Vigeland Park
vissza a tartalomjegyzékhez
A Vigeland-park télen
Az oslói Vigeland-parkról azt olvasom, hogy a világ legnagyobb szoborparkja. De ebben az esetben nem riaszt ez a „leg”. Arányosnak és kellemesnek tetszik, nincs benne semmi elidegenÃtõ. A gránitból és kovácsoltvasból készült Fõkapun keresztül megyek be, végig a fõ sétányon. Minden lényeges mûtárgy egyetlen tengelyen pihen. A HÃd, a Szökõkút, a Monolit, majd a domb túloldalán az Élet Kereke. Az egész kert: feszÃtett harmónia. Mértani szabályosság, mint a nagy, latin minták esetében. Az egyetlen apszisra fûzött kompozÃció, a tekintetet vezetõ, egymásba futó fasorok, zártság és nyÃlt terület mértani váltakozása – mind jól ismert technikái a reneszánsz kertépÃtészetnek. Mérnöki szabályossággal komponált látvány. (A reneszánsz, tudjuk, nagyra értékelte a matematikát, a geometriát, a csillagászatot.) Különösen szabályos a kert télen, amikor az árnyalatokat, a szÃneket hó fedi. VakÃtó fehér, és kontrasztos árnyék. Ez talán Európa legészakibb „reneszánsz” kertje.
És a legzsúfoltabb. (Még egy leg.) A parkban kétszáznál több mûtárgy, kõ és bronz szobor, emberalakok, kompozÃciók, növényi ornamentika. Most már a részletekre figyelek. Ez a sokaság, sokféleség megdöbbentõ. Emberalakok, férfiak és nõk, csecsemõ, gyerek, felnõtt, öreg és aggastyán. „Bölcsõtõl a koporsóig”, juthat eszünkbe Kosztolányi kötetcÃme. Az ember, az élet, sõt, a változás elfogadásának dekrétuma az olsói szoborkert. Vigeland kertje úgy hat, mint egy kiáltás. Nem. Mint egy kinyilatkoztatás, mint Zarathustra valamely el nem hangzott beszéde.
Gustav Vigeland szerencsés alkotó lehetett, mivel munkáját Oslo város tanácsa támogatta. A húszas évek elején kezdett dolgozni a park mûtárgyain, de a kert leglátványosabb elemét, a kis dombon álló Monolitot csak egy évvel a mûvész halála után, 1944 karácsonyán láthatta meg a közönség. Nem átvitt értelemben, valóban egy életmû ez a kert. Minden egyes szoboralakot jellemez egy bizonyos absztrakció. Bár elképzelhetjük a modelljeit, az emberalakokban nem az egyént, hanem az élethelyzetet látjuk. A szerelmespárt, az anyát, aki gyerekét táplálja, a férfit, aki játszik, a lányt, aki táncol. Nem az arc, nem az egyénÃtés határozza meg a szobrot, hanem a jelenet, amelyben rögzül. Az általánosÃtás igénye határozza meg a kert karakterét. Az ember helyett az élethelyzet, az egyén helyett a számosság. Vigeland nem az embert, hanem az életet jelenÃti meg. Sétálni Vigeland parkjában: kirándulás az idõben, reminiszcencia. Az életet Ãgy Vigeland kora, Schopenhauer, Nietzsche, Freud kora látja. Vigeland alkotásának tárgya az életfolyam. Épp ezért kertje aligha érthetõ némi filozofikus belátás nélkül. Legemblematikusabb a párhuzam az Élet Kereke és Nietzsche filozófiájának magva, az örök visszatérés gondolata közt. Ez, az örök visszatérés gondolata Nietzsche filozófiájának, Zarathustra kinyilatkoztatásának a magja. „Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sójhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban – pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a fák között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra meg újra megfordÃtják – és téged vele együtt, te porszemek porszeme!” (A vidám tudomány, 341.) Az örök visszatérés: az élet, a saját, önmagunk által élt élet teljes elfogadásának metaforája, mintha ugyanvisszatérhetne ugyanaz, ugyanúgy – igent kellmondani erre a lehetõségre! Ez az élet igazi igenlése, és Vigeland – és ebben egyetlen a kertépÃtészek közt – az örök visszatérésnek, az élet igenlésének látomását alkotta meg.
Részlet. A cikk és a fotók teljes egészében a Szellemkép 2010/1. számában láthatók.
