Molnár Csaba: “Szabad vagyok.” Grencsó-biográfia, második rész
vissza a tartalomjegyzkhez"SZABAD VAGYOK" GRENCSÓ-BIOGRÁFIA II.
Grencsó István 1956. május 9-én született Nyíregyházán. A magyar jazz és a hazai – búvópatakként
létezõ – tiszta zenei élet különleges figurája. A legkülönfélébb formációkban és
zenei stílusokban találkozhatunk egyéni, ezer-ízû, kiforrott játékával. Miközben
muzsikájából valami egységes, csak rá jellemzõ feeling árad, õt magát szinte soha nem hallani
nyilatkozni a médiumban. Ezért régóta szeretném megtudni, hogy ki is õ valójában,
mert való igaz, hogy a muzsikája szépséges dolgokról mesél, de õ mégiscsak egy hallgatag
ember, ha magáról van szó.
Nemrégiben rám mosolygott a szerencse. Váratlanul egy baráti összejövetelre kaptam
meghívást, ahol a tekintélyes méretû terített asztal mellett – némi drukkal és jelentõsnek
mondható szívdobogással nehezítve a magam dolgát – egy kis beszélgetésre invitáltam. A
folytatás egy hónapokig tartó beszélgetéssorozat lett, amit magnóra rögzítettem. Ebbõl a
tetemes mennyiségû hanganyagból jegyzeteltem le mindazt, amit Grencsó István mondott
el az életérõl, zenei pályafutásáról, magáról a muzsikáról, a világról és a szabadságról.
Végezetül, semmi nem volna illõbb ajánlás az alábbi szövegek olvasásához, mint Bartók
örökbecsû zenemûvének, a Cantata profananak üzenete: "Csak tiszta forrásból".
változások
A gyerekek megszületése egy nagy változás az életemben. Persze ez a változás nem egy pillanat
alatt zajlik le, de ezzel szerintem minden ember így van, bizonyos dolgok fontossá vál-
nak, bizonyos dolgok kevésbé fontossá. Egy csomó mindent föladsz, amihez addig
ragaszkodtál, pont a másik vagy a gyerekek miatt. Õk lesznek nagyon fontosak, a fölnevelésük.
És most nem kizárólag az anyagiakra gondolok, hanem az odafigyelésre, hogy õk
hogyan nõnek föl. A hétköznapok legapróbb részleteire is, ami persze nem mindig sikerül.
Most nehogy azt gondold, hogy milyen csodálatos apa vagyok, nem. Minden nap elbukok
többször is a gyerekek elõtt mint apa. Nemhiába van az, hogy a gyerek felelõsség. Sokszor
látok gyerekeket tönkremenni.
Nem hiszem, hogy mindezektõl stílusban változott volna a zeném. Inkább azt mondanám,
hogy folyamatosan változik, ahogy öregszem. Egyre szabadabb lesz, egyre könnyedebb, ezt
úgy értem, hogy nem izzadságszagú. Egyre finomodik, egyre kevesebbet akarok eljátszani.
Nem akarom teletömni a zenét, nem akarom a zenémmel lehengerelni a hallgatót. Hosszúhosszú
gondolatok legyenek benne, és egy valamirõl szóljon az egész.
Amikor fiatalokkal játszom, akkor látom, hogy mennyit változtam. Szerencsére megadatott,
hogy huszonévesekkel is dolgozhatom. Ez nagy öröm számomra, mert tanulni is akarok tõlük,
és figyelni, hogyan gondolkoznak. Én már nem úgy gondolkozom, és amikor húszéves
voltam, nem úgy gondolkoztam, mint õk. Így tudom jobban megfigyelni a változásaimat.
A zenében a fiatalok elsiklanak bizonyos dolgok fölött, amik nekem most már fontosak. Ez
a produkciókban nem okoz hátrányt, nem kisebbíti azokat, de mégis vannak dolgok, amik
nekem fontosak lennének és fontosak is. Én máshogy nyúlok hozzá a zenéhez, mint õk, akik
kicsit úgy, mint a vadlovak, csak mennek elõre. Ilyenkor nem állítom meg õket, a fékezés
szó sem jó ide, hanem igyekszem kinyitni a zenét. Tehát miközben történik, történik, egyre
csak történik belül valami, akkor egy adott ponttól én szeretek beleülni a zenébe, és nem
lejátszani azt a részt és már menni is tovább. Játszunk, ott vagyunk, és ami megtörténik, azt
hagyni kell, hagyni, és csak aztán továbbmenni és görgetni a következõt. Hagyni kell élni azt
a dolgot, ami megszületik. Ha nem jó, akkor úgyis továbbmegyünk. Ezeket mi nem
eljátsszuk, hanem zenélünk.
A fiatalok általában türelmetlenek, mindent iszonyú intenzíven csinálnak és bele tudják
magukat lovalni jelentéktelen, rossz vagy gyenge dolgokba . Persze egy idõ után eldobják, de
akkor és addig õrült jónak érzik, és csak nyomják, nyomják. De nagyon becsülöm azokat a
fiatalokat, akikben van tûz, van még parázs és jól is nyúlnak a zenéhez és nem bohóckodnak.
Azt nem bírom, amikor epigonok nyomják és azt élvezik, hogy majdnem olyan jók, mint az
eredeti. Lehunyják a szemüket és beleringatják magukat valami Sony Rollins-osba, Alber
Ayler-esbe. A fiataloknál sokszor látok ilyen epigon-zenészeket, akik menõ gitárosokat hallgatnak
nap mint nap és évekig azt játsszák.
Én már nem tudok idomulni, hogy ilyen zenészekkel játsszam. Ha mégis elhívnak, nyilván
már legközelebb nem fognak. Valahogy természetesen lefutnak ezek a dolgok.
Érdekes, hogy egy csomó mindent nem értenek még. Mindent agyon akarnak próbálni, mindent
megfoghatóvá tenni, mindent fixálni. Jár a kezük, mint a gép. Nyugodj meg, kettõt üss,
csak kettõt üss egy perc alatt, de azt nem értik meg, hogy csak kettõ kell, hogy legyen levegõ,
legyen tér, legyen idõ fölfogni, hogy mi történik. Állandóan akaratból megy a zene.
Attól félnek, hogy ha keveset csinálnak, az nem elég, mert leül a hangulat, elmegy a közönség.
Azt hiszik, hogy na, most meg kell mutatni. A közönség azért megy, hogy meghallgassa
a zenét, figyelni akarja. Lehet, hogy az elején még kicsit zajonganak, de aztán elcsendesednek,
ha megértik, hogy mi történik. Akkor már a zene vezet mindenkit. A közönség kegyeiért
nem kell bohóckodni. Ha kitartasz amellett, amit elhatároztál és valóban azt csinálod, akkor
az átmegy és az emberek meghallják. Az a jó koncert, akkor szoktunk összenézni, összerezonálni,
amikor ezek megtörténnek. De ezt a varázst nem lehet megfizetni.
