1975-ben születtem Budapesten, és elsõ fényképezõgépemet, egy Szmena Szimbolt, a nyolcvanas évek derekán kaptam nagyapámtól. A fekete-fehér ORWO tekercsekre a szokásos gyerek-képek készültek: szentendrei nyarak a nagyszüleimnél, virágoskert, cseresznyefa, a biciklim, a cicánk… No persze ekkoriban tehetségnek nyomát sem mutattam, de lelkesedésem kitartó volt. Középiskolában már egy Kodak automata géppel, színes filmre a házibulik történéseit.
Tanulmányaim azonban nélkülözték a mûvészeti képzést, és tévedésbõl közgazdász diplomát szereztem. Már javában a reklámipar igáját húztam az ügyfélkapcsolati osztályon, teljesen öltönyösen, amikor az elsõ tükörreflexes gép a kezembe került. A Zenit hatalmába kerített, átvette az irányítást, egyszercsak azt vettem észre, hogy a kezem szorgalmasan exponálja a tekercseket, s közben lassacskán azt is kezdtem érteni, hogyan mûködik a fényképezõgép. Néhány hónap autodidakta képzés után úgy éreztem, tovább önerõbõl nem juthatok, beiratkoztam hát egy fotós tanfolyamra. Jócskán bennejártam a felnõttkorban, mire az elsõ értékelhetõ képek kikerültek a kezem alól, és döntöttem.
A reklámszakmának búcsút intve fogtam a batyumat, és elmentem Mexikóba, ahol szilárdan elhatároztam - jobb késõn mint soha -: fotográfus leszek. 52 tekercs filmmel jöttem haza 5 hónap után – ma persze rémesen sajnálom, hogy nem konyítottam valamicskével többet a fényképezéshez… a képeimen jóformán csak az elszalasztott pillanatokat örökítettem meg. Hazatérvén fotós munkát kezdtem keresni, s találtam is hamarosan, a Képesítõ Mûhely nagylelkû fõnökeinek köszönhetõen. Ezzel egyidõben beiratkoztam a Szellemképbe, mert a „szép-látás„ (idõnként csak „furcsán-látás„, khm…) szakmai képzés nélkül önmagában nem sokat ért, és szerettem volna végre igazán jó képeket készíteni. Ilyenformán roppant szerencsésnek mondhatom magam, hogy a Szellemképes tanáraim által biztosított mûvészeti fejlõdéssel egyidõben egy tökéletesen felszerelt, profi digitális stúdióban kellett teljesen másfajta fotográfiai elvárásoknak megfelelnem. A csoportos kiállításokon kívül újságokban is jelentek már meg képeim, és nem tagadom, ez diákként elég nagyszerû érzés.

Bár munkáim döntõ része ma már digitális géppel készül, természetesen hû maradtam a fekete-fehér nyersanyaghoz és a labor mennyei vegyszerszagához is – szerintem ez két külön mûfaj, ami jól megfér egymás mellett, mert nem helyettesíthetik egymást.
Szeretek a fénnyel és a mozgással játszani, sokat kísérletezem velük, s így a néha talán túlzottan is leíró képeim mellett elég sok a már-már absztrakt módon experimentális anyag. Digitás utómunkám a színek, esetleg a kontraszt minimális beállítására és a szennyezõdések eltávolítására korlátozódik, képmanipulációs effekteket nem használok – ami annak túnik, az sem az! Kedvelem a bemozdulást és a multiexpozíciós hatásokat, és ezeket tisztán fotográfiai eszközökkel érem el. Ezenkívül a képeimen gyakran magamat ábrázolom, de szívesen fotózok más embereket is. A fotográfia a mindennapjaim meghatározó része, „nem múlhat el nap ecsetvonás nélkül„, legyen az akár egy informatív pillanatkép vagy egy hangulatfestõ önarckép, ha csak arra találok lehetõséget.

Jelenleg Kanadában élek, és remélem, hamarosan ismét a fotográfiával fogom keresni a kenyerem, hogy abból finanszírozhassam a mûvészeti ténykedésem.