Kárpáti Bence
Embertelen piactér
Konzulens: Balla Vivien
Eldorádó, Atlantisz, Baromvásár Tér, Teleki tér, 8000m2. Kinek Mi.
Aki utazott már a 24 es villamos vonalán, láthatta. Aki le is szállt itt, járhatta. Aki a piacot kereste, megtalálta. Egészen 2011 augusztus 15 ig. Ez volt ugyanis az utolsó nap, amikor a kofák kipakolhatták portékáikat, a kopasz csirkék megtalálhatták gazdáikat.
Az utolsó alkalom átélni azt a nosztalgikus hangulatot, amit az árnyékos talponállók keskeny pultjainál töltött pár fokhagymás lángos illatú percben érezhetett az ember.
Ez a hangulat adott ihletet, amikor elkezdtem foglalkozni a piaccal. Arra voltam kíváncsi, ki -hogy éli meg ezt a nagy változást , hiszen vannak olyan kereskedõk, akik egy életen át itt dolgoztak és vannak olyan vásárlók, akik egy életen át itt vásárolták a friss zöldséget és húst. A munkámnak köszönhetõen több évig külsõ megfigyelõje voltam a környék mindennapjainak. Izgalmas és nyüzsgõ hely ez, telis tele témával, melyek közül a legaktuálisabbat és egyben a legrendkívülibbet ragadom most meg. Rendkívüli, mert naponta találkozunk a városban felújításokkal vagy átépítéssel, de egy 62 éve mûködõ piac lerombolása történelmi pillanat a lakók és a kereskedõk számára is.
Háttértörténet
A piac közelebbi megismerése volt számomra is az elsõ feladat. Régre nyúlik vissza a története, amirõl pár évtizedre visszamenõleg a „piaci emberektõl” is kaphat betekintést a beszélgetésbe elegyedõ vásárló, de utánakeresve kiderül, bõ kétszáz év elõzi meg a mai törmelékekbe temetkezett állapotot. A 19. század eleje óta mûködik rajta a piac. Távol álljon tõlem az ítélkezés, de a piac elnevezései alapján, mintha fordított evolúció volna megfigyelhetõ a bazár karrierjében: A reformkorban Lóvásárként, vagy Lópiacként volt ismert, a század második felében már Széna térnek, majd Marhapiacnak, ezután Zsibárus térnek hívták, ami igencsak kibõvült kínálatra enged következtetni. Innen már nem lehet ilyen könnyelmû megállapítást vonni, hiszen 1879-ben a Közmunkatanács végül Teleki László térnek keresztelte el.
A századfordulós hatalmas, díszes bérházak mellett zsinagóga is épült, hiszen nem csak gazdag muzsikus cigánycsaládok, hanem a pesti zsidóság jelentõs része is a környék lakója volt. A környék állapota a XX. század során egyre inkább leromlott, s aki tehette, elhagyta az elszegényedõ városrészt. A patinás épületeket elhanyagolták, az egykori gazdagságra utaló jeleket árgus szemekkel kell keresni. A piac hihetetlen árukínálatáról, és az itt megforduló, igencsak vegyes közönségérõl vált ismertté. 1897-tõl 1950-ig használtáru-piacként mûködött és fénykorában napi tízezer látogatót fogadott. Egy hemzsegõ ócskapiac volt, ahol mindent el lehetett adni, a bútoroktól kezdve a repülõgép szárnyon át a használt mûfogsorig. 1948-ban a Belügyminisztérium a környék állapotának javítása érdekében elrendelte a piac elköltöztetését. A ma külföldön is híres Ecseri piac bizony a Teleki ivadéka. 1950-ben számûzték az Ecseri úti szegényes Valéria-telepre, ahonnan 1964-ben költözött ki mai helyére, a Nagykõrösi útra - az Ecseri név innen maradt rajta. A Teleki téren már szinte csak élelmiszert lehet venni 1950-tõl. Bár a rendszerváltás óta jónéhány alkalommal elõkerült az igény a terület rendbehozatalára, mindig csak a tervezésig jutottak a kísérletek. Komolyabb átépítés vagy felújítás forráshiány miatt nem történt egészen 2011 ig. Pályázatot írtak ki a felújításra, és az építkezés idejére át is költöztették az embereket egy nem messze épült ideiglenes piacra. Egyöntetûen mindenki szerint rég itt volt az ideje a reformálásnak, ugyanis tarthatatlan állapotok között kellett dolgozni. A beázások, omladozó falak néhol veszélyessé vált tetõszerkezet mellett röpködõ galambok, itt-ott elsurranó patkányok, és gyakran betévedõ részeges hajléktalanok is megbotránkoztatták a forgalmat.