Persze könnyebb, úgymond, a közönségnek játszani. Zenélgetéssel lehet pénzt keresni, ám
azt mással is lehet. Nekem nem a pénzkeresésrõl szól a zene. Természetesen jó, ha keresek
vele pénzt, de ha csak ez vezérelne, akkor bármi mást is csinálhatnék. Mondjuk azt a fajta
zenét is nehéz kitalálni, amivel jó sok pénzt lehet keresni, de mégis kiváló színvonalú. Nem
olyan egyszerû jó zenéket csinálni.
Az kell, hogy motiválja az embert, és nemcsak a zenében, hogy szeretettel adjon át pozitívumokat.
szikárabb zene
Mindig törekedtem arra, hogy a zeném szikárabb, egyszerûbb, tisztább legyen. Szerintem ez
a Fekete kenyéren is tetten érhetõ. A Rejtély címû lemezem is szikár. A Dreamcar pedig teljesen
le van pucolva. Annak ellenére, hogy sok zenész szerepel rajta, nagyon egyszerû
szerkezete van, szinte gyermeki dallamocskákból épül fel. Nem egy túlburjánzó, nem
túldimenzionált, hanem "egy úton járó" zene.
De még van mit dolgoznom ezen. Minden lehetne még tisztább és még szikárabb.
Ettõl az elhatározásomtól nem térhetek el, nem bújhatok ki alóla.
Egy csomó dolog van, amit elenged az ember már, amirõl azt hitte 10-15 éve, hogy "hú, ez
mekkora és enélkül nem lehet létezni", aztán szinte nevetségessé válik 10-15 év után, és
egyre szûkül ez a kör, egyre kevesebb, de egyre élettelibb eszközökkel tud dolgozni, ahogy
munkálkodik. Végül is a végén minden elfogy, egy hang marad meg, egy lényeges hang, ami
nagyon fontos lesz.
tanítványok
Egy idõben tanítottam kisgyerekeknek, másodikosoknak kezdõ szinten furulyát, gitárt,
fuvolát. Két évig csináltam, aztán amikor azt láttam, hogy igazából csak idõpazarlás, hát abbahagytam.
Egy-kettõ nagyon ügyes volt és még akarta is csinálni, de úgy vettem észre, hogy a
többiek csak úgy ott vannak. Az nekem se jó, ha a gyerek fél év alatt semmit sem fejlõdik,
miközben a szülõk meg fizetik a tandíjat. Nem szeretem, ha lusták a tanítványok. Én szigorútürelmes
tanár voltam. Megköveteltem a dolgokat, de nem voltam vaskalapos. A zeném sem
olyan és én sem vagyok olyan alkat, de azért szeretem a rendet és a fejlõdést. Ha minden adva
van ahhoz, hogy legyen fejlõdés és csak a lustaság miatt nincs elõre haladás, akkor én azt nem
tudom tolerálni. Az elherdált idõ és a komolytalan hozzáállás nagyon el tud fárasztani.
A tanításnak van két útja. Vagy sok tanítványod van és számolod, hogy hányan és mikor
fizetik be a pénzt, vagy pedig csak egy-két embert tanítasz, akik komolyan meg akarják tanulni,
bele akarnak merülni a zenébe.
Ha volna egy ideális tanítványom, neki elsõsorban azt tanítanám meg a zenérõl, hogy legyen
szabad. Tanuljon meg szabadnak lenni. Gondolkodjon szabadon és nyitottan mindenféle szituációban.
A zene sokkal fontosabb annál, mint megfelelni valamilyen elvárásnak, vagy
elsajátítani valamiféle stílust és akkor abban evickélni, lubickolni.
A MEDIAWAVE-n részt vettem William Parker triójának mesterkurzusán. Õk nagyon tudnak.
Technikailag és elméletileg iszonyúan képzettek, de mégsem ez dominált, hanem a szabadság,
ahogy a zenéhez közelítenek. Ez nagyon tetszett nekem. Igazi örömzene volt. Hát ezt
kellene tanítani, mindamellett, hogy nagyon jó elméleti oktatás van itt Magyarországon.
Remélem, az új generáció már nem úgy nõ fel, mint mi. Nekik már megvan a lehetõségük,
hogy nyitottabban nézzenek egy tágabb világra. Nekik már mindaz természetes, ami tõlünk
el volt zárva. Talán ez fölszabadítja az egész gondolkodásukat.
A fiaimat nem terelgetem a zenei pálya felé. Ha azt látnám, hogy valamelyikük bekattan, és
mindenképpen zenét akarna fõ tárgyként tanulni, hát nem akadályoznám meg benne. De
nem fogok összetörni, ha egyikbõl sem lesz zenész. Azt viszont szeretném, hogy tudjanak
zenét hallgatni. Ha megismerik a zene titkát, akkor úgyis zenészek lesznek. Ha meg nem
vagy nincs rá kenetük, mert más irányba van elmozdulásuk, akkor meg nem kell erõltetni.
Talán a kisebbik, de õ még nagyon kicsi. A nagyobbik egyelõre nem mutat ilyesfajta
vonzódásokat, hogy minden áron a papa nyomdokába akarna lépni. A Dreamcar például
nagyon teszik nekik. Egyes részeket, szövegeket már idéznek belõle. Az a fajta zene, amit én
rendszeresen hallgatok, az nekik még nehéz. Az viszont sokszor megesik, hogy felismerik a
játékomat és megjegyzik: Papa, ez te vagy.
Nem a lakásban gyakorolok, hanem egy külön kis helyiségben. Ha ott játszom, mindig
benéznek, de soha nem zavarnak. Megnyomkodják a szaxi billentyûit, kicsit megfogják,
aztán kimennek játszani.
gyakorlás
Igazából rendszertelenül gyakorlok. Van amikor nagyon sokat, koncertek elõtt elég intenzíven.
Mivel kevés koncert van, ezért van olyan nap, amikor egyáltalán nem. Ilyenkor vagy
hallgatok, vagy birkózom a fiaimmal. Rövidek a napok, hamar eltelnek, szaladnak, egyik a
másik után. De nem vagyok olyan, aki nap mint nap, napi hat-nyolc órát gyakorol. Ezzel
máshol biztos elõrébb juthatnék, mint itt.
