Akívülálló számára izgalmas kutatnivalót jelenthet, ha nagyon is különbözõ emberek valamiért, valameddig összekötik az életük legalább néhány fontos szálát, s errõl az összetalálkozásról végelszámolást is
készítenek.
Vannak, akik roppant tudatosan, vannak, akik szinte véletlenszerûen kerülnek bele abba a
struktúrába - ne nevezzük közösségnek, inkább csoportnak -, amelyet az õ folyamatosan változó és alakuló énjük rajzol át találkozásról találkozásra. Hatnak-e egymásra, s hat-e rájuk a
struktúrának az a meghatározó szegmense, amelyikben szükségszerûen helyet kell találniuk,
s ami nem más, mint az iskola maga, ez esetben a Szellemkép Szabadiskola.
A találkozás pillanatában "készen kapott" termek, tanárok, s az a nehezen megfogható, de
mégis tökéletesen körülírható valami, amit szellemiségnek hívhatunk. Amitõl az iskola a szó
eredeti s nagyon találó értelmében mûhellyé válik.
Mi történt hát kilenc fotográfussal néhány, részben együtt töltött év alatt, mi látszik a "tanulóévek" végeztével? Mirõl számolnak be a nagy összegzõ leltár során, amit hívhatunk
diplomatárlatnak is? Mindent és mindenkit külön-külön kell apróra mérni, hogy a végén
együtt is a mérleg serpenyõjébe helyezhessük a mestereket és tanítványokat. Ért-e valamit ez
a mûhelymunka, adtak-e valamit az oktatók, s a hallgatók (nézõk?) képesek voltak-e befogadni a "tudást", ha megkísértették õket ilyesmivel?
Nagyon körültekintõen kell
megszemlélnünk az eredményeket, hiszen a tanulás roppant összetett és bonyolult dolog.
Jóval fontosabb és izgalmasabb annál, mint amit hétköznapi módon gondolni szokás róla. S
emiatt az eredményei is jóval sokértelmûbbek. A hosszas tanulás eredménye egyaránt lehet
az elsajátítás és az elutasítás is. A jó alkotómûhely megköveteli az alázatot és a helyi hagyományok meg- és elismerését. Az igazi alkotómûhelyekben igazodni szükséges, szó sincs itt
a rossz értelemben vett demokráciáról és szabadságról. Tanulj, utánozz, reprodukálj, értsd
meg tökéletesen, amit mutatunk, tanuld meg értékelni, amit mi értékelünk! A jó mûhelyekben jó szívvel mindig azt mondják: kövess minket! S a jó mûhelyekbõl ki is kerülnek a
nagyszerû követõk, a továbbfejlesztõk, a kiteljesítõk, s ezen nincs is semmi meglepõ. Ám
ugyanezekbõl az "iskolákból" kerülnek ki a nagy újítók, a megtagadók, a felforgatók, s ebben
sincs semmi meglepõ. A jó iskola a maga útján vezeti végig a növendéket - ki másén? Az út
végén senki sem a régi már; van, aki a tétova és ösztönös keresgélés után végre helyet talál
magának a mûhely szellemi holdudvarában, s van, akit úgy ellök, eltaszít az iskolája, hogy
szabadulva végre a vonzásoktól, szabadon választhatja azt, ami neki való.
Így aztán a diplomatárlat képein, s talán a késõbbi alkotói fázisokban is rendre ott lesz az
alkotói iskola nyoma. Akár kéznyomként, akár annak hiányaként. A lényeget tekintve mindegy, hogy tovább akarom-e rajzolni a korábbi vonalat, vagy kiradírozom. Hiszen csakis az
alkotói gesztus a fontos; ceruza vagy radír egyenértékû mûvészi és önépítõ eszközök. S ha
az itteni kilenc alkotó mûveiben közöset kell találni, hát éppen ezt, az alkotói gesztus, a koncepció keresésének igényét lelhetjük fel. Ez hát mûködésük közös eredõje, s a Szellemkép
mûhelyének hatása. "Pusztán" a keresés igénye közös, de õszintén szólva, adhat-e ennél
többet egy szabadiskola? Kötve hiszem.
