Újvárosiak
Újváros. Hogy pontosan mit is jelent, azt csak a környéken élõk tudják meghatározni. Nekünk Dunaújvárost jelenti, melyet egész egyszerûen Újvárosnak hívunk. De tizenöt kilométeres körzetben a Városnak. Bemegyek a Városba dolgozni, vásárolni, mozizni. Az idõsebb korosztály tagjai közül szinte valamennyien „emigráltak”: a jövõjüktõl, vagy éppen a pártérdekektõl vezérelve az akkor még csak eszményképként elképzelt Sztálinvárosba, hogy aztán az egész életüket a munkának és a tervbe vett családnak szenteljék. Elõször csak a barakkváros rozoga bódéi árulkodtak a kukoricatáblák között az életre utaló nyomokra, no meg az elhíresült Késdobáló nevû kocsma, aztán a paneleket úgy húzták fel, mintha a Föld fundamentumát is meg akarnák rengetni, jelezvén, hogy ez már nem az ókorból ismert Intercisa környéke, és nem is a kis falu, Dunapentele, hanem egy nagyobb erõket szolgáló, nagyszerûbb idõket hozó jövõ városa. Persze mindez csak papíron volt így, mert a mítoszt az ideérkezõk a hatos úttal együtt hagyták maguk mögött. De talán nem volt olyan borús a helyzet, mint amilyennek tûnhet, hiszen az akkor ideérkezõ fiatalokban megvolt az ambíció, és a kalandvágy, amelyet ugyan hamar eltiport a kommunizmus lánctalpa, mégis van egy olyan érzése az embernek, hogy a depresszió nem tudott egyhamar gyökeret verni a városlakók fejében.
Ha belepillantunk a Sztálinváros történetét megörökítõ fotóalbumokba, akkor elõször persze az irányított szocoptimizmus vigyorog vissza ránk, de sokat nézegetve a képeket, valamiért nemcsak az idealizált mosolyra bukkanunk, hanem valahol mélyen valós érzésekre, valahonnan egyfajta mélyrõl jövõ reményre. S azt hiszem ez öröklõdött a génekben, mert azon kívül, hogy néha semmije nincs az embernek, és most már az állásáért is küzd, csak a remélhetnék maradt. A jól beígért, örök életen át tartó munkahelyek megszûntek, és a kapitalizmus, az újfajta kizsákmányolás még a remény utolsó szikráját is ki akarja oltani. Mégis. Nap, mint nap jár az ember az utcákon, az ötvenéves utcákon, nézi az arcokat, és minden rossz dolog ellenére az az érzése, hogy a szikra még pislákol. Jó mélyen, eldugottan õrzik, de ott van. És ha a gyerekkoráról kérdezünk valakit, többségük azt fogja mondani, hogy jó volt gyereknek lenni ebben a városban. A diplomamunkám témájának megértéséhez, azt hiszem, szükség van ezen információkra, mert a mai napig úgy gondolom, hogy a látásmódunkat, és a környezethez való viszonyunkat így lehet elfogadni. Jómagam csak rövid ideig lehettem részese a rendszerváltás elõtti Dunaújvárosnak, mégis élesek azok a képek a Vasmû úti május elsejékrõl a vörös zászlókkal, meg hogy én mindenáron magyar zászlót akartam festeni az oviban, pedig lázadásom jelentõségét akkor még fel sem foghattam. És a rengeteg sztori, amit a családomtól és barátaimtól hallottam, mind arra késztetett, hogy igenis õket örökítsem meg a munkámban.