A technikai csiszoltság mindig elõre viszi a zenét. Persze arra is van példa, hogy a
mechanikusan végzett gyakorlás nem tesz jót. Az ilyen zenésznél már nem õt hallom, amikor
játszik, hanem zenefüzeteket, kiadványokat. Nem tudom, hogy õ kicsoda. Nagyon jó, csillogvillog,
szikrázik, de engem ez nem fog meg. Azért gyakorolni kell, nem akarom azt propagálni,
hogy nincs rá szükség és csak elég zenélni. Pusztán gyakorlással nem lehet kinyitni a
titkok kapuját. Attól, hogy sokat gyakorolsz, még nem tudsz hozzáférni a titokhoz. Kell
ahhoz valami más is. A gyakorlás ahhoz kell, hogy ha megkaptad vagy megszerezted a titkot,
akkor azt tudjad használni, ki tudd virágoztatni a magot, hogy szép virág nõjön belõle. Mert
ha nincsen meg a technikai rész, akkor csak elpusztítod, elherdálod azt a magot.
komponálás
Gondolkodom a zenén, valami megoldáson és elkezdem magamból bányászni a hangokat,
de aztán hagyom, elengedem ezeket. Várok, és egyszer csak visszajön egy egyszerû ötlet.
Engedem, engedem…, mindig nagyon vigyázok, hogy szabad legyek benne. Ha csinálok
valamit, az szabad legyen, ez a fontos. Soha nem gondolkoztam, dolgoztam úgy, hogy
tessen, vagy hogy olyan formákat használjak, ami divatos. Csak azért nem csinálok meg
valamit, mert azt úgy szokták. Szinte nagyítóval hallgatom meg a felvételeimet, hogy nincs-e
benne a zene kárára valami, valami mesterkélt.
Én sokszor elbizonytalanodom. Nincs sok segítségem ebben.
A Dreamcar felvételeinél a zenészeim is elbizonytalanodtak, mert nem tudtam nekik átadni
azt az egészet, ami már bennem összeállt. Mielõtt elkezdtük a munkát, többször lejátszottam,
meghallgattam magamban, már ahogy az ember magában meg tudja hallgatni a
hangszíneket, az árnyalatokat, a dinamikát. És ezt nem tudtam nekik átadni, hogy megtapasztalhassák
egészben. Csak törtrészeket, kis mozaikokat láttak az egészbõl. Egy-egy rész,
ahogy úgy önmagában megszólalt, nem volt túl meggyõzõ. Sokszor volt olyan is, hogy láttam,
nem értették, mirõl is szólt.
Én még most is sokszor meghallgatom a Dreamcart és rengeteg új dolgot fedezek fel benne.
Tudni kell zenét hallgatni. A ma embere már nem kérdez rá, hogy apró nüanszok miért
történnek, kis részek miért szólalnak meg. Úgy kell hallgatni a zenét, hogy tényleg figyeled,
mi történik benne.
A Dreamcar elég kötött az elejétõl a végéig. Elég sok írott rész van benne, de a szólókat csak
jeleztem, hogy hogyan képzeltem el. A díszeket és mindazt, ami életet lehel ebbe a
szerkezetbe, azt maguk a zenészek hozták.
az improvizatív zene
A csend, a csendek nagyon fontosak. Ha a csend utáni kevés hanggal a hallgató együtt tud
rezonálni, akkor elkezd mûködni valami.
Az improvizatív zenének és annak a fajta zenének, amit mi csinálunk, szüksége van a hallgatóra.
De nem azért, hogy meghallgassa és utána kulturáltan megtapsolja, hanem, hogy
együtt éljen a zenész a hallgatóval. Ha ez megtörténik, az mindig csodálatos. Egy-egy hang
vagy egy-egy zenei esemény ilyenkor nekem is felfedezésként hat. Az elõadások közben is
érzem, ha értik, ha érzik azt, ami történik és akkor együtt vagyunk részei-részesei a csodának.
Ez is egy születés, egy csodának a születése. Ezért is idegenkedem a dzsesszen belül az
interpretált zenétõl, bár nagyon tisztelem és nagyra becsülöm, de soha nem tudott izgalomba
hozni.
Persze én is törekszem arra, hogy tudásomhoz mérten maximálisan adjak elõ egy darabot,
ami mindenkinek a fülében van. Ha ilyeneket játszom, mindig keresek fogódzkodókat, hogy
tûzbe hozzon, hogy legyen benne valami parázs. Legyen valami izgalmi állapot bennem is,
ne azon izguljak, hogy elrontom-e a kottát.
azenészekkel való viszony
Nagyon fontos, hogy együtt gondolkozzunk, egy nyelven beszéljünk a dolgokról. Ezért én
nem is szeretem nagyon váltogatni a zenészeimet. Fontos, hogy együtt rezonáljunk, együtt
legyünk. Pontosan amiatt, mert nem eljátszunk valamit. Nincs olyan, hogy odatelefonálok,
hogy gyere, játszd ezt fel. Ez nem errõl szól. Benkõ Robival és Jeszenszky Gyurival nagyon
régóta együtt dolgozunk a trióban. A zenében is egyféle világot szeretünk és figyelünk. Ez
egy kollektív munka. Ezért is nevezem Kollektívának magunkat.
Az ilyen telefonos felkérésekre nem is igazán vagyok alkalmas. Nem vagyok én erre
megfelelõ alkat. Ha nem tudom megismerni az anyagot, ha nincs benne valami, ami megszeretteti
magát velem, akkor nem csinálom. Nem vagyok stúdiózenész. Vannak
zeneiparosok, akik nagyon magas szinten ûzik a hangszeres játékot. Jól elvagyunk a világban,
õk is én is.
lemezekrõl
A Villa Negra és a Hattyúdal (1964) címû film
Az öreg már nem tudott az új világrend szerint élni, a házában még volt varázslat. A helyébe
épülõ "házakkal" ez tûnik el és ez halad egyre keletebbre is. Kegyetlenül ledózerolják ezt a
világot zeneileg is. Elpusztul és helyette lesz etno-music, world-music meg mindenféle
music. De nem hiszem, hogy ez gyõzhet – ez csak egy trend.
Hét ének az utolsó mohikánoknak
Mohikánoknak nevezem az olyan figurákat, mint a Hattyúdalban a Tamburás, akit Páger Antal
alakított. Azokat a kihaló félben lévõ embereket, akikrõl azért remélem, hogy mégsem halnak
ki. Azok, akik leülnek egy asztalhoz teázni és elbeszélgetnek egymással, mint például Márai.
