép addig õrzi meg tisztaságát és szépségét, míg a szem
nem szennyezi be azt. Ahogy a szem közbelép, a kép és világ közötti tökéletes egység
megszûnik. Büszkén mutatja meg barátjának az õ sajátos gyûjteményét, melyet a "Library
of the unseen images", "A nem látott képek könyvtára" névvel látott el. A felvételeket egy
hátára rögzített kamerával készítette, így a lencséken senki sem nézett át, mikor a
felvételek születtek. A képek úgy mutatják be Lisszabont, amilyen valójában, nem pedig
úgy, ahogy Fritz szerette volna látni.
Törést, bukást, kiábrándultságot, lehetetlenséget, reménytelenséget érzünk a filmben. A
moziba vetett hit kérdõjelezõdik meg a mozin belül. Ha azonban ennyi érzés fut végig rajtunk,
megkérdõjelezhetjük-e a film erejét? Egy reklámtábla tövében állva Phil, mintha mi sem
történt volna, a mozi lehetõségeirõl kezd beszélni. A táblán nagy betûkkel ismét egy portugál
felirat látható: O princípio de um final feliz. A boldog befejezés elve. Sejtjük, mi következhet?
Fordulj meg és bízz a szemeidben újra! Nem a hátadon hordod õket – mondja Phil. Végül a
hangmérnök gyõzi meg az operatõrt, hogy fejezzék be a filmforgatást.
Igazi élet csak az igazi életen belül létezik. Wim Wenders kitart ezen gondolata mellett.
Ugyanakkor hisz abban, hogy az igazi életnek kapcsolata van a mozival. S a mozi minden
más mûvészetnél közelebb áll az élethez. A mozi etikáját abból meríti, hogy élni tanít, hogy
legalább potenciálisan lehet benne élet, és rávilágíthat az igazi életre. Természetesen nem
mindvégig, a film minden egyes képkockáján. Ez értelmetlen elvárás volna. Teresa fõpróbájának
jelenete egy az igazi életre rámutató filmkockák közül. Úgy tûnik, megmaradunk kis
isteneknek, és nem tudjuk reprodukálni, klónozni szintrõl szintre az igazi életet. Baj ez?
Semmiképp. Nagy szerencse.
Pályi Zsófia