Zombori András
SZAKDOLGOZAT
„A Szüleim nem én vagyok”
Ki vagyok én? Ez az egyszerû kérdés, ami esetleg fellengzõsen sokat kérdezhet, kísér minket végig az emberi történelem során, mint egy végtelennek tûnõ visszhang. Ez a magja minden mûvészetnek, tudománynak. Önnön magunkat, identitásunkat keressük a költészetben, a matematikában, olyan egymástól eltérõ dolgokban amiknek egymáshoz nincs közük mégis mi vagyunk az összekötõ kapocs bennük. Mindenben és mindenkiben önmagunkat keressük, idõvel mások leszünk, de sosem szûnünk meg magunk lenni, bárkik is legyünk. Politikában és tudományokban, zenében és festészetben, az önazonosság kérdése határozza meg az emberi történelem és fejlõdés iramát, evolúcióját.
A tükörképünkre való elsõ pillantás és felismerés elhalmoz minket kétségekkel, én vagyok az aki visszatekint?! Az elsõ kép mindig egy idealizált látvány, még akkor is ha a szemlélõ az igazságot keresi. Felismerni önmagunkat egy testben ami gyakran nem az amire vágyunk, egy olyan életben amit megváltoztatnánk. A probléma nem korlátozódik egyszerûen a testi és nemi identitásra, a lét kérdésének felemlegetése, maga a lét kérdése meghatározza, a helyet ahova tartozunk, a vallást amiben hiszünk vagy a végsõ választást, hogy elfogadjuk-e életünket mint olyat és megéljük-e azt. De lehet nem szabad ezt ennyire komolyan figyelni, kétségbeejtõ gondolatokat ébreszteni magunkban,, a túlzott gondolkodás, egy olyan gondolatiságot ébreszthet ami elrugaszkodik a valóságtól és magát a tárgyalt témát, az életet helyezi figyelmen kívül, elfelejtünk élni.
Önmagam elfogadása azzal kezdõdhet, hogy megismerem azt az embert aki én vagyok, Felfedezem önmagamat részletes analizálásával, hogy ki az az ember aki szembe néz velem. „Az egyén egy szöveg – amit ki kell betûzni; az egyén egy gondolat amit fel kell építeni.„1 Személyiségem összetettségének elsõ elemeit otthon kapom. Szüleink tulajdonságait hordozzuk magunkban, tagadjuk, átalakítjuk de a végeredményben mindig megmutatkozik a hasonlóság a tagadhatatlan kapocs az a levetkõzhetetlen összekötõ erõ ami évek során meghatározza a családokat. Idõvel elfogadjuk, hogy mennyire hasonlítunk rájuk, de az elsõ 20-30 év arról szól, hogy mennyire akarunk különbözni tõlük. Noha a tágabb család, azok az emberek akik minket olyan perspektívából látnak ahonnan az összehasonlítás egyszerû, próbál minket meggyõzni, hogy igenis egy az egyben ugyanolyanok vagyunk mint õk azonban, az önnön büszkeség és dac az ellenkezõjét mondatja velünk. Mások akarunk lenni, magunk akarunk lenni. De mégis vannak olyan tulajdonságaik amiket egyszerûen akarunk tõlük, önzõek vagyunk mert mindig csak az kell ami hasznos nekünk.
Olyan viselkedés formákat próbáltam megfigyelni a családon belül amik engem és természetesen rajtam keresztül õket (szüleimet) is jellemzi. Az utóbbi idõben több beszélgetést folytatva édesapámmal, rájöttem mennyire különbözünk, és mégis mennyire hasonlítunk. Azonos megoldások eltérõ megtalálása, hasonló gondolkodás és érvelés eredményeinek totális eltérése. Lehet ez a generációs szakadéknak köszönhetõ, nem tudom, de mégis azt tudom, hogy az a vágy, hogy különbözzek megrémiszt. Kérdéseket vet föl: miért akarom megtagadni a családomat, az õ értékeit, mindazt az erõfeszítést ami értem tettek, miért nem tudom elfogadni õket? Ezeket a kétségeket, kérdéseket, büszkeséget, családomhoz való tartozást akarom megmutatni a munkámban, belsõ tulajdonságok megjelenítését a fizikumban. A hasonlóságok és különbségek prezentációja a saját testemen, édesapám portréján, és édesanyám rendhagyó képmásán keresztül. De a tekintetem, a szemem kihagyásával.