Heinbach Lívia mintha csak
iskola nevének érzéki, vizuális megjelenítését célozná meg, mintha a materiálisat és szellemit
akarná egységbe gyömöszölni. Lehetséges ez? Fotóval talán. Ez a különös eszköz szinte
kimeríthetetlen mûvészi játékpályát teremt ugyanis éppenséggel azzal, hogy képes az
állandót és változót egyetlen látványba tömöríteni. A fénykép, a látszólag egyetlen pillanatba sûrített, az idõ dimenzióját kizáró látvány képes arra, hogy visszacsempéssze a folyamatot, a múló perceket, órákat és napokat a megdermedt képbe. Ehhez, persze, tudni kell képsorozatot tervezni, s a valóság pillanatnyi elemeit úgy egymásra rétegezni, hogy az így kapott
"látvány-szendvics" plusz tartalmakkal dúsuljon fel. S az objektív szülte szenvtelen valóságdarabokban felcsillanjon a megfoghatatlan realitása. A nemléttel kerülhetünk szembe a létcserepeket sorjáztató fényképeken.
Érdemes megünnepelni újra és újra a fotó másik, sokat támadott természetét. S milyen jó, ha
van olyan alkotó, mint Rajnai Ákos, aki a 21. század elején is megteszi ezt. Mi, akik szeretjük
a fényképet, jól tudjuk, milyen remek dolog az, hogy a legprivátabb öndokumentáció
eszközeként szóba jöhet a kameránk. Nem kell az emelkedett, komolykodó téma, nem kell
félnünk attól, hogy sok apró részbõl, talán sok esetlegességbõl is építjük fel a magunk
mûvészi világát. A fotográfia az esetlegességbõl és a mennyiségbõl is képes tudatos
minõséget formálni, csak ismerni kell a módját, a hogyanját. Ágyunk gyûrött lepedõje, a
végtelenül intim szobabelsõ lágy fényében felvillanó test fehérsége, az egyik ölelésünk
egyetlen pillanata mind a kamaránk elé való. Évekig tanulhatunk magunkról ezekbõl az
egyszerû látványokból.
S mi mindent tud még a fénykép? Képes például bûnjelként, koronatanúként viselkedni. S
aki tudja, hogy mennyi lehetõséget rejt a látszólag minden részletet kínosan dokumentáló
fotográfia titokzatossága, ahogyan Horváth Kornélia is tudja már, az megint csak szinte korlátlan mûvészi szabadságot teremt magának. A mûvészetben a kihagyás ugyanolyan fontos,
mint az, ami belekerül az alkotásba. A fotóban pedig tán mindennél fontosabb. A fényképen
az érzékelhetõ hiány annyira fájó, felzaklató képes lenni, hogy a kutató szem alig szabadulhat tõle, a fotót - az alkotó minden ellentétes gesztusa dacára - igenis meg akarjuk fejteni.
Horváth Kornélia ismeri már a tónusok és árnyalatok képformáló erejét, s a képvágás jelentõségét, azt is tudja, hogy a fénykép eredendõ titokzatosságát kiindulásként kell használnia.
A saját titkát neki magának kell megmutatnia.
Kovács Tamás is határterületen mozog: az izgalmas felfedezések a leggyakrabban az egynemû tartományok összefolyásainál keletkeznek. A valóság és a képezelet határait a fénykép
olyan természetességel képes megjeleníteni, mint kevés más mûnem. S nem is kell hozzá
izzadtságszagú bûvészkedés, mesterséges beavatkozások abszurditása, elég csak engedni a
fénykép alaptermészetének. (Ehhez, persze ismerni kell az eszközünket.) Ha így közelítünk,
akkor tudjuk, hogy gazdag élet olyan részleteit érdemes befogni, amelyek hirtelen, szinte
önmaguktól feldúsúlnak. Válaszok és fõként kérdések garmadáját provokálják ki a nézõbõl,
egyre súlyosabbá válnak, ahogyan az elsõ pillanatra egyszerûnek látszó látványt egyre
hosszasabban vizsgáljuk. Melyik a kép, és melyik a tükörkép? Mi a rész, és mi az egész?
Vannak ennél fontosabb alkotói kérdések? Nem hiszem.