„Az emberiség javíthatatlanul ott lõdörög Platón barlangjában, s õsi szokásához híven ma is az igazság puszta képeiben leli legnagyobb örömét.” – írja Susan Sontag, aki szerintem nagyon jól fogalmazza meg a lényeget. A munkásbrigádok fotóitól kezdve, az egyszerû családi portrékig mindegyik ott hordozza magában az igazságot, és amikor témának választottam városi barátaimat, és családtagjaimat, azt hiszem ez vezérelt. Ugyancsak Sontag írja azt, hogy a fénykép állandóan formál, és szélesíti fogalmainkat arról, hogy mit érdemes megnézni, mit van jogunk megfigyelni. A fénykép, ezáltal a látás nyelvtani és – ami ennél is fontosabb – erkölcsi szabályrendszere lesz. A fotó talán a legtitokzatosabb mindazon tárgyak közül, amelyekbõl összeáll és szövevénnyé sûrûsödik a környezet, amelyet modernnek látunk. Minden fénykép valóban egy-egy rabul ejtett élmény, s a fényképezõgép eszményi fegyver a bírnivágyással teli tudat számára. Ugyanakkor nem volt célom, hogy magát a személyiséget bitoroljam a képek által. A személyiség kibontása a kamera elõtt az õszinteség leleplezését célozta meg. A személyes kapcsolat a lefotózott alanyokkal többek között ezért is volt fontos számomra, hiszen az õszinteséget nehéz tetten érni, jóllehet a fényképezõgép bizonyos értelemben ténylegesen rögzíti, és nem pusztán értelmezi a valóságot, a fénykép éppúgy értelmezése a világnak, mint a festmény vagy a rajz. És ha ebbõl a feltevésbõl indulunk ki, akkor nekem, aki az õszinte megnyilvánulásra vágyom az alanyaimtól, szintén õszintén kell odaállnom eléjük, és a kamera által bizalmassá kell tennünk a viszonyunkat. Ezért kerestem meg barátaimat és nagynénémet, hogy egy „egyszerû” fotózás kedvéért legyünk együtt, mint ahogyan bármikor máskor is szoktunk, azzal a különbséggel, hogy fotómasinám a maga érzékelõjével örökítõ anyagként legyen jelen, és ne a kívülálló szerepébe taszítson, hanem mint egyfajta kohéziós erõ tartsa meg a kontaktust köztem és az alanyaim között. A valóság értelmezését pedig ne torzítsa, csak mert ott van kettõnk között. Persze ha a képzõmûvészetek történetére visszatekintünk, akkor láthatjuk, hogy a fotókorszak elõtt nem csak, hogy lehetõsége nem volt senkinek sem a valóság igazi mivoltát visszatükrözni, de az általánosan elfogadott tendencia a valóság kötelezõ elferdítése volt. Hiszen ha a megrendelõ oldaláról nézzük, akkor õ természetesen mindig sokkal szebbnek és jobbnak kívánta magát feltûntetni – mint egyébiránt, ahogy ez a mai napig így van – mint sem a zord és olykor megrázó valóságot megláthassa bárki is. A mûvész oldaláról pedig természetesen az abszolút szubjektív látásmód és a mûvészi szabadság irányelvei domináltak, ami persze ma is így van, de a fotó mindezt átformálta egyetlen kattintásra, onnantól kezdve, hogy Joseph Nicéphore Niépce kinézett a dolgozószobája ablakán, és elkészítette a világ elsõ fényképét.
Az iparosodás korában a fotográfia rohamos fejlõdése nagyon hamar nyilvánvalóvá tette, hogy ez az ágazat sok szempontból alakíthatja majd a világot, mind mûvészeti, társadalmi vagy éppen politikai szemszögbõl nézve. Portrékat csak egy pár esztendõ elteltével lehetett igazán készíteni, hiszen a hosszú záridõnek köszönhetõen akkor még csak a statikus világ volt rögzíthetõ. A Bécsben élõ magyar fizikus, Petzvál József 1840-ben megalkotta a kor legnagyobb fényerejû objektívét, amelynek fényereje hússzorosa volt a korábban használtaknak. A világhírû portréobjektívvel – amelyet 1841-tõl Friedrich Voigtländer készített és terjesztett – lehetõvé vált az exponálási idõ 1,5-2 másodpercre rövidülése. Ugyanebben az évben a Natterer fivérek olyan fényérzékenységû réteget fejlesztettek ki, amelynél jó esetben csupán néhány másodperc megvilágítási idõre volt szükség.
