Szellemkép Szabadiskola végzõseinek kiállítása
Gödör Klub, 2008. november 10.
Egy termékeny pillanatban gyûltünk itt össze, hogy Cartier-Bressont parafrazáljam. Valaminek a végén és valaminek éppen az elején. Hiszen egy diplomamunka éppúgy lezárása egy korszaknak – a tanuló éveknek –, ahogyan kezdete egy másiknak. Nem mondom, hogy az alkotásénak, mert akkor még azt hihetné valaki, hogy tanulás és alkotás egymást követõ, egymást felváltó tevékenységek. Márpedig ez nem igaz. Inkább azt mondom, a további tanulásnak és alkotásnak a kezdete ez az esemény.
Mindenesetre a mostani pillanatban összesûrûsödik a múlt számos gesztusa, oktatók és tanulók erõfeszítései, jó és rossz élmények, elméleti stúdiumok és gyakorlati ismeretek összessége, hiszen az elvont ténynek: három évig a fényképezésrõl tanultak, itt vannak a falakon a látható bizonyítékai.
Elõttem, mint egyszerû nézõ elõtt, mindez fotótárlatként ölt testet, 13 alkotó mûvészi gesztusaiként. Hosszú elemzésekre ezúttal nincsen mód, meg kell elégedniük a benyomásaim tömör összegzésével. Vagyis kezdõdhet a posztgraduális képzés, a mû és nézõje találkozik címû stúdium elsõ foglalkozása. Az alkotó szembesül a közönség reakciójával.
Angyal Viki képeit nézve jut eszembe: Legalább kérdéseink legyenek, legalább a kétkedést õrizzük meg a készen kapott receptek korszakában! Ebben a formátlan 21. századelõben. Amikor csak peregnek a képek fáradhatatlanul, s mi egyik kockáról ugrunk a másikra a végtelenített felvételen. S ha már elszédülünk az örökös mástól, hirtelenjében úgy tetszik, mintha minden mégis ugyanaz maradna. Az állandóság kimerítõ futószalagján trappolunk folyton elõre, s mégis egy helyben. S pusztán a megállás, a statikus szemlélet súlyos tényétõl feldúsulhat a valóság képe. Az állókép józan erejét hívjuk segítségül, megkonstruálva, újrateremtve a külvilág zavaros viszonyait. Úgy látom, az alkotó szerint a káosszal szemben csakis a minden ízében ellenõrzött, teremtett ön-világ képe kecsegtet némi igazsággal. Hiszen annyi a kérdés, annyi a kétely. Mi a nõ, mi a szép, mi a jó? Mi a szabadság és mi a magány? Legalább kérdezz, kétkedj, töprengj. Talán ez a legtöbb, amit ma megtehetsz.
Bognár Mónika sorozata – Egy barna fotel a Hõsök terén
Már a címe is jól hangzik. Afféle groteszk ballada. Látszólag lehetetlen helyzet valósággá lényegülése. A fotó arra is alkalmas, hogy összepárosítson amúgy együtt nehezen elképzelhetõ dolgokat, s ebben a lényeg az, hogy nem a dolgok szimbólumait, allegóriáit, ideáit veszi kézbe, ahogyan a többi mûfaj, nem a fotó magát a fotelt és a Hõsök terét, meg az ott megforduló embereket a lehetõ legtermészetesebb módon emeli át egy új látványba. Képes kiragadni a bútort a maga természetes közegébõl és a köztérre helyezni. Ezzel mintegy a Hõsök terén a fotelbe ülõ, fejest ugró, a bútordarabbal bármilyen viszonyba kerülõ embereket is kiragadja az adott pillanatban természetesnek látszó közegükbõl, a köztérrõl, és belehelyezi a fénykép terébe. Egy másképpen, máshogyan nem létezõ valóságba, vagyis az alkotó, Bognár Mónika világába. S így már nem pusztán kiemel és elválaszt – embert és fotelt a megszokott közegébõl –, hanem össze is hozza õket egy új dimenzióban.
Milyen egyszerû helyzet: cipelj egy fotelt a térre, ültess bele embereket, és ha lefényképezed, mindez máris tömény filozófia.
Boros Dávid fotósorozata egy padról és az üldögélõkrõl szól. Látszólag. Igazából látlelet a fotószekvenciáról, mint mûfajról. Olyan, mint egy csöndes dallam, a képek egymásutánja adja ki az egészet, ritmikus ismétlõdések és különbözõségek egységébõl áll össze. Karok és lábak, derekak hajladozása, az egyik elõredõl, a másik hátra, ez összefûzi a lábát, amaz maga alá húzza, ketten együtt, de a pad szélére húzódva, ketten egymás átölelve, fiúk és lányok egymásutánja. Mind önálló egész, mint hangjegyek a kottában magukban is zengenek, de egymásután hallva, nézve zene félévé egyesülnek. Finom képdallam a fiatalság pillanatnyi bájáról. Talán. Egyikünknek ismerõs kortársak képcsarnoka, másikunknak a rohanva távolodó ifjúság képmelódiája. De mindenképpen tanúság a fénykép kétidejû igazságáról: látszólag az élet, az egyszer volt pillanat, a jelen lenyomata, valójában az örök elmúlás, a halál mementója. A folyton szembenézõ múlt jelenvalósága. A fotón minden eleven élet a halál ígérete, s mégsem leszünk szomorúak tõle.