Grencsó–Hajnóczy: Improvizáció címû lemez
Ez a duó tipikus példája annak, hogy teljesen spontán az emberben akkor per pillanat zajló
dolgok hogyan szólalnak meg. Teljesen szabadon, korlátok nélkül zenéltünk. Nagyon kevés
ember volt jelen. Még az sem mondható el, hogy ott ült kétszáz ember, és ezért valamit kellett
produkálni. Ezt a lemezt nagyon szeretem a szabadsága miatt, és valahányszor meghallgatom,
újraélem azt az érzést. Ezt a fajta hozzáállást a zenéhez sehol nem látom az országban, hogy
minden egyes hangot külön egymáshoz igazgatni, feszegetni, játszogatni velük és hagyni, hogy
vigyen a zene, mint egy folyam, ráülni és hagyni, menni vele szabadon. Az improvizáció az
egyfajta nyitottság, és nem az a sok elmélet, duma, amit összehordanak róla. Azok megint csak
a beteg elme korlátairól szólnak. Hogyan lehet úgy zenélni, hogy falakat húzok magam köré,
vagy magam és a másik ember közé, vagy három lépés távolságot tartok tõle, vagy le- vagy felnézek
rá? Az egész megnyomorodik, meghal, kész, vége. Ilyenkor lesz produkció a zenébõl,
amit megtapsolnak, és akkor mi van? De ugyanez van, ha leül két ember beszélgetni és méricskélik
egymást. Méricskélés?, ez is egy beteges dolog. Így elmúlik az élet színe-java, csak eltékozolják
az életüket. Rosszabbnál-rosszabb lemezeket csinálnak, tisztelet a kivételnek
lemezfelvételek
Érdekes, de az elsõ Dresch Quartet lemezt Németországban adták ki. Kölnben volt egy koncert,
amit ott felvettek és egy német menedzser kiadta. Ezt a felvételt vette meg a magyar
kiadó, és fél évre rá jelent meg magyar borítóval. Ez volt a Sóhajkeserû. Még két lemezt
készítettünk a formációval, mindkettõt Csillaghegyen.
A saját lemezeimet nagyrészt Mátyásföldön csinálom, Borsai Levente stúdiójában. Nekem
nem a sok felszerelés a fontos, hanem hogy jó füle legyen a stúdiósnak, és szeresse valamint
legyen valami köze is ahhoz, amit csinál. Egy Dreamcart vagy egy Hét éneket megcsinálni
egy vadidegen helyen elég nehéz feladat. Leventénél egyrészt otthon vagyunk, másrészt meg
leülünk vele és megbeszéljük a dolgokat. Õ tudja, érzi, hogy mit akarok, hogyan szeretném,
és ha közben valamit megváltoztatok, vagy valami bajom van, akkor õ mellettem áll. Én
nagyon elégedett vagyok, ahogy szólnak a mátyásföldi felvételek.
A Villa Negrát a FONÓ-ban vettük fel. Ahhoz is nagyon kedves emlékeim fûzõdnek. Ott
például munka közben éreztek rá az ízére.
A Ragtime lemezemet valami kis tévéstúdióban vettük fel. Ezen érdekes felállásban –
basszusklarinét (Ágoston Béla), tangóharmonika (Beke Tamás), alt- és szopránszaxofon
jómagam – XX. század eleji magyar szerzõktõl játszottunk számokat. A kecskeméti animációs
filmstúdió is felhasználta ezt a különleges zenét. Zörejek, zajok vannak belekeverve. Ez egy
vadhajtása a Kollektívának, mert nincs folytatása. Bár én a Rejtély ötvenes évekbeli táncdalokat
feldolgozó zenei anyagát is ehhez kapcsolom.
Az elsõ, Ébredés címû CD-m, majd az ezt követõ Monk lemezem Simon Géza Gábor
stúdiójában készült.
abennem megszólaló zene
Mindig a zenén pörögnek a gondolataim. Én nem dolgozhatok sokat, mert ahhoz kellene egy
állandó kiadó. Ha folyamatosan kéne dolgozni, akkor mindent beépítenék, megjelenítenék.
De így sokszor csak átmegy rajtam. Az lehet, hogy tudat alatt koncerten elõjönnek bizonyos
variációk. Azt, hogy milyen zenei megoldások, színek jönnek elõ, nagyban befolyásolja,
hogy milyen hangulatba kerülök az adott helyszínen. Ezek aztán többnyire elmúlnak az
elõadással együtt. Ha nagyon jól sikerül valami, akkor elraktározom, de lejegyezni igen
ritkán szoktam ezeket. A Dreamcarban például a régi rockzenék kavarognak. Amikor
megszületett az alap, egy idõ után adta magát, egyszerûen kinõtt a régi lerakódott élményekbõl.
Sokszor van úgy, hogy lezajlik egy zene bennem és vége. Akár egy ilyen helyszín is, mint
ahol most ülünk, képes lezajlani bennem, mint egy zene. Ez elõfordul akkor is, amikor zenét
hallgatok. A hangulat nagyon fontos, hogy megszólaljon valami bennem. Ehhez sok mindennek
kell egyszerre összepasszolnia, mint ahogy a régi közhely is mondja: a megfelelõ
helyen, a megfelelõ pillanatban, a megfelelõ idõben, megfelelõ emberek között kell lenni.
miért zenélek?
Mert szeretem az embereket. Ami a világban történik körülöttem, azt igazán csak zenében
tudom elmondani. A zenében van egy olyan varázslat vagy misztika, ami az elõadót is fel tudja
emelni nagyon magasra. A zene mindig titokzatos lesz és meg is fog maradni annak. Erre a
kérdésre igazából nincs kész válaszom. Tényleg, miért zenélek, miért nem inkább festek?
Ha lecsupaszítom, akkor az a válaszom, hogy azért, mert nekem ez adatott. Van, aki bútorokat
készít, van, aki házat épít. Az is egy gyönyörû dolog, felépíteni egy házat. Megvarrni egy nadrágot,
kötni egy mellényt vagy fõzni egy jó ebédet, ezek mind gyönyörû dolgok. A feleségem
régen gyûjtött a lomtalanításokon kidobott szõtteseket, régi horgolt dolgokat, hímzéseket.
Kiteszed a falra, nézed ezeket, és láthatod: ezekben egy ember van, egy asszony, ahogy fûzte
a cérnát. Ezek fontos dolgok.
Azért zenélek, mert jó dolog, bár mindenki zenélne valamilyen szinten.
A zene nagy szabadságba emel fel, oda, ahol megszûnnek mindenféle fékek, kötések,
kötelékek. Hatalmas örömbe emel át. Öröm és szabadság. Megszûnik a kontrol. Ez azért
fontos, mert ha ellenõrzés alatt tartod magad, akkor nem tudsz magadból adni. Ha tudatában
vagy annak, hogy most olyan állapotban vagyok, hogy képes vagyok adni, akkor még mindig
nem tudsz adni. Akkor még mindig érdekbõl adsz.
Igazából akkor jó ez, amikor nem is akarsz adni, hanem csak mennek a dolgok. Játszol, és
amikor jönnek ezek a pillanatok, és ezeket, ha valaki átveszi, akkor veled tart. Ha azon kezd el
gondolkodni az ember, hogy na, most adok, akkor az még mindig önzõ dolog.
Érdekes, és ezen többször gondolkoztam, vajon miért van az, hogy vannak koncertek, amiket
minden zenész egyértelmûen sikeresnek él meg, de a közönség részérõl szinte semmi visszajelzés
nem történik. Ezen azért csodálkozom, mert nem én érzem így, hanem ahogy beszélgetünk
a zenésztársaimmal, õk is ugyanazt érzékelik. És van úgy, hogy szenvedünk, sok a
keresgélés vagy valakinek valami baja van – és ez rögtön érzõdik a zenében – és akkor meg
odajönnek, hogy milyen jó volt. Igazából nem lehet tudni, hogy mi megy át, hogy mit vesznek
ki a zenébõl.