A portréknak köszönhetõen a kép kezdett státuszszimbólummá válni. Az 1850-es évekig a képek birtoklása, illetve nézegetése addig kiváltságnak számított: amint a polgárság öntudata az iparosodással együtt egyre erõsebbé vált, ennek a kiváltságnak is meg kellett szûnnie. A kommercializálódásnak köszönhetõen a fotográfia mûvészi objektumként és olcsó áruként egyaránt megállta a helyét. Giséle Freund pedig már akkor prognosztizált egy sötétebb jövõt a portréfotósoknak: „A fotográfiai portrék elsõ korszakában egy rendkívül érdekes tényre kell figyelnünk. A primitív technikával alkotó fotográfia fejlõdésének küszöbén a mûvészi tökéletesség olyan fokán állt, amilyet soha többé nem tudott elérni.” S hogy ez valóban így van-e, azt szerintem senki nem tudja megkérdõjelezni vagy bizonyítani. A 19. század közepének nagy alakjai szolgálnak némi bizonyítékkal, hiszen Nadar vagy Etienne Carjat, akik egymáshoz hasonlóan egy semleges háttér elé ültették modelljeiket, és mindketten erõs megvilágítást használtak, aminek hatására különös aura lengi be a képek atmoszféráját. De a portréfotózás többi elõfutára nélkül sem alakulhatott volna úgy a jövõ, ahogyan alakult: Julia Margaret Cameron, akinek közeli portréi igen nagy hatással voltak a modern portréfényképészet világára, vagy éppen a Lewis Carroll néven alkotó író-fotográfus, aki kislányokat ábrázoló portréival ugyan társadalmi konvenciókat vett semmibe, mégis nagy hatást gyakorolt a jövõ fotográfiájára.
Sontag nagyszerûen fogalmaz meg egy általános ars poeticát: „Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetõségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idõ mindent fölemésztõ kérlelhetetlenségérõl tanúskodik.” S valóban, amikor egy kattintásnyira van a fotográfus a halandóság megtapasztalásától, akkor kell mély alázattal adóznia a témának, hiszen nem tettes és áldozat játék ez az egész, hanem bizalomjáték.
August Sander eredetileg a paraszti életforma és a vidék megörökítését tûzte ki céljául, különös hangsúlyt helyezve a modellek arcára. Precizitása, és az embertípusok szisztematikus ábrázolására való törekvése olyan képeket teremtett, amik egyszeriek, és megismételhetetlenek. Persze sokan fordították már nyelvükre Sander munkáit, de ezek a képek olyan megfoghatatlant hoztak a portréfotózás világába, ami mindig szem elõtt tartandó. Sander tudta, hogy a fényképezõgép mindenképpen leleplezi az arcban a társadalmi maszkot. És ugyan modelljei mindahányan a társadalom egy-egy rétegének reprezentációi, azáltal, hogy mindenféle ítélkezés nélkül fotózta le õket, a már említett bizalmi játék egyik mestere lett. Sokan leírtak már sokfélét Sanderrõl, tudjuk nagyon jól, hogy többrõl van itt szó. Mert nincsenek álcák. Egy szobor, amikor leleplezik, már egy elõre kitalált pózt ölt, ám amikor Sander leplezte le, az akkori német társadalom szobrait, kikandikált a valóság a fényérzékeny anyagon át. Semmi kecmec, íme, az ember. Egyszerûen, ítéletek nélkül, ahogyan a gyermek eszmél rá az elsõ alkalommal a világra. Mégis benne van a keze nyoma. Ez a fajta tiszta látásmód, és ”egyszerû” hozzáállás inspirált a munkám elkészítésében, habár a személyes kötõdés miatt a tárgyilagosság eleve kissé háttérbe szorult. Természetesen a viszonyok tisztázása az egyik legfontosabb tényezõ a bizalmi