Meg akarom tudni ki vagyok, és ez ennek a folyamatnak a része. A tudatos keresés elsõ fontosabb állomása.
A portré fotográfia a „fényképezõgép” feltalálása és népszerûsége óta jelen van. Olcsóságának és relatíve egyszerû elkészítésének köszönhetõen tömegek csináltattak dagerotípiákat magukról. Kis idõ elteltével a fényképezõgépek az „emberek” felõl, a fotográfusok felé fordultak. Belehelyezve önmagukat megrendezett szituációkba, amely képek róluk meséltek vagy amikkel mesélni akartak valamit, mint Bayard szürreális ön-portéja amivel tiltakozni akart az ellen az igazságtalanság ellen amiért nem ismerték el fényképezési eljárási szabadalmát a Francia Akadémián, ezzel az aktussal megteremtve a propaganda-fotó egy alapját. Önmaguk reprezentálása néha idealista volt, a 19. század francia mûvészei magukat gyakran könyvek közé helyezték be, ezzel egy kis felsõbbrendûséget kölcsönözve alakjuknak. Már-már testhelyzetükbõl adódóan önmaguk is a tárgyak részévé válnak. Az amerikai társaik (például: Stieglitz, Schamberg, Brady) viszont egyértelmûben fogalmazva, különbözõ világítási, árnyékolási technikákkal „játszva” a magabiztos, civilizált ember képét mutatják. Nagyobb léptékekben haladva a késõbbiekben azt látjuk, hogy egyre több fotográfus nyúl az önarckép tematikájához, kifejezve magát önarcképén keresztül vagy esetleg más bõrébe bújva.
Új világunkban mikor a fiatalság hibátlan gyönyörûségével bombáznak minket, mikor a megfiatalodáshoz nem kell több mint egy tégely krém vagy egy szike, nem csoda, hogy a mûvészek és fotográfusok új generációja új utakon keresik az arc bemutatását az önmegvalósítást. Senki nem feszegette az önportré mûfaját Cindy Sherman-nál jobban. Lényegében, ha az összes képét egymás mellé tesszük egyfajta Sherman -féle önéletrajzot kapunk, nem azért mert a képek megmutatják nekünk életének valóságos oldalát, hanem mert biztosítják arról, hogy kifejezheti gondolatait, érzéseit és válaszolhat az õt körülvevõ világra. A világ is reflektál az õ munkájára, mivel alig két hete az õ képe (Untitled 153) lett a legdrágább fotográfia amit eladtak, ez is bizonyítja idõállóságát (1981),befolyását a mai idõkre is. „A fotográfiai önarckép olyan mint a történelem vagy az emlék ami formálja: sosem áll egy helyben, inkább egy jövõbeli ígéretfolyamból nyeri jelentõségét ahol új vágyak, vonzások alkotnak új körvonalat az ábrázolt témának.”2
Minden egyes alkalommal mikor önmagunkat látjuk egy képen, meglepõdünk, csak tétovázva fogadjuk el, hogy mi vagyunk a képen, mert annyira különbözik attól amilyenek vagyunk, amilyennek hisszük magunkat amilyennek szeretnénk látni magunkat. Mindazonáltal az egyik legfontosabb útja az önvizsgálatnak és a kollektív tudat megismerésének a mûvészeten keresztül visz. Elég ritka az olyan mûvész aki még nem készített önarcképet. Minden portréban jeleket látunk, szimbólumokat, a mûvész jelenlétének nyomait, gyengéit és érzékeit, az önportrék ezen tulajdonságok még abszolútabban jelentkeznek. Önarcképek esetén, a mûvész-modell teljes szabadságot élvez kísérletezõ természet jellemzi, amit más emberekkel nehéz elérni. Az önarcképek tükrök amiben a magányos én-t látjuk mielõtt átváltoznánk, grimaszolnánk, jelmezt öltenénk, pózolnánk a kamerának vagy azok lennénk akik nem vagyunk vagy akik lenni akarunk, akik lehettünk volna.