Császár Attila magányos figurái másokhoz szólnak, ha jól értem. Ha a jelen a végtelenített mozgókép kényszerével lök minket elõre, akkor pusztán csak megállni is merész tett. S elég merészek vagyunk-e? Morfondírozni, merengeni, álmodozni, töprengeni – azt állítod nincs rá idõd? Akkor magára az életre nincs idõd. Akkor már nem is a saját életedet éled, csak észre sem vetted, hogy elveszett valahol a nagy rohanásban. S ha a sajátodat elvesztetted, a másokét sem találhatod meg. Észre sem veszed, fel sem fogod azt, ami valójában zajlik körülötted. A helyzet úgy fest, elmélyülés nélkül nem lelhetõ meg az emberi lényeg. A magányos figurák magukba néznek, de a világot látják meg végsõ soron. A fényképész magányos megfigyelõ, s így talán van reménye a túlélésre.
Csõsz Géza ciánnal dolgozik, vigyázat! A fantáziátlan, szegényes valósághoz képest a fényképezésben annyi minden megeshet még. Tér és idõ összecsúszik, vidám és komoly egymásba lényegül. Kézmíves, régi eljárással rögzül korunk számos apró momentuma, mintegy fölfestõdik az anyagra. Bolond módon keveredik valóság és képzelet, a pillanat képe mint kép elõttünk, s a kép valóságában már a falon az elõzõ pillanat. Meg a fotográfus maga is az összezavarodott síkok egyikére ráfestve. S megfejeli még a ciános szekvenciát egy közönséges, konyhai szûrõvel, amit hegykén a fejébe csap öreg és fiatal, meg maga a mester is, aki jóságos, szõke háziasszonyként mosolyog a gyanútlan szemlélõre. Úgy csinál, mintha a sóletet készülne a sütõbe tenni, pedig sejthetõ, hogy ódon vegyszerekkel matat.
Gulyás Dóra úgy hiszi, hogy a fényképezés tán legnagyobb lehetõsége a megpillantás maga. Mennyi látszata van a világnak, mennyi magánvalóság rejtezik kollektívnek hitt egzisztenciánkban, de csak akkor kel életre a látszat látványként, ha a valóságos tekintet körbefogja. A fényképezõ teremtõ tekintete. S így a banalitás egyszeriben súlyos igazságok hordozójává dúsul fel a fényképen, megmarad önmaga, de ki is vetkõzik eredeti jelentésébõl. Jelentõsége lesz, hiszen valamiért megpillantották. S innentõl fogva mi nézõk is kénytelenek vagyunk kezdeni vele valamit, már nemcsak úgy látjuk a látványt, ahogyan tán a maga pillanatában ártatlanul létezett. Ha ártatlan volt egyáltalán. Mindennek jelentõsége és talán jelentése lesz ezáltal, a kézfogásnak, a hullámok tarajának, a víz fölött elrepülõ madárnak, a távoli horizont felé bámuló két alaknak. Éppen közelítenek egymáshoz, vagy készakarva távolságot tartanak? Nem mindegy. Fénykép készült róla, s így létkérdéssé vált.
Hajós Ervin alapkérdése: megjeleníthetõ-e az absztrakt elvontság a valóságos képi elemekbõl építkezõ fotográfián? Kísérletezni érdemes vele. Enteriõr részletek és akt részletek egymásra feleltetésébõl az intim mint finom és elvont absztrakció adódhat össze, jó esetben. A nagyon is hétköznapian valóságos lakásbelsõ és a nagyon is kézzelfoghatóan, esendõen eleven test együttese valami új minõséget sejtet. Miközben megõrzik saját jelentéseiket, magukon túlmutató érzeteket kereteznek képpé. Hangsúlyozottan fragmentált látványaik, gesztusok és formák, színek és tónusok részletei harmóniára és valamiféle egészre törekszenek. Lírai képmondatokká állnak össze, s úgy vonják be a nézõt valamiféle bensõséges privát szférába, hogy egy pillanatig sem kell feszengenie voyeursége miatt.
Imre Dániel a portré lehetséges mélyrétegeit kutatja. Lehet-e ma úgy fényképezni embert, hogy a nézõ ne valamiféle szemfényvesztõ játéknak lássa a képet? A mindent elárasztó képi univerzum, a médiumok megkettõzte világ szinte teljesen megfosztotta a szemlélõt a nézés ártatlanságától. Minden ikonná válik, minden átlényegül, s minden eljátszhatónak látszik. Az egyszerûnek látszó kép is közvetít valami mást, s mindenki – akarata ellenére is – médiuma a kornak. S ha a fotográfus fenn kívánja tartani magának a tisztánlátás igényét, tán magára a közvetítõre kell figyelnie. Arra a médium környezetre, amelyik korunk felnõtt játékait generálja, amelyik groteszk módon írja át magát a valóságban. Így aztán a profán fotóikonok, amelyek egyszerre reflektálnak a zavaros, posztmodern világra s hordozni igyekeznek a kulturális tradíció terheit, szomorú fotófilmmé illeszkednek össze. Minden kocka az utolsónak látszik, és sehol sincs happy end.