kérdésben. Ügyeltem arra, hogy ne építsünk hierarchikus rendszert, és meglegyen a kellõ egyensúly, az irányítás és a „tegyél, amit akarsz” elve között. Weston mondta egyszer: „Én már nem próbálom ”magamat kifejezni”, személyiségemet ráhúzni a természetre, hanem elõítéletek, bûvésztrükkök, hamisítások nélkül megpróbálom magamat a természet dolgaival azonosítani, a dolgokat olyannak látni vagy megismerni amilyenek, igazi valójukat, úgyhogy felvételeim nem értelmezések – saját elképzeléseim arról, hogy a természetnek milyennek kell lennie –, hanem kinyilatkoztatások, keresztülhatolás azon a ködfüggönyön, melyet a neurózis terített rá az életre, egy abszolút, személytelen újrafelismerés felé.” Erre reflektálva Montvai Attila azt is hozzáteszi, hogy a megismerés minden fázisában elkerülhetetlenül vannak szubjektív elemek, mert a megismerés lényege, hogy a már kialakult világszemlélethez, a valóság értelmezéséhez kell illeszteni a megismerés új eredményeit. Minthogy a valóság megismerhetõ, de kimeríthetetlen, azaz nincs olyan megismerési fázis, ami után ne következne egy újabb, a valóságkép mindig személyes, szubjektív elemeket tartalmazó állapotot tükröz. Persze Weston a természet megörökítésérõl beszélt, de ha emberi kapcsolatokra alkalmazzuk nézeteit – Montvai kiegészítésével együtt – akkor is kellõ útmutatást kapunk ahhoz, hogy a portréfotó területén fel tudjuk dolgozni nézeteit. Az én esetemben az azonosság egyben önazonosság, hiszen a saját személyiségemet nem tudtam kivonni az adott szituációkból, mert a közös múlt azonnali visszacsatolást eredményezett, ami természetesen a kommunikációban volt hasznos segítõm. Azonos és szubjektív, ítéletmentes és elfogadó, kommunikációban gazdag és a közös valóságunkról szól. E csapásvonalak mentén igyekeztem elkészíteni diplomamunkámat, amelyben a barátok és rokonok óriási segítséget nyújtottak.
„Szerepjáték a fényképezés annyiban, hogy a fényképezés ténye (legalábbis amikor a résztvevõk beleegyezésével és közös akciójában születik meg a kép) meghatározott ideálok szerepszerû megvalósítására készteti a lefényképezett személyt.” – vélekedik Montvai Attila, és ez a szerepszerû képhódítás a fényképezett alanyok részérõl valóban igaz is. Kivéve, ha megalapozott viszony áll fenn a két oldal között. Minden kétséget kizáróan mégsem mondhatjuk azt, hogy szerepektõl teljesen mentes lehetne a portré, hiszen mindenki szereplõ a maga életében, és a nap huszonnégy órájában, akár percenként változhat a forgatókönyve, de az életet Sztanyiszlavszkij módszere szerint kell, hogy éljük. A manír és a képmutatás a való életben sem írható a pozitív oldalra. Meg kell, hogy éljük az életünk minden percét. A leghétköznapibb dolgoktól kezdve a legmerészebb cselekedetekig.
Annie Leibovitz egyszerûen fogalmaz: „A fotós élete hétköznapi, csak lencsén át nézve.” És hogy az egyszerû hétköznapi dolgokban csírázik az élet, számomra kétségtelenül igaz. Nem akartam semmire sem rávenni, vagy éppen semmitõl sem eltántorítani a portréalanyokat, önmagamként mentem mindenhová, és viszonzásul ugyanazt vártam el. Az egyszerû hétköznapi, megtörténhetõ dolgokat, annyi különbséggel, hogy gépem érzékelõje egy tér-idõ szeletet hasítva magának utat tört a jövõbe, ahová egy emléklenyomatos piknik kosarat kívánt magával vinni.
