Horváth Kornélia - vissza az kiállításhoz

Gondolatok a képekhez


A művészet egyidős az emberiséggel. Az évezredek során evolúciója az emberével párhuzamosan haladt, s ennek következtében óriási utat járt be a barlangfestészettől a mai kortárs művészetig. Egy dolog azonban nem változott: a művészet iránti igény és szükséglet. Erre gyorsan rávághatnánk, hogy a szükséglet ugyan megvolt minden időben, ám teljesen más funkcióval bírt egy történelem előtti barlangrajz – amely a vadászatot volt hivatott megkönnyíteni -, mint egy mai festő képe, ám mélyebben belegondolva rájövünk, hogy mindez nem igaz, hiszen mindkettő a túlélést szolgálta/szolgálja, illeszkedve a kor adta lehetőségekhez. A különbség csupán annyi, hogy míg előbbi hiánya a testi létezésnek szabott határt, addig az utóbbi nélkülözése lelkünk életben maradását rövidíti.
A művészet tehát emberi valónk része, hisz rólunk, nekünk közvetít. Egy művészeti élmény képes megnyitni az utat önmagunk, és a minket körülvevő világ felé.

A fotóművészet „mostohagyermek” volta a művészet berkein belül sokáig a hideg (és sokak szerint kereteket szabó) gépezetnek volt köszönhető. Hisz egyrészről alkotó és valóság közé állva megszünteti a közvetlen kapcsolatot, az intimitást, másrészről éppen technikai lehetőségeiből adódóan bárki kezében működhet (és néha működik is lsd. Hórusz Archívum), szemben például az ecsettel és a festékkel. Most hosszasan beszélhetnék arról, hogy a fotográfia, és elsősorban az alkotói fotográfia térhódításával ezek a tételek hogyan dőltek meg, de nem teszem. Leírom inkább azt, hogy az én esetemben hogyan váltak érvénytelenné.
Úgy gondolom az elmúlt három év legnehezebb feladat a kamera és a köztem lévő távolság leküzdése volt. Groteszk a kijelentés, hisz minden egyes exponálás alkalmával testem ezernyi pontján érintkeztem a géppel, de igazán nem vált testrészemmé. Egészen a most elkészült képekig, ahol saját magamat választottam modellül. A fényképezőgép volt az, amely összekapcsolt engem magammal. Nagyon bensőséges, mégis egyértelmű és megmutatható.

Amikor elkészültek a képek eszembe jutott, hogy feladataim közé tartozik az is, hogy beszéljek róluk, és ekkor igencsak zavarba jöttem. Hisz miközben a képeket készítettem nem gondolkodtam az engem ért hatásokról, sem fotóművészeti, sem társadalmi szempontból, nem fogalmaztam célokat és nem tudtam azt sem, hogy mi hajt. Ennek ellenére tudom, hogy én sem létezem környezeti hatások nélkül, valamint valószínűnek tartom, hogy nem ezek a képek születtek volna akkor, ha nem azokkal a fotóművészeti munkákkal találkoztam volna, amikkel találkoztam, és amelyek hatottak rám. A következőkben ezeket szeretném sorra venni.

Az első közülük Ewa Brzozowska, lengyel fotográfus. Több szempontból is nagy hatással voltak rám a munkái. Egyrészről, mert úgy éreztem képi gondolkodásmódja közel áll az enyémhez. Képei többsége minimalista stílusban készültek, kompozíciói erősek, merészen és egyértelmű módon határozza meg a képhatárokat. Másrészről számomra a képei nagyon erős érzelmeket közvetítenek. Ahogy ő fogalmaz: „Olyan képek érdekelnek, amelyek embereket ábrázolnak... félelmeiket, álmaikat és reményeiket. Aktok és portrék. Helyek, melyeket nemrégen hagytak el lakóik.”

A második Nan Goldin, amerikai fotóművész, aki óriási életművet tudhat maga mögött, melyből engem leginkább az 1988 után készült képek ragadtak meg. Akkoriban az alkohol és a kábítószer egyre nagyobb akadályt jelentett Goldin magánéletében és munkájában, ezért kórházi kezelésnek vetette alá magát. Ebben az időszakban született művei – leginkább önarcképek – bezártságot, befelé fordulást és megalázottságot sugallnak, mint pl. a Self Portrait in Front of the Clinic vagy a Self Portrait with Milagro  címűek. Ezek a művek számomra a megtisztulás jelképei. Megtisztulás a teljes kitárulkozás által, ahogy például korházi ágyát láttatja.

A következő fotóművész, akit szeretnék megemlíteni egy fiatal, kortárs, magyar alkotó, Miskolczi Emese. Évekkel ezelőtt találkoztam először a kiskönyvvel, amely az általa készített önarcképeket tartalmazta. Nagyon megragadott az, ahogy ő az önarcképről gondolkodott. Munkái között több rejtett önarcképet is találunk, ahol ő, mint a tömeg része jelenik meg teljesen felismerhetetlenül. Számomra igen erőteljes társadalmi üzenettel bírnak a képei, az emberhalmaz részévé vált egyéniség eltűnését juttatják eszembe.