Nagyon sok függ a befogadóktól, hogy hol tartanak, mi van velük, amikor eljönnek meghallgatni
a zenét. Mert bármelyiküknek lehet valami baja és akkor õ lehet, hogy azt nézi, hogyan
csillog a szaxofon , milyen jó az a bõgõ, mert nem tud megnyílni, megnyugodni. Nem tudja fölvenni
a fonalat. Akkor számára történt egy koncert, ahol valószínûleg voltak jó zenék, ritmusok,
szólók, dobszólók, meghajlások és kész, ennél nem marad meg több.
Fontos, hogy a szeretet átjöjjön a zenémbõl. De ez a szó is, hogy szeretet, már annyira el van
koptatva, hogy lassan súlyát veszti. Ha a zene nem ad a hallgatónak semmit sem, akkor csak
az idejét rabolja el. Lyukakat tömköd be vele az életében, a környezetében. Olyan ürességeket,
amelyekre nem találja a választ. Arra használja a zenét, hogy ezeket betömje vele, szórakozzon.
Ez egy zsákutca, értelmetlen dolog. Én nem tudom elképzelni, hogy olyan zenét csináljak,
amiben csak annyi a lényeg, hogy jó ritmusa van, és ezért bármire lehet használni: lottósorsolásra,
szünetjelnek, szignálnak.
Vannak zenék, vannak emberek. Szabadsága mindenkinek van, nem mondják meg, hogy mi
hallgasson. Elvileg szabad akarattal rendelkezik mindenki. Sokan mégsem élnek a szabadságukkal,
mert manipulálva vannak. De dönthetnek, hogy mivel töltenek el tíz-húsz éveket.
Amit nagyon szeretek, az az, ha külföldiekkel vagy külföldiek elõtt játszhatok. Nemrégiben
voltam Moszkvában és játszottam egy zongorista hölggyel, azt hiszem, Szamarkandba való
volt, de Moszkvában tanult. Hallotta valahol a lemezemet és akart velem játszani. Másnap
pedig játszottam egy Volkov nevû orosz bõgõssel. Mindkettõjükkel modern improvizációs
zenét játszottam. Ott tényleg nem volt más csak a zene. Nem ismertük egymás nyelvét. És ha
még magas szinten beszéltük volna is az angol nyelvet, akkor is csak egy felszíni érintkezés
jöhetett volna létre, mivel teljesen más kultúrából jöttünk. Találkoztunk, zenéltünk.
Ezeket én annyira élvezem. Annyira meg- és ki tud nyílni minden. És nagyon jól is sikerült.
Remélem lesz ennek valami folytatása. Ott az emberek azért jöttek, hogy zenét hallgassanak.
Óriási élmény volt. mit adhat a világnak a zene?
Ha Bachot hallgatok, az olyan, mint egy balzsam: kimos, kitisztít. Rendet teremt, ugyanakkor
káoszt is. De vannak olyan zenék is, amelyek esetleg torzulást hozhatnak létre. De a zene mindenképp
építhet. A jóra való törekvés a lényeg. Mindenben, nemcsak a zenében. A zene nem
nyelvhez kötött, sõt, ha igazán magas színvonalú, akkor nem is etnikumokhoz kötött. Tehát
ha jó a zene, akkor egyetemes, és a világ bármely pontján megérinthet valakit. A muzsikának
nem lehetnek akadályai. Legfeljebb a hallgatóval nem tud rezonálni, nem ébreszt benne semmilyen
gondolatot. De ha meghallgatunk egy amerikai zenét, egy eszkimót, egy ausztrált vagy
egy magyart, akkor rájövünk, hogy nincsenek nyelvi nehézségei. Szólhat hozzánk személyesen,
akármilyen idegen földrész vagy távoli ember zenéje. Megszólíthat személyesen minket
és adhat valami olyan élményt, ami beépül a mi jelen életünkbe. Most igazából azokra a nagy
emberekre gondolok, mint Bach is, akik tényleg ilyen egyetemes dolgokat hoztak létre.
Ugyanakkor vannak rossz tartalmú zenék is, amik káoszt okoznak a lélekben. Nem utat mutatnak,
hanem sötétséget és zavarodottságot okoznak. zene és hazugság
Mindennel vissza lehet élni. Lehet hazudni a zenével is. A hazug zene is csak egy felszín, zaj.
Zajokat hallunk, amire azt mondjuk zene. Az nem zene, az zaj, hogy ne legyen csend. Ha
beülsz valahova, ha elmész valahová, mindenütt zaj van. A zene az más. És így a zenével is
vissza lehet élni, csak nyisd ki a rádiót és hallgasd. Egy csomó dolog hazugság, és ezt mindenki
tudja, az is aki csinálja.
A zenében benne van az az ember, aki csinálja. Amit hallgatsz, az beszél arról az emberrõl.
Ha figyelemmel kíséred a zenéjét és az életét, akkor megláthatod magát az embert. Ilyenkor
meglátszik az is, ha ez hazugság és nem igaz az egész, vagy valami nem stimmel. Azt persze
lehet boncolgatni, hogy elõször az ember romlott-e meg és következésképpen a romlott
énjébõl hozza elõ ezeket a zenéket. De szerintem ez így mûködik. Egy összekuszált elmébõl,
egy világban elveszett lélekbõl nem jöhet tiszta, igaz zene. Felcímkéznek sok mindent szakrális,
vallásos, spirituális és még ki tudja hányféle zenének.
Persze vannak hitelesek is, de azt eldönti az az élet, ami mögötte van, és annak az élete, aki
csinálta. Ezeket nem kell megmagyarázni, a szellemi ember ezt rögtön meghallja. Ha az
ember szellemileg halott vagy tompult, akkor nem képes meghallani dolgokat. Aki meg
szellemileg ép, annak meg nem kell megmondani, hogy ez ilyen, az meg olyan zene. A szív
az könnyen becsapható, fõleg ha nincs rendben az ember.
Én már nem azért keresek zenét, mert valami újat akarok hallani vagy felfedezni, hanem
azért, hogy találok-e valamit, ami még szól valamirõl. A nagy kiadóknál ezt már nem találod
meg. Ahol történik, ahol tetten érhetõ még valami, azt már meg kell keresni. Ezek a dolgok
soha nem voltak a felszínen, nem az a közegük, nem az a lételemük.
Most ölnek a zenével. Teletömik az embereket szennyel, mérgezik a lelküket. Ezek a mérgek
behatolnak a tudatukba, és úgy manipulálják õket, hogy észre sem veszik. Lesz belõlük egy
agyonmérgezett, akinek ha mutatsz egy zenét, nem tudja, hogy mirõl szól, egyáltalán mi az.