Amikor megkértem nagynénémet, hogy készíthessek képeket róla, egy pillanatig nem merült fel benne, hogy ez bármilyen jelentõséggel is bírhat, vagy bármiben is változtatna kettõnk viszonyán. (Ez a késõbbiekben a többi fotózott személynél is így volt.) Hogy én mit vittem magammal a fotózásra? Ott töltött éjszakákat, horrorfilmeket nézve a paplan árnyékából, a beszûrõdõ forgalmas Dózsa György utca zajait, és persze rengeteg negatívot a hipokampuszom rejtett zugaiból, amik – ahogy átlépem a lakásküszöböt – minden egyes alkalommal elõhívásra kerülnek. De kitérve a technikai paraméterekre, a Canon Eos 40D-n kívül mást nem használtam. Az 50mm-es objektív – amely az én gépemen 80mm ekvivalens – használata annyiban volt tudatos döntés, hogy jobban ki tudjam fejezni a szûk életteret, amit egy panel képes nyújtani. Ezáltal célom valamelyest körvonalazódni látszik: milyenek ezek az emberek, hogyan élik meg mindennapjaikat a városban. A nagynéném, Erzsébet 1935-ben született a Duna túl partján néhány kilométerre fekvõ faluban, Tasson. Családja földmûvelésbõl élt, ám amikor beindult a nagyipari gépezet a Duna ezen oldalán, az akkor tizenhét éves lány úgy gondolta, hogy szerencsét próbál a munka reményében. Talán õ is, mint akkor sok fiatal, olyan buzgalommal vetette bele magát a reményeibe és a jövõrõl szõtt terveibe – ahogyan Miskolczi Miklós is fogalmazott – mint az aranyásók. Persze a Duna nem a Yukon, de az ötvenes évek dédelgetett álmokkal kecsegtetõ városát kétségtelenül Klondike mintájára tervezték. Itt van az arany elásva, és neked kell megtalálnod. Mint egy nagy társasjáték: a vaskohászat kincse. Amit persze vasakarattal kell kutatni. De az akarattal nem volt baj, hiszen a fõ motiváció megvolt, és, még ha éjt nappallá téve kellett is gürizni, ez egy város lett. A nagyszerû Sztálinváros aprócska élõ, emberi pillérei dolgoztak hajnal hasadtától hajnal hasadtáig. Téglacipelés és malterpakolás. Ideális munka egy tizenhét éves lánynak. De Erzsink kemény ember kemény lánya, bírta a strapát, pláne hogy még ebben az évben megismerkedett Józseffel, és a rákövetkezendõ évben össze is házasodtak. Végzetes találkozásnak is nevezhetjük a fent említett eseményt, ha arra gondolok, hogy az én Jocó bátyámat a „déliváros réme” címmel aposztrofálták. Persze a hangzatos név mögött azért az italozáson és hõbörgésen túl semmi komolyra nem kell gondolni, de a normális családi élet ennek tükrében elképzelhetõ, hogy ki volt zárva. És persze ’56-ban az ”öreg” politikai fogoly lett, mert ittasan dülöngélve szidta a rendszert, ez pedig családi kalendáriumunk üde színfoltja lett, de ez már történelem. Az én ”nénjém” pedig maga a megtestesült jóság. Mert ahogy a napok évekké duzzadtak, úgy lett ebbõl az életvidám, gyakran hangoskodó, ujjaival ”zingelõ” emberbõl alkoholista. Ezt pedig csak végtelen jósággal lehetett elviselni, már ahogyan én elképzelem. Mert mindezek, és az évek során egyre durvuló hatások ellenére az én néném szerette ezt az embert. Akárhányszor találkozunk, mindig fürkészem az arcát, elnézem a vonásait, és tudom: hálás vagyok, hogy ismerem.