Az ember, a fotográfus teste legalább olyan kifejezõ lehet mint arca, talán õszintébb is, olyan szempontból talán mindenképp, hogy nem tudjuk elrejteni rajta sérüléseinket, velünk született adottságainkat, fogyatékosságainkat. Ez persze feltételezi azt, hogy õszintén „beszéljünk”, hogy ne ragaszkodjunk megint az elképzelt önmagunkhoz hanem azt mutassuk a világ felé ami a való, ami az igazság. Képesek legyünk hibáinkat legalább önmagunknak bevallani.
Mikor a diplomamunka elsõ ötletét elvetettem megfordult a fejemben, hogy ha már a saját tapasztalataimból kiindulva akartam alkotni akkor miért nem magamat és családomat használom fel ennek a kivitelezésére. Egy átbeszélgetett este után fogalmazódott meg a gondolat, hogy hogyan is lehetne megmutatni mennyire hasonlítok és különbözök a szüleimtõl. Érzelmileg valamint fizikailag is. Elsõ ötlet egy jegyzetfüzet teleírása lett volna, ahol leírom melyek azok a sajátosságaim amik nem tetszenek magamban, a tulajdonságaim amiket szívesen elhagynék, de az egész megrémített, hogy ha ezeket örököltem, miért akarom eltaszítani magamtól, bizonyos fokú bûntudatra ébredtem. Olyan érzés lett volna mintha megtagadtam volna a legfontosabb dolgokat az életemben, kimondva szörnyû, leírva még inkább az, mert ott nyoma marad a papíron és újra, és újra elolvasva akár elfogadhatónak is tûnhet, beleegyezésemet adnám, hogy valósággá váljon. Ez pedig már elviselhetetlen lenne, túlságosan is rideg és lélektelen magatartás. Így egy másik megoldás kínálkozott mikor távolabbi rokonokkal beszéltem telefonon. Õket kértem meg, hogy meséljenek apukámról és anyukámról, mondjanak el olyan történeteket amiben körvonalazódik, hogy milyenek voltak annyi idõsen mint én. Ugyanazok a hibák jellemezték õket mint engem, ugyanúgy volt tehetségük dolgokban, ugyan úgy kicsapongóak voltak mint én. A sokadik telefonbeszélgetés után rájöttem, hogy alapvetõ karakterjellemeink nagyon hasonlítanak, fura volt olyan dolgokat hallani róluk amik én vagyok, hogy aztán majd az idõ elteltével levetkõzzem õket és „normális” felnõtt legyen belõlem. Másrészt viszont jó volt rájönni, hogy mennyire hasonlítunk. Fura dolog, hogy elképzeléseim szerint, nálam jobban senki nem ismer engem, aztán rá kellett ébrednem, hogy olyan alapvetõ, bensõséges, jó és rossz tulajdonságaimmal nem voltam tisztában amik a külsõ szemlélõ számára egybõl észrevehetõ. Elfogadni magamat olyannak amilyen vagyok nem könnyû, mindig változtatni akarunk a megjelenésünkön, jobbnak, bölcsebbnek lenni nem könnyû, de ezeken a tapasztalatokon keresztül vezet az út, és ezért jó ez az érzelmi és képi analízis amit elkészítettem. Önmagam ilyen fajta mentális felkészítése volt az elsõ lépcsõfok ami a teljes munka elkészítéséhez úgy gondolom, szükséges volt. Olyan alapot akartam teremteni ami biztos abba az irányba terel amerre megtalálhatom azt az önképet amit feltétel nélkül el tudok fogadni, ami majd késõbbiekben engem határoz meg. Természetesen ebbe beletartozik minden jó, és velejárójaként minden rossz tulajdonság is, nem megváltozni akartam hanem még inkább önmagam lenni.
