Kovács Tamás - vissza az kiállításhoz



MEUSE


E dolgozathoz tartozó diplomamunka anyagát válogatott képek adják, amelyek egységesnek véltek ugyan, de nem egy előre gyártott koncepció alapján készültek, sokkal inkább egy rögeszme után és alatt. Ha azonban hinni lehet Miltényi tanár úr szavainak, akkor alkotói tevékenység esetében a rögeszme majdhogynem kötelező. 

A rögeszmék sajátja a szélsőséges szubjektivitás, ami kizárja a racionális közelítést, és csak egyetlen ember számára bír értelemmel és jelentőséggel, annak akié. A címet adó „meuse” egy talált szó, egyik jelentése ennek az angol kifejezésnek „kiút/menekvés (bajból)”, míg a másik (első): „lyuk/nyílás kerítésben, amelyen állatok szoktak átbújni”. Ez a készen kapott metafora alkotói mozzanat és képet alkotó formai momentum is, az ember és a tárgyi világ vele együtt létező részének viszonya. Ez a viszony nekem az elszakadás, az, amit az ember és minden más a rámértből való kilépésért tesz. Átbújás a kerítésen, amely kertet őrzi. A képek szándéka ennek a mindenben látott/jelen lévő tűnődésnek, a „máshol lenni-mást csinálni” vágyának, a kilépés nyomainak felidézése. Másrészről a fotózás rés maga is, személyes kísérlete a máshol időzésnek (mint egy megnézett film, vagy egy kiolvasott könyv), eredménye szubjektív dokumentum arról az élményről, amit e kísérlet  jelent.

A benyújtott képek helye tisztán, önmagukban nézve – lefejtve róluk az alkotói igyekezet édeskés felszínét, amely még akár a személyes térbe szűkült privát fotó területére is vihetné az értelmezést – úgy gondolom, az autonóm riport fotó (vagy szubjektív dokumentarizmus) és a szubjektív fotó határterületein keresendők.

Az autonóm riport vagy szubjektív dokumentarizmus a riport fotón belül létező azon törekvés, amely nem valamely történés valósághű képét próbálja elsődlegesen visszaadni, bár abból építkezik, inkább egy meglévő szubjektív képi víziót jelenít meg, s azokat a konstellációkat keresi, ahol a leképezés során ezek előjöhetnek. Az autonóm riport az tehát, ahol „az optikai valóság és a fotós saját képi víziója azonos arányban van jelen”, ezzel szemben a szubjektív fotó már „a képzelet és a látomás öntörvényű birodalma” 

Az autonóm riport területén legjelentősebb alkotókat (pl: André Kertész, Henri Cartier-Bresson, Josef Koudelka) realizmustól erősen eltávolodott művek jellemzik, ahol nem a valóságos helyzet ábrázolása, az ábrázolt tényszerűségének hangsúlyozása a cél. „Éppen ellenkezőleg – és ebben nyilvánul meg szubjektivitása – saját, a reálisként felfogott világhoz fűződő viszonyát teszi meg elemzése tárgyává, azáltal hogy összeveti belső mentális képeit a világról készített valós képekkel.” 
E megközelítés erőteljesen reflexív képi megformálást követel, önmagára (a fényképezőre) utal vissza. A kép nem puszta eseményfotó, de nem is látomás, a fotóst foglalkoztató kérdésekre, annak helyzetére vonatkoztatható, nem kötődik a képen látható személyekhez és dolgokhoz. Éppen ez a szabadság az, ami az autonóm riport területén a formai elemek kombinációjával és hangsúlyok eltolásával jelentősen elérő életművek kialakításának lehetőségét kínálja.

A benyújtott városi tájképek is valahol ebből a hétköznapi jelenségekből építkező lírai, szubjektív pozícióból eredeztethetőek. Egyszerű, eszköztelen, olykor technikai „érzéketlenséggel” készített képek ezek, ahol a tárgyi dokumentálás semmilyen formában nem cél. Míg azonban az autonóm riport olyan szerzői, mint Bresson, vagy Vancsó Zoltán a „döntő pillanat” művészei, e képek egy másfajta tekinteté, egy meditatív figyelemé, ezért inkább rokonai olyan szerzők munkáival, mint Zátonyi Tibor, Szilágyi Lenke, Kemenesi Zsuzsanna vagy Reiko Imoto.