Koncepcióm alapja az volt, hogy képpárokat készítek, amelyekbõl tiszta képet kap a nézõ, az ábrázolt emberek személyiségérõl, illetve a városhoz való viszonyáról. A nénémrõl készült képpár egyik fele, az ablakból visszanézve ábrázolja õt. A korábban már említett szûk látószöggel az élettér szûkösségét nem csak konkrét, de átvitt értelemben is ki akartam fejezni. A nagyszoba, ami az õ közvetlen környezete, nem sokat változott az évek alatt. Mint ahogy az õ személyisége sem. Mosolya és elnyûhetetlen otthonkája egybeforrtak az eltelt hetvenöt évben. Kitekintését a világra a kép szerkezetével kívántam megmutatni: a tévé és az erkélyablak a fõ csatornák a ”nagyvilág” felé, amiken keresztül tud tájékozódni. A város élete – mivel sajnos nagyon keveset tud otthonról elmenni – a nagyszoba ablakból élvezhetõ a legjobban. Ki lehet lesni, hogy ott van-e az õrült Zsuzsi néni az ablakban, vagy éppen azt, hogy megjött-e már Izuka, mert akkor nyitom a kaput. És persze ott vannak még a platánok, amelyek díszítõsorai az utcáknak és tereknek, és amelyekbõl egy legalább negyvenéves példány csúcsosodik az ég felé épp az ablak elõtt. Gyermekként is a platánok jelentették a város fáit, és ahogyan a képen is megjelenik a háttérben, rögtön tudom, hogy ez a mi városunk egyik panelje. A képpár második fele szintén sok személyiségjegyet hordoz magában. A háttérként megjelenõ örökérvényû szekrénysor, a telepakolt apró porcelán állatkákkal és babákkal, amolyan igazi nyugdíjas mikrokozmoszt jelent számomra, amit mindenképpen szerettem volna, ha visszaköszön. Sontag írja Diane Arbus képeirõl: „olyan világot sugallnak, melyben csupa idegen él, csupa menthetetlenül elszigetelt ember, ki-ki belekövülve a maga elgépiesedett és megnyomorodott személyiségébe és kapcsolataiba.” A nagynéném tekintete azt hiszem ezen a képen, pont a fent említettek ellentétére példa. Meg akartam mutatni ezt az arcot, mert ebbõl a tekintetbõl sugárzik a megértés és elfogadás, a türelem és jóság.
Judit. A Sebõ. Judit harmincöt éves, kétgyermekes anyuka, aki New Yorkból jött vissza Dunaújvárosba, és akit a fotózásra elkísért kisebbik fia, Vince is, aki másfél éve boldogítja anyukáját. Az egyik széles és forgalmas út a városban, az Aranyvölgyi út, amelyen ha végighalad az ember, az az érzése támad, mintha panelhegyek közé ékelõdött kanyon volna. A lakóépületek alatt hosszan elnyúló zöld terület fekszik, és amikor helyszínt kerestem, beugrott a Central Park, ahol a toronyházak közepén elterül a zöld oázis. Persze ez az oázis, nem az az oázis, de legalább a miénk. Kisebb, és jóval kevésbé csili-vili nagy alma fíling, de ha alulról tekintünk fel a mi felhõkarcolóinkra, elfog valami otthonos érzés. A repülõ Vincés kép hátterében Európa legsûrûbben lakott lakótelepe tûnik fel. A negyven év alatti korosztály szinte valamennyi tagja egy ilyen épületben nõtt fel, itt volt kulcsos gyerek, és most ilyenekben nevelik a saját gyermekeiket is. De talán már a dolgozatom elején említettem: valamiért jó itt felnõni. Az itteni gyereklétnek volt valami különös bája, amit azt hiszem ezzel a szárnyaló képpel akartam kifejezni. Judit is valahogy így fogja fel a dolgokat, ha repülni kell, hát repülök. És miközben Judit Vincével van elfoglalva, nem törõdik a sminkjével, vagy a ruhájával, vagy azzal, hogy ki figyeli õket vagy ki nem, csak az önfeledt játék van. Semmi több.
„A fényképésznek a kitûntetett pillanatot kell elkapnia, azt a bizonyos pillanatot.” – írja Annie Leibovitz. A következõ 17mm-en fotózott képen úgy érzem sikerült megragadnom a Juditra legjellemzõbb pillanatot. A helyszín ugyanaz, mint az elõzõ képnél, de a Central Park-i látvány itt jobban érvényesül, és már a személyiség dominál. Ez a Que sera-szerû mozdulat mindent elmond errõl a nõrõl, aki éli az életét, és neveli a gyerekeit.