Az emlegetett lépcsõsor második fokán, az inspirációk és információk gyûjtése volt a leglényegesebb, igaz ezt megelõzte egy beszélgetés ami elterelt abba az irányba, ahol elkezdhettem a keresést. A fotográfia kezdeteitõl próbáltam elindulni ahol még nem találtam meg azt az intim személyességet amit kerestem, nem éreztem magaménak azt a fajta magatartást és stílust amit õk képviselnek, olyan programot kuatattam ahol õszintébbek a gesztusok, világítás szempontjából nincsenek rejtett részek, lényegesnek tartottam, feltételként szabtam meg, hogy az apró részletességig élesek legyenek a képek. Ez a részletesség fontos volt, hogy meg tudjam mutatni a test,testem apró darabkáit, mert minden hozzám tartozik, noha nem feltétlenül szeretem. A késõbbiekben még kitérek a technikai változásra, de kikötésnek állítottam be a digitális technikát. Természetesen az inspirációnak ez nem volt feltétele. Egészen az ezredfordulóig kerestem azokat akiknek munkássága reflektálhat az elképzeléseimre, akiket forrásként megjelölhetek. Végül több olyan alkotót találtam akik képeiben megtaláltam azokat az elgondolásokat mind vizuálisan, mind mondanivalóját tekintve akik inspirációt nyújtottak. Nem is forrásként jelölném meg, de mindenképp ihletet adott felfogásával és kinyilatkoztatásaival Jo Spence, angol fotográfusnõ (1934-1992). Munkáját stúdiófotósként kezdte de annak egysíkúsága miatt és annak a vágya hogy nõket is bevonja a társadalmi párbeszédre más irányba vezette. Dokumentarista munkáit, az 1970-es években, politikai céljai határozták meg. Szocialistaként és feministaként azon dolgozott, hogy az akkori kor problémáit képein, fotográfiáján keresztül mutassa be. 46 évesen mellrákot diagnosztizáltak nála (talán a családomon belüli betegség is vezethetett hozzá, ezzel párhuzamot állítva személyes rossz élményeimmel) ami ha mondhatjuk így, fõ mûvéhez vezetett, „Picture of Health?” (Az egészség képe?), amiben Spence kezelésére, betegségére, gyógyulására reagál a fotográfián keresztül. Mutatva kezeléseit, kutatásait és érzéseit, amiken keresztül ment betegsége során. Munkáját terápiának tekintette, szó szerinti és átvitt értelemben a kóros állapot kezelésének ellensúlyozásának. Egy egészségi projektnek tekintette, amivel a stressz helyzeteit, „aggály szintjeit” kezelte, újraértékelte általánosságban életét és próbálta megérteni, megértetni, hogy a szellemi jólét mennyire játszik szerepet a testi egészségben. A fotográfián keresztül próbálta elmagyarázni, hogy milyen gyengének és erõtlennek érezte magát mint páciens, kapcsolatát a doktorokkal és nõvérekkel akik kezelték és segítették az állami gyógyászati intézetekben valamint azt a testi stigmatizáltság jelentését amit a daganatos betegek hordanak magukon. Ezek a gondolatmenetek, és felfogás az ami megragadta érdeklõdésemet és ami alapján úgy tekintettem elõre erre az egész munkára mint önvizsgálatra, a valóm kezelésére.Képei a teljes valódiságában mutatják õt meg, amit próbáltam hangsúlyozni a saját fényképeimen.
John Coplans a másik név, aki hatással volt rám. Az õ munkái határozták meg inkább vizuális elvárásaimat, és adtak alapot a majd elkészülõ mûveknek. Coplans 1920-ban született Londonban, majd az 1960-as években Amerikába költözött, ahol haláláig lakott, New Yorkból San Fransisco-ba költözve. Elég színes karriert futott be éveket töltve tanári állásában, festõként, kurátorként, múzeum igazgatóként, mûvészeti kritikusként és íróként, majd éveinek múlásával kezdett érdeklõdni a fotográfia iránt aminek hírnevét köszönhette. Az általam vizsgált sorozata 1984-ben készült mikor is az idõs önmagát fényképezte, önnön meztelen testét tanulmányozva fekete-fehér képein keresztül. Kihívva maga ellen az ókori, idealisztikus görög mûvészet tendenciáját testének realisztikus, retusálását és szépítést elvetõ formáival, valóságával. Szemben az említett kor által teremtett fizikailag tökéletes testtel, amit generációkon keresztül dicsõítettek. De ezzel nem célja a kiábrándítás vagy a megtévesztés, inkább elmélkedés ébresztése nagyobb igazságok és sötét birodalmak felé, az erõn és sebezhetõségen keresztül. Coplans-nak a fényképezés inkább az egyetemes identitás és általános emberi tapasztalatok megtalálást jelenti, feltárva szerepét a primitív fejlõdési folyamatokban. Ezt mutatják kísérletei, amik magába foglalják az absztrakt expresszionizmus, az afrikai kultúra, történelem és pszichoanalízis eszközeit. Sorozatában ott az idõs kor szomorúsága is amivel testének elhasználódását figyeli, kihagyva arcát, e nélkül téve érdekfeszítõvé kompozícióit. Coplans meztelen és arctalan teste a kor, az osztály és az idõsík levetkõztetése. A szociális értelemben vett fiatalságot és szépséget szembesíti egy tabuval. Ahol a tabu az „öregség” egy olyan társadalomban ahol magasztalják a szépséget és fiatalságot, ahol az idõ múlását az öregedést el kell rejteni, láthatatlanná tenni tökéletlensége miatt.