Úgy gondolom a felsorolásból Cindy Sherman sem maradhat ki. Azon túl, hogy rendkívüli művésznek tartom, biztos vagyok benne, hogy képei hozzásegítettek ahhoz, hogy jelenlegi munkámat elkészítsem. Képein önmaga képviselte a múlt és jelenkori társadalom női szerepeit. Úgy érzem e szerepek nélkül egyikünk se élhet illetve élhetett az aktuális társadalomban, ám ezek érzékeny megragadása, és kendőzetlen bemutatása igen merész, és provokatív.
Végül had zárjam a sort egy olyan művésszel, aki bár nem a fotográfia területén alkototta, képi és emberi gondolkodásomra óriási hatással volt. Ő nem más, mint Frida Kahlo, mexikói festőművész. Képei többségén önmagát ábrázolja, ám teszi mindezt olyan színes eszköztárral, kompozícióval, és annyira őszintén, amely - minden alkalommal, amikor képeit nézem – ámulatba ejt.


Ez volt tehát a vizuális és érzelmi indíttatása a képeimnek, ám legalább ugyanilyen hangsúlyt kap az a társadalmi, szociális, kulturális szféra, amelyben élek/ünk.
A nyugati gondolkodásmód és társadalmi berendezkedés mindig is értékként kezelte az individualizmust, szemben a keleti kollektivista látásmóddal. Mindez az elmúlt évszázadban felszínében felerősödött (hozva ezzel minden negatívumát és pozitívumát), ám a mélyen pont az egyéni értékek, „az egyes ember szabadságának, természetének fontossága” veszett el.
Hisz miközben a technika és a tudomány gőzerővel fejlődik, és halad afelé, hogy minél inkább biztosítsa kényelmet az ember számára, épp csak valódi természetéről feledkezik meg. Hisz bármennyire is ellenkezünk, be kell látnunk az ember alapvetően közösségi lény, és a közösen megélt valóságot nem pótolhatja holmi villódzó doboz (bármennyire is puha az a fotel, ami előtte van), vagy mosolygós hangulatjel.
A legnagyobb veszély azonban nem a puha fotel kényelme, hanem az, hogy szépen, lassan elveszik a közösség megtartó ereje. Az az erő, amely csupán jelenlétével képes megsokszorozni az örömet, csillapítani a fájdalmat. Nélküle az öröm kisebb, a fájdalom nagyobb.


Képeimben – többek között - a fent említett társadalmi haldoklást ragadtam meg. Egy ember (jelen esetben egy nő) napokig, hetekig képes önnön magányába zárkózva, egy lakás négy fala közé bújni fájdalmával, hogy mindeközben mind önmaga, mind a környezete számára fenntartja azt az illúziót, hogy a megszokott keretek között létezik, ÉL, hisz kommunikációs eszközeink lehetőségei rendkívül határtalanok. Nincs szükség arra, hogy kimozduljon (igazából kedve sincs hozzá), hisz néhány gombnyomás elég ahhoz, hogy vegetatív funkcióit ellássa. Nincs szükség személyes jelenlétre a másik oldalról sem (barát, család), mivel már mindenki biztosította személyes együttérzéséről (telefonon, e-mailben, chaten), ennél többet meg ugye senki sem tehet (meg hát mindenkinek meg van a maga baja……………)

Mindezek után szeretnék néhány szót szólni a képek fotográfiai formanyelvi megfogalmazásáról. Mint már írásom elején említettem munkám elkészítésénél sokkal inkább az ösztöneim illetve intuícióm vezettet, háttérbe szorítva a tudatos folyamatokat. A képekről való gondolkodás során pillanatok alatt egyértelművé vált számomra, hogy minél eszköztelenebbül, minél tisztábban és minél csupaszabban szeretnék fogalmazni. Minden felesleges tárgyat, elemet szerettem volna kiiktatni.
Persze mindemellet az is nagyon lényeges volt, hogy technikailag is szép képek szülessenek. Itt már nem hagyatkozhattam kizárólag a megérzéseimre, ezen a ponton kezdtem tudatosan is formálni a képeket. Ezalatt értem mind a világítás kialakítását, illetve a kompozíció megtervezését. Itt éreztem egyedül a hátrányát, valamint a nehézségét annak, hogy önmagamat használtam modellként.

Zárásként még szeretném hozzátenni, hogy miközben ezt az esszét írtam, úgy gondoltam a végén mindenképpen kifejtem a képek magas szubjektivitását, valamint, hogy mennyire magában hordozza mindegyik alkotóját. Mire idáig elértem azon rájöttem, fölösleges. Hisz minden mélyről jövő alkotás ilyen. Minek is erről beszélni…..

 Horváth Kornélia



vissza az kiállításhoz

Horváth KornéliaHorváth KornéliaHorváth KornéliaHorváth KornéliaHorváth KornéliaHorváth Kornélia

Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép