Haraszti Gina: Festival des Films du Monde
vissza a tartalomjegyzkhezNagy és hosszú! 78 ország több mint 400 filmje került bemutatásra Montreálban, a városban, ahol mindent
kétszer mondanak el, egyszer angolul, egyszer franciául. Kanada multikulti metropoliszában, idén 33. alkalommal
rendezték meg a World Film Festivalt.
Már tradicionálisnak mondható, hogy a fesztivál filmjei nemcsak stílusukban, de minõségükben is nagyon változatosak. A fesztivál elnöke, Serge Losique szerint a mai fiatalok egyre kevésbé érdeklõdnek a filmek iránt, de mégis idén kapták a legtöbb nevezést elsõ filmes rendezõktõl. Valóban sok-sok kezdõ botlást nézhetett végig a fesztiválközönség, melynek átlagéletkora, a felmérések szerint, nem kevesebb, mint 48 év volt.
A fesztiválon, 7 hivatalos kategóriája mellett, 5 közönségdíjat osztottak ki. A legrangosabb szelekció, a Word Competition sok filmje a fesztiválon debütált. A nagydíjat a francia Tony Gatlif filmje, a KORKORO (FREEDOM) nyerte, mely egyúttal a közönség kedvence is lett. A kötelezõ darab egy vándorló roma közösség sorsát követi nyomon a második világhábúrú Franciaországában. A zsûri különdíját és a filmkritikusok díját is, a szovjet kommunista daloktól hangos kínai WEAVING GIRL, Wang Quan’an filmje nyerte. Az elsõfilmeseknek járó Bronze Zenith díjat idén egyszerre 4 rendezõ vehette át, de ugyanazért a filmért. A négy ecuadori diák elmondta, országukban nincs filmgyártás, de pár kölcsönvett kamerával le tudták forgatni a filmet. A RIFF RAFF egy különös hangulatú körkép a fiatalok Quito beli hétköznapjairól. A videóra és filmre is forgatott anyagokat szubjektív hangnem és karakteres stílus tartja össze. Legyenek lenyûgözõek vagy furák, eszelõsek vagy szentimentálisak, íme a filmek, amelyek valami miatt még mindig a fejünkben motoszkálnak: mikor egy zord arcú perzsa lép be egy terembe, a legutolsó, amit vár az ember, hogy pillangólelkû anyjáról kezd szavalni. Pontosan ezt tette Mohammadreza Vatandoost, a WHEN THE LEMONS TURNED YELLOW... címû film rendezõje, ekkor még nem is sejtve, hogy késõbb elnyeri az elsõfilmeseknek járó Silver Zenith díjat. A film szelíd eszközökkel mutatja be egy háborús veterán asszony történetét, aki hiába várja haza férjét kis hegyi viskójukba. Egyetlen vigasza haldokló apja és a hó alól kikandikáló, sárguló citromok. A fesztivál programjából az amerikai filmeket erõsen mellõzték, ami nagyjából jellemzi is Kanada lezser hozzáállását a kérdéshez. A FORMOSA BETRAYED, az ex-politikus Adam Kane elsõ filmje is inkább taiwani, mint amerikai. A 80-as években játszódó film fellebbenti a fátylat Formosa, azaz Taiwan titkolt múltjáról, elnyomásáról és szabadságharcáról, a kommunista Kína és Taiwanban uralkodó kínai párt között felõrlõdött ország (?) megrendítõ történetérõl. A rendezõ maga pedig oltárit alakít a filmben, nyilván politikusi pályájából eredõen. Carl Theodor Dreyer 1932-es vámpírklasszikusának fõhõse, Allan Gray, Buffyval keresztezett nõi változata testesül meg Alice Blue-ban, a fesztivál egyik legjobb kanadai filmjének fõhõsében. Robert Maynard goth vámpírfilmje, THE DEATH OF ALICE BLUE, merész vállalkozásba kezdett, hiszen hollywoodi pop-vámpírokkal kell versenyre kelnie a nézõk kegyeiért. Egyedüllálló képi világ, idegbeteg karakterek, folytatást ígérõ befejezés jellemzi a leendõ kultrétegfilmet. Az európai válogatásban tûnt fel az észt Liina Paakspuu filmje, a WISHTREE, fõleg mert kísértetiesen hasonlít Vincze Ágnes I love Budapestjére. A könnyed témájúnak látszó film hátterében kegyetlen díszletként szerepel a valóság, mely különös