Igaz Coplans legtöbb munkáját jóformán nem is õ készítette, az õ dolga „annyiban” apad ki, hogy az ötletei valakinek felvázolta, pontosan elmondta mit akar, és hogyan akarja. Ez esetemben elképzelhetetlen volt.
A fotózás elõtti utolsó szakasz a képek megtervezése volt, a sorozat elsõ és utolsó fényképe egyértelmû döntés volt. Szüleim képe nyitja és zárja a hét képbõl álló egységet. Annál több idõt vett igénybe, hogy még itthon lerajzoljam azokat a pózokat és testtartásokat, amiket majd megmutatok és elmagyarázok a segítõmnek. Ezek a skiccek képezték a testemrõl készülõ képek alapjait a mozdulatokat és testtartásokat. Olyan pózokat ami jellemzõek rám, amivel egy gesztust vagy viselkedési mintát tudok utánozni. Aféle testtartások amikkel reflektálni tudok egy tulajdonságra ami szüleim sajátja. Például az erõt, a visszahúzódó természetet, a szigort valamint egy édesanyámnak illetve az õ emlékének szóló gesztust. Egyszerû rajzok. Ebbõl következett, hogy a tervek hátterének fehér színét használtam fel a fotózáson is. Amivel biztosított volt egy tiszta, klasszikus háttérszín, amibõl a test kiemelkedhet. A két szélsõ kép viszont szürke hátteret kapott, ezzel is erõsítve a különbözõséget, illetve azt a szándékot, hogy kis részben elkülönüljenek a sorozat belsõ tagjaitól.
A fények kidolgozása a hangulatot hívatottak tükrözni, mindkét esetben törekedtem arra, hogy egy egyszerû bevilágítás definiálja a látványokat. A fehér háttér elõtt fotózott test-képek egyszerû világítása három lámpával történt, a fõfény mindig, az adott testrész fölé helyezett szépségtányér volt, egyenletes és nagy átmérõjû fénye remek lehetõséget biztosított egy a részleteknek kedvezõ képhez. Felülrõl jövõ fénye, mint egy vizsgáló lámpa fényét hivatott utánozni ahol is a testrészeket, anyajegyeket, csontokat, izmokat, a bõrt, a hajat valamint a szõrszálakat jól láthatóvá teszi, finomítva egy méhsejtráccsal illetve egy fehér fóliával. Nem kívántam elrejteni semmilyen hibát, egy objektív képet próbáltam megjelentetni egy olyan leíró magatartást tanúsítani ahol õszintén megvallom ki vagyok. Láthatóvá téve olyan fizikai tulajdonságokat amiket egyébként nem szeretek vagy amit a hétköznapi életben rejtek. A száraz tényeket közölve: fõfény, szépségtányér (beautydish), méhsejtráccsal és fehér, átlátszó fóliával, a háttérre pedig két reflektor fénye volt ráirányítva fejmagasságban. Ami egyben szolgál arra, hogy teljes mértékben kiégesse a mögöttem lévõ anyagot, illetve a testnek ad két oldalról él fényt, apró mértékben deformálva azt és a szemnek kissé fura látványt adva ezzel. A klasszikusnak nevezhetõ portrénál ahol édesapámat láthatja a nézõ már egy komplexebb megoldást gondoltam el és készítettem elõ. A fõfény ugyanaz maradt, elölrõl, fej felett, enyhén balra (a modell szempontjából), kis orr árnyékot adva helyeztem el a szépségtányért. Mint már az elõzõ esetben itt is méhsejtráccsal tompítottam a fényt olyan mértékre ahol az árnyékokat könnyebben ki lehet deríteni az arcon. Célom volt h minimális mennyiségû árnyékot láttassak a megvilágított fejen, mert az az elképzelésem, hogy ebben az esetben egy kemény árnyék használata valaminek az elrejtését eredményezi. Épp ezért ütemeztem be egy derítõfényt a fõfénnyel azonos síkban a portré alanytól jobbra. Hogy a fej és test túlsó részei ne vesszenek el, két díszítõ élfény világítja meg édesapámat (kis reflektor fejeket használva). Ezzel csökkentve az egész kép plasztikusságát. A másik „portrénál” ugyanezt a világítást alkalmazva hasonló színû szürke hátérrel. Igaz modell nélkül, mert úgy gondoltam, noha már nem lehet velem édesanyám még mindig erõsen jelen van az életemben, ezért szerettem volna tisztelgésképpen emléket állítani neki. Ezért került bele a végleges fényképbe a róla készült utolsó igazolványkép. Beleilleszkedve a leíró, objektív elgondolásba ez a fajta kép tökéletesen megfelel, nem akar több lenni egy azonosítónál mégis ránézve a mosolyból a grimaszokból és tekintetbõl sokat tudhatunk meg.
A munka fõ része maga a fényképezés három alkalomból állt. Az elsõ fotózással teszteltem elképzeléseimet, ez a megrajzolt vázlatok, a világítás és a megteremteni kívánt hangulat elsõ próbája volt. Mennyire illik egybe a látvány azzal az eszmeiséggel amit koncepcióként megfogalmaztam? Hogy mûködnek a képek együtt és miként képeznek koherenciát a klasszikus portrék a testemrõl készült snap-shotokkal. Édesapám elsõ megjelenése a képeken még rendõri egyenruhája nélkül történt, akkor még úgy gondoltam, hogy személyisége nem függ egybe munkájával, azzal, hogy mit dolgozik. De ennek ellenkezõjére jöttem rá, nagyon is üres volt nélküle a kép, ami csak akkor mutatkozott meg mikor a második fotózás anyagait összehasonlítottam az elsõ próbálkozással. Az egyenruha szükségességére mindjárt visszatérek. Remek tanulópénz volt ez a teszt, meg kellett tapasztalnom, milyen az amikor magamat fotózom, kívülrõl képtelen vagyok látni magam, ezért egy tükör segítségével álltam be a végleges pózba majd a segítõm instruálásának segítségével komponáltam meg a látványt. Kezdetleges képek lettek, a fényeken még csiszolni kellett a pózok elnagyoltsága még azt mutatták konzultáció és folyamatos fejlõdés szükséges. De épp elegendõek voltak ahhoz, hogy megkezdõdjön egy párbeszéd, köztem és a konzulensem között, köztem, a családom és barátaim között valamint köztem és köztem. Nem készül sok felvétel minden elképzelt pózról, egyelõre minimális mennyiség, testhelyzetenként 10-12 kép. Kiinduló pontnak elfogadható.
Tapasztalatokkal megtelve, átgondolt munkafolyamattal kezdtem neki a második fotózásnak. Sokkal összeszedettebb elképzelések voltak bennem, letisztultak a folyamatos beszélgetésnek köszönhetõen, illetve annak fényében, hogy hasonló önfeltáró filmeket néztem meg, és kerestem bennük azokat a motívumokat, amik beleillettek az felvetéseimbe. Abba az koncepcióba, amiben magamat mutatom meg. Mégis úgy éreztem ki kell hagynom az teljes arcom megmutatását, hogy azt az általam elképzelt talán nem is létezõ embert ne mutassam meg, aki a fényképen néz a befogadóra. Mert: „...minden ön portré, még a legegyszerûbb és legkevésbé beállított is egy másik ember portréja...”3 . Ez alkalommal már Apukám fotózása másképp zajlott, megkértem hozza magával a munkahelyérõl a leghivatalosabb öltözékét. Ezért látható rajta a rendõrség társasági öltönye valamint tányérsapkája rajta a sapkarózsa, a Magyar Köztársaság címere babérkoszorúval.
Rangjelzése jól látható valamint a vállán található címer (Országos Rendõr Fõkapitányság - ORFK). Szükség volt ezekre mert kihangsúlyozza jellemének erõsségét mindazt a tulajdonságát ami tisztelhetõ benne, ezzel persze kétségbe vonhatnám önnön programomat, hogy objektíven közelítsem meg a modellt de úgy gondolom olyan rég óta szolgál ott, hogy ez a fajta „szerep” egybe olvadt vele, meghatározza õt, kihangsúlyozza valóját, és mindazt az eszmeiséget amit õ képvisel (természetesen rábízva a nézõre, hogy ítéli meg, de remélve nem beleesve az általánosítás hibájába).