Van egy lehajtó a hatos fõútról, ahonnan az ember szeme elé tárul a Vasmû nyugati panorámája. A helyi Intercisa Múzeumban van egy panorámafotó ugyanerrõl a helyrõl, amit legalább negyven éve készítettek. A felhõkön és a gabonaföldön kívül nem sok minden változott. Az oxigéntartályok, a kokszoló és a kohó ugyanúgy terpeszkednek el a város határában, mintha mindig is itt lettek volna. Norbi 2006 óta dolgozik a gyárban. Apai ágról a családja Dunapentelérõl származik, de soha egyetlen családtagja sem dolgozott a Vasmûben. A szakközépiskolában volt ugyan szakmai gyakorlatuk a gyár területén, ám mint minden diák õ is kategorikusan kijelentette, hogy soha nem akar itt dolgozni. Miután közlekedésmérnök lett, elõször Gyõrben, majd Budapesten helyezkedett el, hat év után mégis visszatért a városba. Azt mondogatta, hogy jó lenne otthon munkát találni. Jelenleg árufuvarozási osztályvezetõként dolgozik, és állandóan felemlegeti, hogy míg más a Vasmûbõl indult el, õ ide tért vissza. Valóban sok olyan fiatallal lehet találkozni, akik elmentek, de visszajöttek. És amikor találkozunk, kicsit félénken, de megnyugvással közlik: hazaköltöztem. Úgy érzem sikerült egy fajta hazaérkeztem érzést belecsempészni a gabonatáblán álló Norbi képébe, és egy kis büszkeséget, azzal kapcsolatban, hogy felvállalta a feladatát. A róla készült másik fotón szándékosan trükköztem egy kicsit a látószöggel, és a fejem fölül fényképeztem, abban reménykedve, hogy ez jobban kiemeli majd a háttér baljóslatú, fenyegetõ mivoltát. A hatalmas szállítószalagok a vasgyártás melléktermékeként keletkezõ salakot szortírozzák. Ahogy közelebb merészkedünk a gyárterülethez, úgy lesz egyre lehangolóbb a látvány, és Norbi is gyakran felemlegeti azt az anekdotát - ami akkor kelt útra, amikor Koltai Lajos forgatta itt a Sorstalanságot - miszerint volt olyan hely a Vasmû területén belül, ami túlságosan nyomasztó lett volna egy koncentrációs tábor díszletének. De lehet, hogy minden gyár esetében így van ez, ha már hatvan éve, éjjel-nappal megállás nélkül üzemben van. A nyomasztó környezet ellenére Norbi mégis õszinte lelkesedéssel szokott beszámolni a hatalmas mennyiségû vasról és acélról, és hogy az éjszaka az egész városban szellemek neszezéseként hallható halk kongásokat is a tizenhat köbméteres salaktálak keltik.
Amikor megismertem Krisztiánt, már családapuka volt. Egyrészt volt egy nyolc éves lánya, aki egy nagyon fiatalkori kapcsolatából Skóciába szakadt, másrészt a feleségétõl született egy fia. A közösségi portálokon magát vasgyári munkásnak nevezõ Aprót – ahogy családi körben becézik – gyerekkorában a világ egyik legrosszabb gyerekének titulálták a hiperaktivitásáról akkoriban mit sem sejtõ tanárai. Észveszejtõ kamaszkori húzásai és fiatal felnõttkori csapongásai egy szempillantás alatt megszûntek számára, miután húsz évesen megtudta, hogy apa lesz. Az anyuka azonban Skóciába ment szerencsét próbálni a kislánnyal együtt. Krisztián jelenleg feleségével és két gyermekével él együtt Dunaújváros egyik zöldövezeti részén egy egyszintes panelban, ami a nagy kertes házak között húzódik meg. A távolabbi dohányzós fotón a középre szerkesztés fontos része a képnek: ezzel arra próbáltam utalni, hogy õ az az ember, aki mint támasztópillére a családjának mindig ott van. Bármirõl is legyen szó. Az ember mindig számíthat rá. A másik képen megjelenik felesége, Linda és lányuk, Odett. Úgy érzem ebben az elkapott pillanatban sikerült megörökítenem egy személyes és bensõséges momentumot. Beállításként csak annyit tettem a jelenethez, hogy legyenek közel egymáshoz, hogy így meglegyen egy hármas egység, de tegyék azt, amit máskor is szoktak.