Kaszás Andi képeit látva jutott eszembe: nem lehet túl közel menni a témához – nem lehet elég közel menni a testhez, hogy ne érezzük úgy, mégis oly távolról szemléljük. A közeli testrészletek, a bõr gyûrõdései, a pórusok mintázata, a formák elvont geometriája meglepõ módon távolít el a roppant közeli látványtól. Tanúskodva ugyanakkor a fénykép sokadik varázsos tudásáról: az antropomorf és dezantropomorf látvány együttes megjelenítésének lehetõségérõl. A szinte kézzelfogható, mégis tárgyilagos absztrakcióvá lényegülõ kép a testrõl a szép amúgy is problematikus fogalmához utasítja a nézõjét. Mit kezdünk a bõr- és zsírszövetek szinte kézzelfogható esztétikumával? Nem mai kérdés, de a válaszunk még mindig nincsen készen.
Mendoza Kati csoportképet csinált egy ismerõs csoportról. Újraértélemzése és megértése a már ismertnek, erre is jó fényképezés. Ahogyan kitöltjük a rendelkezésünkre álló teret, ahogyan igyekszünk magunkat összerendezni az örökkévalóságnak, ahogyan egymás mellé ülünk játékos pózokban, vagy csak úgy egyszerûen, nyíltan, gyermeki ártatlansággal mosolygunk a kamerába – a kulturális antropológia kimeríthetetlen témáivá válhatunk, pusztán attól, hogy egy barátunk fényképet akar készíteni rólunk. S miközben a fényképezõ szelíd dokumentátorként a gép mögé húzódik, mégis folyton önmagáról készíti az arcképeket. Végigfényképezi a barátait, hogy összehozza a saját portréját.
Petrilla András mesét írt a fotóival. Sokan vágyakoztak már arra, hogy pusztán a tudatukkal fényképezzenek. Hogy a kintrõl jövõ inger minden zavaró körülmény nélkül juthasson el a bensõbe. Mûködhet-e az elme exponálatlan filmkockaként? Ha igen, akkor a legtisztább látvány rögzülhet e kockára. A tökéletességre törekvés maga. S akkor pontosan az a kép születik meg, amit készítõje akar. Nincs esetlegesség, elkalandozó feleslegesség. Olyan, mint egy tanmese. Tanmese a zenrõl, a bensõ megvilágosodásról, a végsõ nyugalomra törekvésrõl. A nézõ igyekszik végigjárni a tanmese ösvényét, de hogy ki hová és meddig jut el, nemcsak a mesélõn s tán nem is csak a hallgatón múlik.
Szadai Károly mélységei és magasságai arról árulkodnak, hogy a kétdimenziós sík mûvészetének, a fényképezésnek egyik legizgalmasabb gesztusa a tér mûvészetének, az építészetnek leképezõ megértése. A fent és lent, a mélység és magasság, a tágasság és szûkösség, a geometrikus szépség fotográfiai megjelenítése nemcsak a szemünk gyönyörködtetését szolgálja – bár ez sem elhanyagolható tett –, hanem a világban való létezésünk alapkérdéseit feszegeti. Szó szerint bele kell helyeznünk magunkat a minden irányban végtelen, de kulturálisan felszabdalt térbe, ha érteni akarunk a világunkból valamit. Fent és lent egyszerre látható át, és érthetõ meg a szekvencia képi nyelvén. Most átléphetjük a korlátot és zuhanhatunk szabadon lefelé a hívogató mélységbe, hiszen mintha lent is mi állnák aprócska figuraként a sugárzó magasság felé fordulva. Egyetlen téregészben minden dimenzió átfogható, ha az alkotó úgy akarja.
Száz Jenõ képei láttán az jutott eszembe: a bonyolulthoz az egyszerûn át vezet a legegyenesebb út. Vedd az embert magát, csakis az arcot, szemtõl-szemben – némi áthallással mondhatnám –, színrõl-színre, hántsd le a felesleget, halkítsd el a redundanciát, a háttér legyen semleges, a világítás egyenletes, az expozíció tökéletes, s nézz szembe az eredménnyel, az arccal magával. S ha még az arcot is soknak érzed, fûzd csak a tekinteted a tekintetbe, a szembogarakban mintha ablakok nyílnának meg. S egyszeriben rájössz, talán már nem is te nézel, hanem téged néznek. S ha mégis állod a rád szegezõdõ tekintetet, be kell ismerned, hogy miközben a másik arcát, lelkét, bensejét igyekszel meglesni, folyton a saját képeden morfondírozol. Mit képviselnek õk? És mit te? Milyennek látod te õket? És õk téged? A megértéshez a szemlélõdésen át vezet az út. Talán.
A kiállítást a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásáva valósítottuk meg.