A bevilágítás és a megfelelõ pozíció megtalálása után elkezdõdhetett az érdemi munka. Fényképezõgépem egy digitális SLR kamera volt, típusát tekintve egy Canon 5d Mark II az egyik legjobb digitális fényképezõgép, amit erre a célra használhatok, hozzá egy EF 24-105mm f/2.5L IS USM típusú zoom objektívet használtam, hogy a megfelelõ mélység élességet illetve mélység-életlenséget kapjam. A beállítások a következõk voltak: 9f érték, 100 ISO, 1/125 s, állvány használata alapvetõ fontosságú volt. Öt különbözõ testhelyzetbõl indultunk ki, mindegyikben végig próbáltattam olyan arckifejezéseket, amik kifejezhetik alapvetõ tulajdonságát, a szigort, az erõt, a megvesztegethetetlenséget, egyenességet, valamint általános grimaszokat is végig próbáltunk, sok instruálásra volt szükség, ami természetes egy olyan ember esetében, akik nem tudja, hogy viselkedjen a kamera elõtt. Szerencsére az a tény, hogy egymás számára nem voltunk idegenek megkönnyítette az eseményt, viszont a túlzott bizalom valamilyen szinten a rovására is ment a munkának, nem tudtam teljesen kivonni magam a fiú szerepe alól. Ezért kértem meg segítõmet, hogy az utolsó pár sorozatot õ instruálja az elõzetes megbeszélés alapján, az exponálást még mindig én végeztem, de kíváncsi voltam mit születhet abból ha egy, az édesapám számára idegen személy milyen reakciót válthat ki belõle, az eredmény nem különbözött sokban az általam fényképezettektõl. A saját testemrõl készül képeimnél is hasonló metódusban dolgoztam, az elõre felvázolt testhelyzetekben maradva csavartam, facsartam, görnyedtem, nyújtóztam feszítettem meg magam. A végsõ választásnál azonban mindig az egyszerû pózok az eredetileg elképzelt mozdulatok nyertek. Valahogy túlságosan mesterkéltnek hatottak, egyfajta karikatúrái lettek azoknak az érzéseknek amiket eredetileg hivatottak voltak prezentálni. A sorozat komponálása egy központi kép felé történt, ezáltal a 3-3 fénykép jobb és bal oldalról egy irányba tereli a tekintetet. Noha egyik-másik kép meg is akasztja a szemünk siklását egy pillanatra de egyértelmûen jelzi az irányok végpontját. A jobb oldal, anyukám oldala a bal apukámé. Rájuk hajazó és velük kommunikáló gesztusok jelennek meg, noha ez a dolgozat címével paradox módon él mégis inkább látatja, hogy nem õket jelenítem, testesítem meg, hanem a rajtuk keresztül magamat, lényeges különbségnek érzem. Mert önmagamat reprezentálom mert ezek a tulajdonságok én vagyok nem õk, rajtuk keresztül lettek a sajátjaim, talán fontos mérföldkõ volt ezeket megérteni az egész folyamat során. Voltam olyan önzõ, hogy magamnak követeltem ezeket azzal, hogy felnõttem, és kellett ehhez mindaz a dac ami a különbséget volt hívatott feszegetni.
