Hétköznapi történetek
vissza a tartalomjegyzékhez
Látni és láttatni, milyennek látnak
avagy
Képek és emlékképek múzeumi kontextusba ágyazva
Roland Barthes a Világoskamra cÃmû mûvében emlÃti, hogy a fénykép – az experimentális mûalkotások kivételével – mindig hordoz magában valamennyi etnológiai ismeretanyagot. Néprajzi múzeumokban szerencsére már nemcsak azért állÃtanak ki egy-egy régi fotográfiát, mert az megörökÃt egy letûnt viseletet vagy gesztust, hanem mert a fotó társadalmi használata révén néprajzi témává lépett elõ; amellett, hogy az önreprezentáció eszköze, jól tükrözi az adott korra jellemzõ sztereotÃpiákat is. Mára nem újdonság, hogy a néprajzi muzeológia a fotográfiával kooperál, a Néprajzi Múzeum (M)ilyenek a finnek? Finnország magyar szemmel cÃmû idõszakos kiállÃtásához kapcsolódó egyik kamarakiállÃtás, a Hétköznapi történetek koncepciója miatt azonban mégis megérdemel néhány szót.
A magyarok finnekkel kapcsolatos sztereotÃpiáit körüljáró, több termen átÃvelõ (M)ilyenek a finnek? kiállÃtás végén ér minket a meglepetés. Egy különszobába lépünk be, mely a Hétköznapi történetek. Kutatás a Téli Háború magyar önkénteseinek emlékei után LapuábancÃmû tárlatnak ad otthont, és ahol egyfajta csattanóként vehetjük szemügyre, hogy a finnekben milyen kép is él rólunk; pontosabban a második világháborúban a – Szovjetunióval Téli Háborúba kényszerült – finnek segÃtségére induló, sÃturistáknak álcázott, ám sÃelni nem igazán tudó, néhány hetet Lapuában állomásozó, de a frontra sosem kerülõ magyar önkénes katonákról. A Hétköznapi történetek, mely idén március 21-ig volt látható a Néprajzi Múzeumban, valójában egy 2008 óta folyó, nem éppen hétköznapi kutatási projekt leképezõdése múzeumi keretben, melyet egy finn-magyar pár, Niina Ala-Fossi és Vilisics Ferenc hÃvott életre a saját költségén. Kutatásuk több szempontból is párhuzamba állÃtható egy korábbi néprajzi vonatkozású kiállÃtással, a Nyalkai történetek. NarratÃv nagyÃtásokkal, mely szintén a Fotolore módszerével élt, az oral historyt és a vizuális médiumot kombinálta, képekbõl indult ki, és képeket mutatott be történetekbe ágyazva.
Az archÃv katonafotókat, finn interjúalanyok fotóportréit és narratÃváit, valamint a kutatási projekt fotódokumentációját felvonultató Hétköznapi történetek koncepciója komplex, és több szellemesen kibontott oppozÃciópárra épül. Egykori magyarok fényképeit és ma élõ finnek emlékképeit, objektÃvnek ható, statikus és komoly fotókat, illetve szubjektÃv és humoros visszaemlékezéseket láthatunk és olvashatunk. Ráadásul a háborús közegben megesett, ám nem a háború sztereotip arcát mutató hétköznapi történetek szövegbõl és képbõl képzeletbeli filmmé transzformálódva peregnek tovább a látogató fejében.
Az egyik falat magyar katonák kivetÃtett portréi, csoportképei foglalják el, melyek 1940-ben, a lapuai mûteremben, vagyis finn szemmel és optikával készültek, és közel hét évtizeden át csak üvegnegatÃvokon voltak láthatóak a lapuai PyhälahtiFotográfiai Múzeumban. A holisztikus munkára törekvõ alkotópáros nem elégedett meg a fotó- és hadtörténeti régiségek falra vetÃtésével, beazonosÃtották a portrékon szereplõket és rangfokozatukat, majd a fotóstúdió ügyfélkönyvében megtalált aláÃrásukkal együtt mutatták be fotóikat. A portrék alapján történõ azonosÃtás egyébként bevett gyakorlat, gondoljunk csak a Vöröskereszt keresõfotóira a második világháború után. Egy spanyol polgárháborús emlékÃrónak pedig Robert Capa hÃres képe, A spanyol milicista halála alapján kitartó levéltári munkával sikerült beazonosÃtani a fotón látható névtelen áldozatot, s egyben visszaszerezni a sokat vitatott felvétel hitelességét. A finnekkel szembeni szolidaritást igazoló önkéntes portrék értékét itt az adja, hogy ez a háborús szerepvállalás a kommunista érában titkolandó dolog volt, sokszor még az érintett családok legendáriumában is fehér foltot jelentett, a kutatók munkájának köszönhetõen azonban végre nevet kaptak a fotókon szereplõ arcok.
Részlet. A cikk és a fotók teljes egészében a Szellemkép 2010/2 számában láthatók.