S van-e bátrabb annál, aki manapság mer hagyományokat követni? Tán nincsen. S ezt nem
lehet elégszer dicsérni. Fülep Sándor szocioportréi a fényképezés históriájának talán
legszebb fejezeteit idézik meg. De nem pusztán visszadarálják a mûvészi "tananyagot".
Fülepé megértett és személyessé tett tudás. Amit mutat, egyszerre dokumentum (amire ma
olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre), és személyes vallomásként, véleményként,
alkotásként is értelmezhetõ. Emberábrázolás a szó sok rétegû és teljes értelmében. Kiragad
egyetlen embert, s szembesíti vele a világot. Nem ítélkezik sem az egyén, sem a társadalom
felett, de rákényszeríti nézõjét a gondolkodásra.
Gede Barbara akkurátus alkotó. Megtanulta, hogy az analitikus karaktereknek a roppant
bonyolult és titokzatos fényképet redukálniuk kell, ha mondani akarnak vele valamit. Egyre
közelebb és közelebb kell lépniük a valóság színes szövedékéhez, ha hûen akarják visszatükröztetni. S ha ebbe a végtelenül zavaros kölcsönhatásba még saját magukat is bele akarják helyezni, akkor pár tucat négyzetcentiméternyi bõrfelület, egy-két testhajlat képi univerzumot teremthet. Egy-egy szeplõnek, árnyéknak, tesrészletnek egyetemes jelentõsége
lehet, de csakis akkor, ha mi meglátjuk benne a drámai erõt, s persze, láttatni is képesek
leszünk. Életre szóló önképzõ tananyag és mûvészi téma lehet ez a fajta vizsgálódás.
Kanyó Tibor képes arra, hogy történetet alkosson fotószekvenciával. Tudja, hogy az olyan
valósághoz ragadt eszközök, mint a fotó és a film, éppen azért képesek megteremteni az
alkotó saját valóságát, mert a nézõ hajlandó belemenni a közös játékba. Úgy csinálunk,
mintha, pedig tudjuk, hogy amit látunk, nem az eredeti értelemben vett igazság. S éppen a
képelemek hiteles valóságától (ez tényleg egy eleven nõ, egy valóságos szoba, számítógép
és a többi) válik az alkotó és a befogadó közös játéka olyan izgalmassá és komollyá. Soha be
nem fejezetté, le nem zárhatóvá.
Hantos Judit nyílt sisakkal játszik, szinte tálcán kínálja az értelmezést. Dirib-darab, töredék,
folytonossághiány, egynemû elemek halmaza, amit vizsgál. Ideális fotográfiai gesztus, az
eszköz születése óta izgatja használóit. Nincsen komolyabb megismerõ tevékenység annál,
mint amikor a tárgyunkat szétszedjük, szétterítjük, s újraépítjük a magunk módján. A látvány
"megfejtése" egyszerre s szinte egyforma mértékben kívánja meg az intellektus és az
érzelmek munkáját. S végül el is bizonytalanodunk, hogy valóban olyan egyszerû-e az
értelmezés, mint amilyennek az elsõ pillanatban gondoltuk. S
Ahogyan elõször Semperger András vállalkozása is oly egyértelmûen értelmezhetõnek látszik. Sima dokumentum: a téma break-dance mint modern kori nagyvárosi táncfoklór, jellegzetes figurákkal, miliõvel, látványokkal. Na, de álljunk is meg azonnal, mondhatjuk
valamire azt, hogy egyszerûen "csak" dokumentum? Csak ezen az egyetlen tárlaton fél tucatnyi biznyítékot gyûjtöttünk arról, hogy a fénykép csalóka, bonyolult, sokrétegû káprázat is
lehet. Nincsenek egyszerû dokumentumok. Ezek a táncosok jobb pillanataikban vitatják a
gravitációt és az anatómiát. Tudjuk, hogy ez lehetetlen, ám itt vannak Semperger fotói, és
mellettük tanuskodnak. Objektíven. Ezen is érdemes töprengeni.
Szarka Klára
Elhangzott a Szellemkép Szabadiskola 2007. dec.7-én a Kossuth Klubban megtartott
diplomakiállításának megnyitóján
A kiállítást a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósítottuk meg.
vissza az killtshoz