A harmadik fotózás a még kimaradt és még mindig gyengének érzett pózok gyakorlata, fényképezése volt. Szerencsére nem volt vele sok munka, mivel a nagyját már elkészítettem, de utolsó amolyan áttekintésnek kitûnõ volt. Összegzés volt, az eddigi munkáról való nyugodt gondolkodás, segítõmmel és barátommal ültünk le végignézni az összes képet, majd kiválogattunk egy olyan 10 képbõl álló egységet, ami a késõbbi végleges munka célegyenesének is tekinthetõ. A további szûkítést és szelektálást már önállóan illetve konzulensemmel végeztem, akinek tanácsai és segítsége elképzelhetetlen segítséget és inspirációt jelentett. A fényképek legutolsó szelektálása adta meg azt a feszes sorozatot, amit végül a retusálás után késznek tekintettem. Ezzel elérve az utolsó fázishoz a retusáláshoz, ami kemény kompromisszumokra késztetett. Eddig ugyanis ha egy arcot kellett „javítanom” mindig egy ideális, egy, a valóságtól elrugaszkodott arcot kaptam meg végeredményként. Nem teljesen értettem ezt a kényszeremet, talán a már emlegetett társadalmi elvárás, hogy szépek és fiatalok, tökéletesek, hibátlanok legyünk nyomja rá a bélyegét a vizuális gondolkozásra, esetleg a divat iránt érdeklõdésem ahol mindig a kifogástalan arcú, testû modellekkel találkozom. De ez alkalommal nem volt kérdéses, csak kósza gondolat volt, hogy bármit is javítsak az arcon, bõrön. Egyedül a kép színeit változtattam meg. Célom volt, hogy egy „puha” képet kapjak, egyfajta könnyed látványt ahol a meleg tónusok uralkodnak, ahol a bõr sápadtsága egy tisztaság érzetet keltsen, valójában ez befolyásolhatja a nézõt de úgy éreztem ez minimálisan megengedhetõ trükk abból a szempontból, hogy ez az én ízlésemet tükrözi elfogadható. Ez is engem képvisel, engem mutat be egy – nagyképûen szólva – éteri hangulatban. A képek kocka alakúak lettek, meggyõzõdésem, hogy a szimmetria olyan esztétikai pluszt adhat mûveknek ami kiegészíti esetleges hiányosságait.
Az eredeti célomat úgy hiszem elértem, vagy legalább ott tartok ahonnan már csak egy lépés a megértése, felfogása. Az ön-portrék hatásai az egyénre rengeteg különbözõ formában jelentkezhetnek, de szerepük vitathatatlan, közvetítenek a közönség felé és önmagunk felé. Építõ tulajdonságaik javunkra válnak, esetleg olyan pluszt adhatnak a nézõnek amit önmagában régóta keres de egy apró akadály volt az útjában ami nem engedte, hogy az kiteljesedjen. Az önarckép eredetileg egy betekintés, egy kutatás a bennünk lévõ igazságért, a fotográfiai felvétel pedig egy pártatlan reprodukciója a külsõ megjelenésnek. Ez a folyamat vagy folyamat-hullám amit egy szimpla mondat indított el végül olyannyira meghatározta utóbbi egy hónapomat amit eddig nem tudtam volna elképelni, fura volt ennyit foglalkozni magammal. Ezeken a képeken keresztül mesélek el egy történetet, ami az én történetem, rajtam keresztül szüleim története és talán még sok más emberé is. Elértem egy olyan pontot ilyen idõsen ahol már nem lehet tovább élni anélkül, hogy a tisztában legyek korlátaimmal, erõsségeimmel mert lassan, remélem nagyon lassan, elkövetkezik az idõ amikor csak magamra számíthatok, és egy idegennel együtt nem tudok megbirkózni a nagybetûs élettel...
Bibiliográfia:
William A. Ewing – Face , The new photographic potraits (Thames & Hudson, 2006)
Exit – Self-potraits (Olivares & Arociados, 2003)
The camera I, photographic self-potraits (Harry N. Abrahams, Inc. Publishers, 1994)
Staging the self, self-potraits photography 1840's-1980's (National Potrait Gallery & Plymouth Arts Center, 1986)
Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotómûvészetben 1965-1984 (Fotókultúra-Új mandátum, 2007)
www.rleggat.com – A history of photography from it's begginings till the 1920's by Robert Leggat
www.vtphotoworkplace.com – Self-serching / The art of self potraiture
en.wikipedia.org/wiki/John_Coplans
www.annedonlingphotogrpahy.com/self-potraits_photography
www.dorothybarenscott.com/value-of-self-potrait-photography.html
www.bowdoin.edu/faculty/pdf/hfpg34oq%20%204.pdf-Photo images: Jo Spence's narratives of living with illnes
www.the-artist.org/artist/Jo-Spence
www.list.co.uk/article/9225-jo-spence-self-potraits/
eu.wikipedia.org/wiki/Jo_Spence
www.portfolio.mvm.ed.ac.uk/studewebs/session1/group54/Johncomplans.html
Képjegyzet:
Hyppolite Bayard – Önarckép mint megfulladt ember 1840
Jo Spence – Nem emlékszem a névre, Az egészség képe? 1980
John Coplas – Hát és kezek 1984
John Coplas – Torzó 1984