Ami a hatásokat illeti, az autonóm riport területén legkorábban Vancsó munkáit ismertem, valószínűleg éppen ezért számomra Bresson munkái már nem voltak igazán meghatározóak. Amit azonban Vancsó továbbvitt Bressonból és ami lett belőle formai, kompozíciós tökéletesség és beláthatatlan emberi történetek, már nemigen hagynak helyet maguk mellett. Technikai minőséget tekintve talán továbbépíthető, azonban a pillanat hibátlan művészete (Bressonal, Koudelkával, Vancsóval) már véget ért mire odaértem. A diploma anyagagát adó képek azonban, úgy gondolom, nem is a Bressoni megközelítésről árulkodnak, ahol „fényképezni annyi, mint visszatartani a lélegzetünket, amikor minden képességünket összpontosítva, minden idegszálunkkal az elröppenő valóságra célzunk.”  A benyújtott képek nem az összpontosított figyelem képei, nincs megfeszített, lélegzet visszatartva várt pillanat. Bár a pillanaton túli történetek területén Vancsó ugyanúgy megkerülhetetlen hivatkozási pont…

Zátonyi Tibor új felfedezés számomra, mindössze néhány képét (nem számítva a portré munkáit) ismertem korábban – azt is innen-onnan kiragadva – így képei nem jelentettek inspirációs alapot. Erre a dolgozatra készülve találtam egy másik Zátonyit, akinek tájfotói egy valószerűtlen állandóság történetei. Vagy ahogy Miltényi fogalmaz e képek sugallatáról: „Azt gondoljuk, hogy változik az életünk közben marad minden a régiben.”   Zátonyi képei az üres időtlenség dokumentumai, emlékképek egy pillanat nélküli történelemben eltöltött időről. A rokonságunk szerintem ebben áll.

Szilágyi Lenkéről elhangzó leggyakoribb mondat, hogy ő egy egyszemélyes történet. Ez nyilván igaz is, olyan univerzum az övé, ahol minden elfér: abszurd, banális, nevetséges és nyomasztó, mindez egy dermesztően hanyag technikai és formai kényszerektől mentes, kötetlen stílusban. A legnagyobb tanulság nekem Szilágyi képeiből a hibák, pontatlanságok szabadságának és a fekete mindent titkot egybeforrasztó ereje jelentette.

Végül még két nevet, Kemenesi Zsuzsannáét és Keith Carterét, mindenképpen említenem kell. Ők már nem hozhatók kapcsolatban az autonóm riporttal és közvetlenül talán a diplomamunka képeivel sem. A fotóról való gondolkodást, annak célját illetően azonban számomra a legfontosabb és legmeghatározóbb alkotók, akik más-más módon egy költői finomságú kifejezésmód képviselői, képeik a hétköznapi szürreálisba és érinthetetlenbe nyúló történetek, amit rajtuk kívül mindenki más csak csukott szemmel lát.

Tanulmányok lezárása mindig valamilyen számvetéssel, jövőbe tekintéssel, a tanulási folyamat meg általában olyan idegesítően nyugtalanító kérdésekkel terhelt, hogy: „Te miért fényképezel? És mihez akarsz kezdeni vele, ha egyszer befejezted az iskolát? Mit csinálsz azzal a rengeteg képpel?” – Nem tudom. Susan Sonntag a fényképezés aktusát a zsákmányejtés ösztöne által hajtott vadászathoz hasonlította, a képet pedig azonosította a vadászat során elejtett zsákmánnyal, amit szerinte szintén trófeaként kezelnek tulajdonosai. Ezért én is inkább azzal értek egyet, hogy „a képek nem tekinthetők trófeáknak, hisz az ember nem nagyon szeret büszkélkedni saját skalpjával” …


Kovács Tamás
 
Felhasznált Irodalom:
 Gulyás Miklós: Nem hiszek a realisztikus ábrázolásban (Fotóművészet 2000. 1-2.)
 Miltényi Tibot: Progresszív fotó
 Miltényi Tibor: Világvégi napsütés - Zátonyi Tibor fotóiról (Szellemkép 2003/3.)
 Miltényi Tibor: Szigorú telehold. (Szellemkép 1997/4.)
 Miltényi Tibor: Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő. (Szellemkép 2000/3.)
 Pályi Zsófia: In memoriam Henri Cartier-Bresson - A pillanat fotóművésze (Szellemkép 2004/3.)
 Pfisztner Gábor: Fényképezek, tehát vagyok? Gondolatok a szubjektív dokumentarizmusról. (Fotóművészet, 2005. 5-6.)
 Pfisztner Gábor: A lényeg azonossága (Balkon, 1999. 3-4.)
 Szilágyi Sándor: Lenke és Kertész (Beszélő, 2002. március)



vissza az kiállításhoz

Kovács TamásKovács TamásKovács TamásKovács TamásKovács TamásKovács TamásKovács Tamás

Szellemkép 1999-2008 - Minden jog fenntartva - Készítette: Highlight Design Studio - Szellemkép