Nem tud gondolkodni, annyira tele van tömve szeméttel. Szorongatják a hamut a kezükben,
azt hiszik, hogy az az igazság és azt eszik, a nagy semmit. Rohannak és tonnaszám veszik a
legújabb lemezeket. Ez a hazugság. Volt egyszer egy együttes, a War. Nevükhöz híven
háborút indítottak a biznisz ellen. Egy vicc az egész. Én már túlvagyok ezeken a dolgokon.
Nem szabad, hogy ezek elbizonytalanítsák az embert. Tudunk róla, beszélgetünk róla és
ennyi. Az emberek elkezdtek dobozokban gondolkodni a zenérõl. Olykor kihúznak egy
fiókot, mert azt szeretik, ami abban van. A másik fiókot soha nem nyitják ki, mert arról van
egy elképzelésük, hogy azt utálják, nem szeretik. Egész életükben nem nyitják ki, egy hangot
nem hallanak abból a fiókból.
Magát a tiszta zenét, a hangokat nem lehet megmérgezni. A zenével és azokkal az
eszközökkel, amikkel elõállítja, meghallgatja, azokkal visszaélhet az ember, de az õsrezonanciákkal
nem. De ez is egy véges világ, meg fog szûnni, át fog változni. A zene az egyetlen,
ami megõrizte a titokzatosságát. A festészet, az irodalom sem érintetlen már ilyen téren. A
zene megfoghatatlan. Tavaly voltunk Szlovéniában, a hegyekben, egy gyönyörû kanyonban,
ahol kristálytiszta és jéghideg volt a víz, és harminc méter magas sziklafalak meredeztek.
Leültünk egy félszigetszerû helyen és mindenki ritmusokat ütögetett kavicsokkal. A kavicsok
adta ritmus beleolvadt a víz csobogásába. De ezek összetett kérdések. Ha a Dreamcart vagy
bármit, amit eddig csináltam, elkezdjük boncolgatni, azokon keresztül is fel lehet tenni
ezeket a kérdéseket.
egy igazán szabad zenész – Kovács Gyula
Kovács Gyula bácsitól szívesen meghallgatnék régi zenéket. Nagyon kevés hivatalos felvétel
maradt meg róla, de biztos vannak gyûjtõknél amatõr felvételek. Õ volt az, aki teljesen
szabadon zenélt. Nem is élte túl. A kortársak, a pályatársak nem tudták ezt tolerálni. El is
gáncsolták. Gyula bácsi egy szabad muzsikus volt. Biztos voltak olyan kiváló magyar
zenészek, akikrõl nem is tudunk, mert nem maradt fenn róluk semmi. Nagyon szomorú, ha
végiggondolom azt, hogy például az ötvenes évektõl kezdve történtek, történnek a dolgok,
és jóformán nincs semmi, de semmi ezekrõl.
atörténések dokumentálása, a kisbolt
Annak nem lennék ellene, ha valaki vagy valakik mögém állnának. Vannak próbálkozások,
mint ez a Gyõr Free csoportosulás is, amelyek elkötelezték magukat a kisebbségi zenék
dokumentálására, kiadására. De ez a világon sehol sem lép túl a kisebb, emberléptékû
kereteken. Ha tényleg mögé állna valaki ezeknek, az azért lenne jó, mert összefogná. Mert
folyamatosan történnek fontos dolgok, amiket össze lehetne fogni egy csokorba. Igazából
arra gondolok, hogy egy jó életlehetõség ezeket dokumentálni, gyûjteni, rendszerezni és
kiadványokat készíteni belõlük. Ha lenne pénzem, vennék egy pici üzletet, kiírnám, hogy
Különleges zenék boltja és nem lenne baj, ha csak két-három ember nyitná rám az ajtót. Itt
lehetne kapni olyan érdekes kiadványokat, felvételeket, amik megtörténnek, jelen vannak és
igenis hatnak. De ezek nem úgy hatnak, mint amiket a bevásárlóközpontok vagy a
megazeneboltok árulnak – ma megveszed és holnapra pukk, már nincs is jelentõsége,
mehetsz az újabbat megvenni.
Ezekkel jó dolog lenne foglalkozni. Ma már nem nehéz megcsinálni egy koncertfelvételt. Ha a
zenészek hozzájárulnak, akkor elég szép minõségben lehetne felvenni élõben egy lemezt. Elég
sok embernek van archív felvételekbõl gyûjteménye a nyolcvanas évekbõl. Ezeket is mind
lehetne szépen lassan begyûjteni, földolgozni és végül kiadni. Igaz, nem egy tõkeigényes valami,
és nem is lehetne nagy pénzt kivenni, de megélni belõle, szerintem lehetne.
kábítószer
Hogy a jazz nagy alakjai közül sokan használtak kábítószert, nekem ez egy nagy
szomorúság. Chet Baker, Charlie Bird Parker, Lester Bowie mind erõsen anyagoztak. Nem
tudom, lehet, hogy az az állandó pörgés, a sok koncertezés miatt kiégnek vagy kimerülnek
és kell egy ilyen mesterséges élmény nekik, vagy annyira zseniálisak, hogy
szétégnek. Az úgynevezett normális létet nem bírják. Ez kizsákmányolja az embert,
megöli. Ez egyfajta rabság. Szerintem nekik is elég lehetett maga a zene, de az a világ, a
sok utazással járó turnék egyszerûen kiszívták õket. Képzeld el, hogy állandóan utazol,
nincs egy otthonod, nincs egy feleséged, nincsenek gyerekeid, akikhez hazamehetsz.
Nincs egy hely, ahol kapálgathatsz vagy metszheted a szõlõt, hanem mindig a naptár, a
hotelek, a szállodák reggelijei. Mindenki odamegy, puszilgat, ölelget és közben annyira,
de annyira magányos vagy. Szerelmet is kaphatsz, mindent megkaphatsz, de ezek üres és
semmi dolgok valójában. És senkit nem érdekel, hogy mi van veled. Mondj valamit, min
gondolkozol, mid fáj, mit szeretnél, ezt senki sem kérdezi meg. Menni kell, oda kell érni,
mert megy a repülõ, aztán autogramok. Szeretnél leülni és két szót váltani valakivel, és
nincs rá mód. Én ezt csak gondolom. Én soha nem éltem szerekkel, és lehet, hogy nem is
így mûködik.
Az is lehet, hogy az inspiráció miatt használják, mert zeneileg kimerülnek, és így hozzák
magukat állapotba.
Engem ez a világ soha nem akart megkörnyékezni. Én nekik annyira használhatatlan vagyok,
hogy idõt se pazarolnak rám. Úgy gondolom, hogy ezt nem én építettem föl, hanem ez így
adódott. De igazából én is hálát adok ezért, mert hozzáteszem, hogy könnyen beszélgetünk
így errõl, de ha mondjuk megkísértenének, nem tudom, hogy meg tudnék-e állni. De soha
nem volt módom ezt megtapasztalni. Ez így jó, mert normális tudok maradni. Tehát
emberként tudok élni.
Amit én csinálok, azt nem nevezem sikernek, ez egy életmód. Minden ember csinál valamit.
Van aki csak koldul, van aki miniszterkedik. Van egy széles spektrum és ebben valahol én
ott vagyok alul. Számomra ez teljesen természetesen mûködik. Csinálok valami zenét, az
emberek eljönnek, meghallgatják, aztán hazamennek, én is hazamegyek. De ha ez elbillenne,
és az én életem arról kezdene el szólni, hogy én ki vagyok és mit csinálok, és ezt
nekem el kellene pojácáskodnom kamerák elõtt, hozni egy bábut, ami nem én vagyok, az
már egy beteges, torzult élet lenne. Ha ez jönne ki belõlem, ha ezt sugároznám, akkor ezzel
a környezetemet is megfertõzném.
fotózás
A hetvenes években kerültem kapcsolatba a fotózással. A vállalatnál, ahol dolgoztam, volt
egy fotószakkör és egy fotólabor. A kölcsön Zenit gépemmel jártam a határt, a vidéket
Szombathelyen. A sötétkamra kiváltképp érdekelt és az elõhívás, ahogy ott ülsz a vörös
fényben és komponálod a képet. Legyezgetsz, kitakarsz, betakarsz, mozgatod a papírt,
kevesebb fény, több fény - az egész olyan misztikus volt. Nem vagyok professzionalista és
nem tartozom semmilyen fotókörhöz sem. Mindig a magam útját jártam, ami elég göröngyös,
elég kanyargós. Biztos, hogy könnyebben el lehetne jutni egy pontra, ha lennének kapcsolatok
vagy tartoznék egy bizonyos körhöz. Igazából én fekete-fehérrel szeretek dolgozni. Ezt
a labor is meghatározta, hogy megszerettem, meg valahogy most újra érzem, hogy a feketefehér
utánozhatatlanul szép. Színesben is lehet nagyon szép képet csinálni, de valahogy
valóságosabb a fekete-fehér kép, legyen az portré vagy tájkép, számomra van egy varázsa.
Sokkal valóságosabbnak tudom felfogni a képet, mint színesben.
Igazából nincs koncepcióm. Mindent lefényképezek és bedobom a kukába. Nagyon kevés az
a kép, ami arra ösztökél, hogy dolgozzam vele. Sokszor van úgy, hogy egy olyan kép nyeri meg
a tetszésemet, aminél csak úgy elkattintom a gépet, hogy majd valamire talán jó lesz. Aztán
amikor nagyítom és dolgozom vele, egyszerre csak kinyílik valami benne és megszeretem.
A Kilincsek könyve is csak magánpassziónak indult. A feleségem kõszegi születésû és meg
akartam lepni õt a születésnapjára valami különleges dologgal. Egyszer nyáron egy
kerékpártúrán voltunk, elidõztünk Kõszegen és végigjártuk kamerával, állvánnyal. Ekkor
csináltam vagy száz képet a kilincsekrõl. Lenagyítottam, szépen megcsináltam fotópapírra,
összefûztem õket és elvittem a körútra a Szvetozár bácsihoz és vele beköttettem. A kemény
borítóba bele volt nyomva: Kilincsek könyve és így lett belõle egy egypéldányos ajándék.
Czabán György egy velem készített interjújában rákérdezett erre a könyvre. Egy szombathelyi
kiadó felfigyelt rá és így került kiadásra.
Mostanában nagyon ellustultam, egyrészt, mert nagyon nehéz nekem a labort összeépíteni,
másrészt meg csak éjjel tudok dolgozni, amikor már alszanak a gyerekek. Százszor meggondolom,
hogy kipakoljam-e a nagy, nehéz nagyítót, a tálakat. Csak gyûlnek a negatívok és
egyre kevesebb képem van, mert mindegyiket elkérték, elhordták.
Meg hát bejött ez a digitális csapkodás. Benyúlsz a zsebedbe, kiveszed a géped, és százával
készítheted a felvételeket. Aztán egy-kettõt megtartasz. Ezzel nehéz versenyezni úgy, hogy
az ember ott pepecseljen a tálak között. De azért egy papírkép az mégiscsak más. Az anyag,
a fény játéka, az ezüstszemcsék, az elõhívás folyamata. Ott mégiscsak egy anyaggal dolgozol.
De azért a digitális fotózás is gyönyörû tud lenni.
Szintén volt egy tematikus sorozatom egy teleprõl, ami a Vajdaságban található Újvidéken.
Emlékszem, Tolnai Ottó íróval jártuk a telepet a szemerkélõ esõben. Napokig mentünk és az
Ottó mindenhol megállt és mesélt valami kis történetet a házakról, a különféle épületekrõl.
Ez kimondottan magyarlakta része volt Újvidéknek. Kis kertes házak, vityillók, megtöredezett,
aszimmetrikus, toldott-foldott, elvarázsolt, esõáztatta részek mindenütt. És minden kis
dologról mesélt az Ottó valamit, hogy ez lakik itt, az történt ott, nézd, az udvaron ott azt a
kannát elborulva. Szóval le voltunk lassulva, én meg közben fotózgattam. A végére elég
komoly anyag összejött. Lenagyítottam, bebarnítottam itt-ott a képeket, vegyszereztem õket
és gondoltam, na, az Ottót meglepem, még egy ilyen könyvet csinálok. Úgy is lett, elvittem
Szvetozár bácsihoz és el is készült. Telep lett a címe. Alá is írtam szépen. Éppen Párizsban
dolgoztam egy tánccsoporttal, amikor a vajdaságiakkal eljött Ottó is, aki akkor tartotta a szülinapi
buliját. Ott adtam át neki.
Van még egy csomó elképzelés a fejemben, de már alig-alig fotózom. Nagyon komoly dolognak
kell lenni ahhoz, hogy valamit lefényképezzek. Igazából, ha ránézek valamire, már kész
a fénykép. Ez az egyik dolog, a másik meg, hogy már mindent láttam valahol. Ha bárhol
leülök és azt látom, hogy hú, ez milyen szép, rögtön felsejlik, hogy én ezt már láttam. Ez már
megvan, kész.
Olyan fokú szemetelés folyik mindenféle területen, olyan dömping van mindenbõl, már mindenki
lemezt ad ki, mindenki fotózik. Annyira szomorú, amikor látok egy napraforgót
lefényképezve, kék éggel, vagy a Diadal Kaput, vagy egy székelykaput vagy egy nénikét a
kukák mellett. A jelentõségük veszik el ebben a nagy dömpingben. Mindenki mûvészkedik.