1953 szeptemberében új általános iskolát avattak Sztálinvárosban, ahol pár évvel késõbb a tárgyi és személyi feltételek rendelkezésre álltak ahhoz, hogy négy évvel késõbb megszervezhessék a Kodály Zoltán-féle ének-zene tagozatos osztályt. Amikor Kodály ellátogatott az iskolába, az emlékkönyvbe a következõket írta: „Sztálinváros gyermekei! Teremtsétek meg a hagyományt, hadd mondják egyszer rólatok: kivívták a sztálinvárosi nevet.” Ötven év eltelt, de a Móricz Zsigmond Általános Iskolába járó diákok ugyanolyan büszkeséggel öltik magukra a kockás uniformist, mint annak idején a szüleik vagy a nagyszüleik tették. Móriczosnak lenni igazi kiváltság volt akkor is, és most is. Ottó, akinek a kedvenc zenekara a Tankcsapda, és elhatározta, hogy ha felnõ, egy rockbanda frontembere lesz, idén másodszorra koptatja a padokat az ének-zenei általánosban. Mint minden igazi eleven gyerek, õ is nagyon szeret mókázni, és amikor megkértem, hogy legyen a vendégem egy kis kattintgatásra, azonnal fessnek érezte magát az egyenruhájában, és lelkendezve mesélni kezdte, hogy mennyire szeret ebbe az iskolába járni. Rendkívül nyílt és kommunikatív személyiség, egy olyan ember, akit régóta szerettem volna lencsevégre kapni. A kezét a feje fölött összekulcsoló kép nekem abszolút tükrözi azt a laza és igazán belevaló kissrácot, aki egyben rendkívül fegyelmezetten tudja kezelni a problémákat, ha arról van szó. Amikor pedig a második kép kedvéért a furulyáról zongorára váltott, és elkezdett bugit színlelni a billentyûkön, majd pördült egyet a forgószékkel, azonnal tudtam, hogy a következõ pördülésnél meglesz az a kép, ami majd tanúsítja, hogy már akkor tudtuk, hogy egyszer állatorvos, építész vagy éppen rocksztár lesz belõle.
Ezennel diplomadolgozatom végéhez értünk, és hadd fejezzem be egy idézettel Miskolczi Miklós: Város lesz, csakazértis címû könyvébõl: „Elkészült a rendelõintézet, megnyílt a mozi, a talponállók mellett már éttermek is kinyitották kapuikat, öntevékeny mûvészeti csoportok alakultak, fõvárosi mûvészek hetente kétszer is vendégszerepeltek különbözõ alkalmi, ideiglenes színpadokon, neves csapatok leadott játékosaiból megalakult a gyorsan elsõ osztályúvá avanzsált futballcsapat, elkészültek az elsõ bölcsõdék, óvodák. A városi pártbizottság felhívást adott ki, amelynek egyik jellemzõ mondata így hangzott: „A dolgozók ne menjenek haza, legyen ez – tudniillik Sztálinváros – az otthonunk.”
Felhasznált irodalom:
Susan Sontag: A fényképezésrõl, Európa Könyvkiadó, 1981
Willfried Baatz: Fotográfia, Kossuth Kiadó, 2003
Montvai Attila: Fotográfia és kultúra, Kossuth Könyvkiadó, 1985
American Masters – Annie Leibovitz: Life through a lens, 2006, Adirondack Pictures
Miskolczi Miklós: Város lesz, csakazértis, Szépirodalmi Könvykiadó, 1980
http://sztalinvaros.uw.hu