van szó, nem csak abban az értelemben, hogy ez egy csoportos kiállítás.
Hanem mindarra gondolok, ami megelõzte azt, hogy az exponáló gomb a
kellõ módon lenyomható legyen. Egyfajta technikai, anyagi és szellemi
háttérországra gondolok, amelyben így vagy úgy, mindannyian helyet
kaptunk. Mi a lelkesedésen túl a minõség mellett voksoltunk, bár az
iskolára és a táborra is az a jellemzõ, hogy a képek játékból és
örömbôl készülnek. Tehát olyan erôfeszítéseket ünnepelünk ezzel a
nappal, amit van, aki észre sem vett, s van. aki küzdelmes, de
semmiképpen sem kényszeredett módon tett. A fotók tulajdonképpen
értékes pillanatok. Értéket teremteni úgy, hogy az örömet okozzon annak
is, aki létrehozza, és annak is, aki elfogadja, azt hiszem, ez egy jó
cél. Remélem, hogy az értékes pillanatok továbbra is velünk maradnak.
Fuchs Lehel
* * *
Hogy lehetséges-e a mûvészetet tanítani, errôl a kérdésrôl meglepôen
egységesen szokott nyilatkozni minden érdekelt, mondván: ez elvileg
teljes lehetetlenség. A tapasztalat ezzel szemben azt mutatja, hogy
gyakorlatilag viszont számtalan iskolában képeznek végtelen számú
érdeklôdôt a különbözô mûvészeti ismeretekre. Hogy mit és milyen
formában érdemes ezeken a helyeken tanítani, arról már különbözô
felfogások léteznek: van aki szerint az úgynevezett ”szakmát” kell
erôltetni, más a szemléletre esküszik, s van aki pedig az “egyéniség”
elôhívását forszírozza az akadémiákon vagy a mûvészeti
szabadiskolákban. Nyilván nem nagyon létezik általános recept, az
ideális módszer mûvészeti áganként elérhetô lehet, és nem is akarnék
ebben a kérdésben állást foglalni, inkább egy eddig jószerével
figyelmen kívül hagyott szempontra utalnék ezzel kapcsolatban.
Tapasztalatom szerint ha valaki egy hivatalos, állami intézmény
hallgatója lesz, mindjárt azt képzeli, hogy a magasabb ismereteket az
iskola mintegy automatikusan bele fogja táplálni, s ô pedig, ha kedve
és ideje engedi, elegánsan hagyja majd magát... Elvárásokat támaszt
tehát, amikrôl hamar kiderül, hogy nem teljesülnek, egyszerûen mert az
egyoldalú viszonyok az élet semelyik területén nem mûködnek. Ha nem
teszem bele magamat egy kapcsolatba, akkor bizony az nem fog
létrejönni. Különösen igaz ez a mûvészetek területén, ahol szinte
minden az egyéniségen múlik. Mikor azután a delikvens látja, hogy nem
történik semmi, vagyis a fôiskola nem ölti magára a levegôben repülô
sült galamb képét, általában jól megsértôdik, és már csak azon
fáradozik, hogy a hátralévô három-négy évet minél kényelmesebben
megússza. Természetesen mindent meg lehet úszni, akár az egész életet
is, kérdés, érdemes-e ezt tenni, érdemes-e egy életen keresztül
hazudozni önmagunknak? Nos, ez a rossz gondolkodási és cselekvési
pálya, ami az akadémiákon tanulóknál gyakorta tapasztalható, szinte
ismeretlen a mûvészeti szabadiskolákban. A hallgatók itt egyszerûen más
alapállással vannak jelen, ha tetszik, sokkal evidensebb számukra, hogy
a történet róluk szól, ha ôk nem mutatnak kellô érdeklôdést, senki nem
fog helyettük hivatali alapon lelkesedni.
Thomas Bernhard írja Írtás címû regényében a bécsi mûvészértelmiségrôl:
“Ezek az emberek, akik egykor ténylegesen mûvészek vagy legalábbis
mûvésziek voltak, gondoltam a fülesfotelben, mára egykori, rájuk
merevedett énjük puszta bábjai, lárvái; elég ha hallom, amit beszélnek,
elég, ha rájuk nézek (...). Mi lett ezekbôl az emberekbôl harminc év
alatt - gondoltam, mit csináltak magukból ezalatt a harminc év alatt
(...). Teljes boldogságuk puszta depresszió lett mára, gondoltam a
fülesfotelben, amint én is puszta depresszióvá tettem akkori
boldogulásom. Hiszen kétségtelen, hogy ezek az emberek akkoriban
harminc, de még húsz évvel ezelôtt is boldog emberek voltak, igenis
boldogok, és mára már pusztán deprimáló emberek (...). Kifejezett
boldogságukat kifejezett katasztrófává tették (...). De amikor arra
gondolok, hogy Bécsben semmire sem vitték, a világon semmire, akkor
közben tudom, hogy nekik fogalmuk sincs róla, hogy semmire sem vitték
(...). Azt hiszik, mert nevet csináltak maguknak, és tömérdek díjat
kaptak (...) és képeik a legjobb múzeumokban lógnak, és ez az undorító
állam minden lehetséges díjjal teletûzködte a mellkasukat, hogy lett
belôlük valami, de nem lett belôlük semmi - gondoltam (...). Idôvel
mindannyiukat mindenhová meghívták vagy meg fogják hívni, és
elôadásokat tartanak magukról, és képeiket kiállítják, és mégsem lett
belôlük semmi - gondolom. Egész egyszerûen nem érték el a maximumot, és
csak ez a maximum, azt gondolom, ami kielégítô lehet.” Ha most képesek
vagyunk eltekinteni Thomas Bernhard szinte kozmikus méretû
pesszimizmusától, és minden határon túli embergyûlöletétôl, ami ezekbôl
a mondatokból is áradt, akkor észre kell vennünk, hogy amit mond,
vagyis az üzenete az önmagunkkal szemben támasztott maximális
elvárásról, valószínûleg az egyetlen értelmes üzenet, ami az új
generációnak adható. Csak ezzel az ambícióval érdemes egyáltalán
nekifogni a mûvészetnek. Itt van adott esetben a fotómûvészet, mely
megítélésem szerint történetének egyik legsúlyosabb válságát éli jelen
pillanatban. Biztos, hogy a fellendülésnek egyetlen útja van: ha valaki
máshogyan teszi fel az örök kérdéseket. S ehhez nemcsak tehetségre van
szükség, hanem arra a szemtelen meggyôzôdésre is, hogy a
mûvészettörténet igenis az én kisszobámban zajlik. Ha ezt nem hiszem
el, akkor nem is fog ott zajlani soha!
Miltényi Tibor
1996. szeptember
vissza az killtshoz