A lemezborítóimhoz a régi képeimet szoktam felhasználni.
filmek
A Kinizsi utcába jártam jazzklubba, ahol a Közgáz Vizuális Brigádnak volt minden szombaton
koncertje és a Kollektívát elég sûrûn foglalkoztatták. Akármilyen gyakran is léptünk itt
fel, soha nem játszottuk ugyanazt. Mindig kitaláltunk valami újat. Akkor nagyon jó dolgok
születtek. Ezekrõl van egy-két amatõr felvétel.
A KVB-vel három filmet csináltunk, a Kilátás, a Végrehajtó és a Virág utcai mesék címmel. Az
utóbbit Újvidéken forgattuk Tolnai Ottóval. Egy-két jelenet azon a telepen játszódik, amirõl
a fotókönyvem is készült.
A Végrehajtó ott játszódik a Horánszky utcában, ahol akkor laktam. Egyébként azzal a lépcsõházzal
sokat foglalkoztam, megannyi fényképet készítettem róla. A filmet Normal 8-asra
forgattam. Az egy annyira lepattant technika, hogy már jó. Van benne valami, a szemcsésségében,
a homályosságában. És ott volt az a lépcsõház, aztán megszületett az ötlet, ami
lényegében csak egy snitt, hogy valaki jön és villan egy penge. Három perc az egész, épp
egy tekercs hossza. Ez a film elég szomorú, de ennél durvább szót is lehetne használni.
Végül is arról szól, hogy egyszer majd lesz egy szembesülés.
szabadság
Mostanában nagyon sokat gondolkodom a szabadságról. Gyakran beszélek róla, nekem ez a
vesszõparipám. Le akarok ülni és pontokba szedve magamnak is megfogalmazni. Teljesen világossá
akarom tenni, hogy mit jelent. Valahol a szívem mélyén érzem és kötöm az ebet a karóhoz,
hogy ez az egyetlen megoldás. Szabadon élni, de mégis Istennek alávetetten. Nem
függetlenségben gondolkodom. Ez a dolgok nyitja, és ezt szeretném tisztába tenni, hogyha megkérdezi
valaki, akkor szépen, érthetõen el tudjam mondani. A szívemben érzem, hogy nincs
másfelé út. Ha fiatal az ember, ha öreg, ha megszületik, ha a halál elõtt áll, teljesen mindegy, mi
történik, ha szilárdan áll a maga szabadságában – ebben a fajta szabadságban –, akkor meglesz
a nyugodalma. Szabad lesz mindentõl, ugyanakkor biztonságban is. Olyan ez, mint amikor egy
sziklán áll az ember. Az idõk, mint a szél, ide-oda fújnak, váltakoznak, de ha a világ bármely részére
elmész, legyen az keleti vagy nyugati kultúra, ha szabadon és szeretettel nyilvánulsz meg,
akkor ugyanúgy játszhatsz bármilyen stílusban zenét, mint ahogy bármi mást is megtehetsz.
Majd leülök és megírom a "szabadság kiáltványát".
Újból elõvettem a régebbi felvételeimet, és kaptam egy-két új CD-t is. Így most holland és
New York-i zsidó – nem klezmer – zenészeket hallgatok. Nem sztárzenészeket, hanem
másodvonalbelieket, akiknek a munkái underground kiadóknál jelennek meg. Rögtön
meghallom, már ahogy hozzányúlnak a zenéhez, hogy tele van szabadsággal. Iszonyúan
tudnak zenélni, nagyon képzettek. De az is lehet, hogy ez valahogy együtt jár. Nagyon megtanulsz,
elsajátítasz valamit és aztán elfelejted. Ha jól emlékszem, Charlie Parker mondta,
hogy tanulj meg zenélni, menj fel a színpadra és felejtsd el, amit tanultál: zenélj!
Amikor már a közönség is elfelejti, hogy ott ül és néz, akkor mûködik jól az egész. Akkor
lehet lebegni a zenével, megtapasztalni a szabadságot, mert felemelkedsz és el tudod engedni
mindazt, ami megköt, lehúz a hétköznapokba. Bátorság kell ehhez. Szóval a szabadság
egyfajta bátorságot követel.
Én már nem vagyok tinédzser, hogy mindegy lenne, mit csinálok. Harminc évvel ezelõtt nem
gondolkoztam ilyeneken, belementem jóformán bármibe. Most már úgy érzem, hogy el kell dönteni,
hogy felemelkedik az ember vagy sem. Érdekes állapot idáig eljutni, mert a külsõ erõk nagyon
erõsen tudnak hatni az emberre, fõleg, ha mûvészettel, szellemi dolgokkal foglalkozik. Ezek
a külsõ erõk rátelepednek, szinte behálózzák, akár egy pók, és vezetik minden porcikáját. Úgy
érzi, ez alól nem tud kibújni, nem tudja áttörni ezt az ember. Pedig ez az egész nem érdekes. Én,
ha csinálok valamit, nem érdekel, ha csak öten fogják megvenni, de az igaz és szabad legyen.
Most ilyeneken gondolkodom, hogy vannak zenei dolgok, amiket én adnék ki X példányban
csak azért, hogy legyen lerögzítve. Nem házalnék velük, a lényeg, hogy meglegyenek.
Az hazugság, ha úgy dolgozol, hogy az adja az erõt, ha elismernek. Ez önbecsapás. Nem
azért kell megtenni ezeket, hogy kapjál egy kitüntetést vagy egy jó kritikát, hogy lám csak,
mennyi mindent tettél a magyar zenéért. Persze mindannyian vágyunk arra, hogy szeressenek.
Enélkül nem tud élni az emberi lény. De más a szeretet és más az elismertség. A
szeretet már annyira ritka az emberek között. Ha nem feltétel nélkül szeretem a másikat,
akkor már a manipuláció eszközévé válik. Ilyen esetben úgy kezd el dolgozni, hogy
megfeleljen és elismerjék. És ha nem ismerik el, akkor kétségbeesve felteszi magának a
kérdést, hogy itt vagyok, öregem, és mit csináltam én egész életemben? Öt lemezt?
Ki hallgatja meg? Most komolyan felteszem a kérdést, ki hallgatja meg szerinted, ezer ember,
ötszáz ember? Ezer darabot csináltak a Dreamcarból is, mondjuk lemásoltak kétszázat, na jó,
ez ezerkétszáz lemez.
De ha én ezzel kezdenék foglalkozni, hogy elismertség, rögtön félreütne, mint egy biliárdgolyót,
ami gellert kapott és lemegy a pályáról. Aki megérti, megérti, ahhoz eljut a zeném.
Molnár Csaba
(“Szabad vagyok” - Egy film Grencsó Istvánról Duna Mûhely
Szerkesztõ:Molnár Csaba, rendezõ: Medgyesi Gabriella)