mûfaji dilemma elé állítja a filmet. Talán a rendezõben nem is tudatosul, vagy az aprócska ország évi 2-3 filmet gyártó filmipara így próbál minél nagyobb területet lefedni, de a film a szociodrámától a vígjátékon át, a thrillerig mindennel próbálkozik, hiányolva azt a gyengéd egyszerûséget, ami Vincze Ágnes filmjét oly stílusossá teszi. Ettõl függetlenül reményteli elsõfilm, még ha a hasonlóság gyanús is. Persze lehet, hogy egyszerûen csak ilyenek ezek a finnugor rendezõnõk. A kanadai magyar közönség ugyan tódult a MADE IN HUNGÁRIA észak-ameriakai premierjére, mégis inkább egy csendesebb magyar sikerrõl írnánk. Tóth Barnabás RÓZSASZÍN SAJT címû elsõ nagyjátékfilmjét jó nézni. Ez nagy dolog! A túlságosan életvidám apa és a nem eléggé szociális fiú bizarr, kölcsönös függésen alapuló kapcsolatban élnek. A rendezõ által játszott fiúnak ebbõl a kapcsolatból kell kiszakadnia egy nyárra, hogy megtalálja saját hangját, minden értelemben. Bár Maximillian Erlenwein tagadta a bemutatón, a nézõkben felmerült a kérdés, hogy vajon a FIGHT CLUB-e a kedvenc filmje. De kérdezhettek volna még ezer másik filmet. A SCHWERKRAFT egy újabb német pop-film, egy koncertfilmen és dokumentumfilmen edzett, stílusát keresõ rendezõtõl. Erlenwein az elsõ húsz percben mind vizuálisan, mind dramaturgiailag a legnagyobbaktól inspirálva rajzolja fel Frederik, az unott banki dolgozó karakterét. De miután egy ügyfele fejbe lövi magát az irodájában, elszakad a film. Szó szerint. Frederik elfojtott alteregója elõtör és betörõnek áll. Pontosabban elkövet pár, a THE EDUKATORS- ból is ismerõs “képforgatós” betörést, de innentõl kezdve szigorúan megyünk a film vége felé. Sztori rendben, nem is unatkozunk, de semmi kreatív. A tuti mozisiker SCHWERKRAFT teljes ellentéte Sonja Wyss 70 perces videója, a játékfilmnek álcázott WINTER SILENCE. Erõsen szimbolikus történet egy özvegyrõl és négy lányáról, akik egy hófödte hegyi faluban élnek, varrnak, fésülködnek, alszanak, imádkoznak, csöndesen várják szarvasként megjelenõ szeretõiket. Miközben odakint misztikus figurák hagynak nyomokat a hóban, éjjelente szürreális álmok gyötrik õket. A vizuálisan gyönyörûnek szánt film olyan, mintha Caspar David Friedrich egy amatõr digitális kamerával örökítette volna meg magányos figuráit a természet ormán. Egy közismert téma sokadik feldolgozása bátor és magabiztos rendezõt kíván. Urs Odermatt Tábori György 1987-es Main Kampf címû drámáját vitte filmre, nem sok leleménnyel. A fõszereplõ, Tom Schilling azonban elsöprõ alakítást nyújt. A törékeny, nagy, kékszemû srác a film végére teljesen kivetkõzik önmagából és egy nagyon is félelmetes és õrült keljfeljancsivá alakul át. Az eredeti mû groteszkségébõl leginkább Schilling építkezik, a többi karakterre valahogy nem jut elég idõ. Az I CONFESS címû Hitchcock film forgatókönyvírója kellett volna ide. Urs Odermattal ellentétben Kichitaro Negishinek nincsenek kétségei. A fájdalmasan zseniális író, Dazai Osamu félig-meddig önéletrajzi ihletésû könyvét a VILLON’S WIFE-ot vitte vászonra a rendezõ, Takita Yojiro DEPARTURES címû filmje tavalyi sikereinek reményében. Olyan szupersztárokkal forgatott, mint Tadanobu Asano és Takaka Matsu, és el is nyerte a fesztivál legjobb rendezõjének járó díját. Ennek ellenére a tapasztalt rendezõ mintha kicsit túl magabiztos kézzel is dolgozott volna. A film hibátlan, de valami hiányzik. Valami esendõ, ami Osamu munkáira oly jellemzõ. A történet egy odaadó asszonyról szól, aki a második világháború utáni Japánban küzd mindennapi gondokkal, egy önpusztító zseni, a férje árnyékában.
A körülbelül 3 kilós fesztiválkatalógust, az idén csatlakozott, 40. évét ünneplõ Montreáli Diákfilmfesztivál is gyarapította még vagy 100 rövidfilmmel. A felhozatal idomult a nagy fesztiváléhoz, a nézõket nem kímélve próbáltak mindenkinek lehetõség adni a bemutatkozásra.
A két fõ díjazott Heather Young DOG GIRL-je, és Claudia Hébert LA RÈGLE DU FUTUR COMPOSÉ címû filmje. Tíz napig filmeket nézni igazán embert próbáló feladat, pláne, hogy a fesztivál tematikája inkább metszet, mint válogatás. Hihetetlen sok mindent láttunk és még több mindent elmulasztottunk. A maratoni fesztiválon felüdülést nyújtottak a rövidfilmek, kispénzû tehetségek gyõzelmei a nagyjátékfilmesek felett. Szubjektív, de szigorú listánkon Kenyeres Bálint A REPÜLÉS TÖRTÉNETE címû mozgó tér-festménye a második helyre kapaszkodott fel. Csupán David Moreno SOCCARAT-ja elõzte meg. A spanyol kisfilm egy családot mutat be, pontokba szedve, zseniális figurákat felvonultatva. Már nagyon várjuk a rendezõ elsõ nagyjátékfilmét, remélve, hogy történetet is legalább olyan virtuózan tud formálni, ahogy karaktereket. A gyaníthatóan AMELIE POULAIN-en nevelkedett Bert & Bertie rendezõpáros kisfilmje, a THE TAXIDERMIST is feltétlenül említést érdemel. Megmosolyogtatóan bizarr történet egy munkanélküli állatpreparátorról a halhatatlan állatok világában. Gyönyörûen fotózott film, némi computergrafikával fûszerezve, ami azért a kisfilmes világban drága és kiváltságos mulatságnak minõsül. Bár a fesztivál abszolút csúcspontja a rövidfilmes szekció volt, a dokumentumfilmek közt is akadtak egészen kiemelkedõk. Például a fesztivál záró filmje,a THE EVERLASTING FLAME: BEIJING OLYMPICS 2008. Gu Jun filmjének bemutatójára sajnos nem sikerült bejutnunk, pedig nagyon összehasonlítottuk volna egy másik rendezõnõ egy korábbi olimpiáról készült filmjével. De ami késik, nem múlik. Viszont láttuk például Jens Junker döbbenetesen kitárulkozó, saját családját bemutató filmjét, az ALIAS-t. Jens egy fojtogatóan vallásos faluban nevelkedett valahol Németországban, de mikor elköltözött otthonról, a mintaerkölcs szülõk bosszúból közölték, nem biztosak benne ki az apja. Így Jens elindul Libanonba, ahol álmai apját találja, humoros, intelligens, felvilágosult, de õ sem biztos a dolgában. A vetítésen a rendezõ elmondta, a mai napig nem tudja, mi az igazság, de családjával a film megjelenése óta még jobban megromlott a viszonya. Nem is csoda, Jans Junker minden sallang nélkül mutatja be a kegyetlen igazságot, legyen az alany saját anyja, vagy valaki más apja. Saját érdekemben remélem, hogy a filmkészítõk tudnak jó kritikát írni, mert az már biztos, hogy a kritikusok tudnak jó filmet készíteni. FOR THE LOVE OF MOVIES: THE STORY OF AMERICAN FILM CRITISISM, Gerald Peary filmkritikus elsõ rendezése. A film klasszikus darab, inkább hiánypótló, mint filmnyelvi kísérlet. Gerald Peary a vetítésen elmondta, még nem készült történelmi áttekintés az (amerikai) filmkritikáról, így a film mellett egy könyv megjelenését is tervezik. A Kanadára oly jellemzõ sokszínûség a Montreáli Filmfesztivált is meghatározta. Nemcsak a filmek, de maguk a nézõk is a világ minden tájáról gyûltek össze. A termek elõtt várakozó hosszú sorokból sosem lehetett kikövetkeztetni, hogy indiai vagy koreai filmre várakoznak. Még ha voltak is lokális/nemzeti jelenségek - például a szomszédos széken ülõ lengyel hölgy folyamatos angol kommentárja Andrzej Wajda TATARAK címû filmje közben, vagy a japán tinik hisztérikus rohama Tadanobu Asano láttán - a filmek elõtt el-elérzékenyülve beszédet mondó rendezõk arcán mindig látszott, talán még sosem vetítették filmjüket ennyire változatos és nyitott közönségnek.
G. Haraszti
Montreal World Film Festival 2009