Sajnos az átmeneti megoldás sok sebbõl vérzik ezért a legtöbb kereskedõ reméli, hogy minél hamarabb elkészül az új hely és visszaköltözhetnek. A „konténer-bazárban minden nap le- föl kell szerelni az ajtókat, a bejáratok és asztalok fölé az esõvédõ tetõkrõl meg magunknak kellett gondoskodni. Mint régen faluhelyen, az egész piacon csak egy központi kútból lehet vizet nyerni, ha valaki árut vagy kezet akar mosni, ez a henteseknek jelent leginkább problémát. De a legnagyobb baj a szûkös hellyel van. A kis konténerekben nem lehet rendesen elférni, s volt, akinek méretre kellett vágatnia az egykor használt pultjait, hogy most legyen min dolgozni. Emellett az ablakok túl kicsik kirakatnak, ahová a kofák mutatóba kipakolhatnák a termékeket. A vásárlóknak is gondot okoz ki-be lépkedni a szûk ajtókon és bent egyszerre csak egypáran férnek el. Egyszóval kényelmetlen. Az idõjárás sincs tekintettel az újonnan jött kellemetlenségekre, egész évben folyamatos nehézségeket okoz. A fûtetlen fehér dobozokban télen dideregve csomagolják az árut, ami éjjel könnyen lehet, meg is fagy. Nyáron pedig mintha szaunában kéne dolgozniuk, klíma híján nem tudnak mit kezdeni a nagy hõséggel. Az átépítés elõtt 66 bérlõ osztozott az asztalokon, épületeken, most a reformálás miatt volt, aki más piacot keresett, volt olyan is, aki nem fért már be az új helyre, ezért a szomszédban nyitott üzletet, de voltak idõsebb árusok, akik teljesen abbahagyták piaci tevékenységüket. Az átmeneti problémák ellenére nem panaszkodnak sokat a dolgozók, hiszen már így is pozitívumként mondható el, hogy a tisztább, rendezettebb körülmények miatt olyan vásárlók is megjelentek, akik a régi leharcolt sorok közé évek óta nem jártak le. A tervek szerint a régi területen közös fedelet kap majd a piac az egyetlen pályázóval, aki jelentkezett a területre. Egy Lidl áruház „osztozik majd felesben” a régiekkel. Erre senki sem tudja még, mikor kerül sor, mert bár 2012 nyarára volt várható az átadás, a tér közepén még mindig csak a bekerítetlen, törmelékekkel borított síkság unatkozik, ahol a friss zöldségek helyett most a téglák között kibújt parlagfû zöldell csupán. Gyakran tapasztaltam, hogy ezért sokat panaszkodnak a helyiek. Késõbbi munkálataim közben szinte sorban hallgattam a panaszokat , kérdéseket. Volt aki a felszerelésem láttán földmérõnek nézett és az új piac terveirõl akart kifaggatni mitsem törõdve a válaszaimmal. A legtöbb ember újságírónak gondolt és sajnos néhányan jogosan zúdították rám, hogy: „a bontás óta szeméttelepének használják a lakók a teret, és már cselekedni kéne”. A piac jövõjére nézve megoszlanak a vélemények. Volt aki azt mondta, hogy „haladni kell a korral, és ha megszokják, jó lesz majd”. De a többség fél, hogy jóval többe fog kerülni bérlés, és hogy nem szólhatnak majd bele a bérlendõ helyek kialakításába, vagy az õstermelõknek nem biztosítanak elég helyet. Egy biztos, az uniós szabályokat figyelembe kell majd venni, mind a tervezés, mind a helyek felosztása során. Azonban tagadhatatlan, hogy a 21. század betörésével és az uniós szabályok szerinti higiénikus világ megérkezésével egy valami biztosan véget ért. A piac lerombolásával és egy új, minden kritériumnak megfelelõ piactérrel együtt elveszik az is, amely a Teleki piacot azzá tette, ami. Egy kultikus hellyé, ahová messzirõl sereglenek az emberek, akár csak a hírnevéért, akár bejáratott vendégként, az ebédhez való savanyúságért. A szegregált, egymástól elválasztott standok beköszöntével elvész az a családias hangulat, amit igazán csak azok érezhetnek át, akik életüket a piac közelében élték le, életük nagy részét vásárlóként, vagy akár árusként a Telekin töltötték, azon a helyen, ahol folyik a vér, illatozik a gyümölcs és kofák kiabálnak egymásnak. A régi árusok, akiket szinte láthatatlanul is övezett az egykori, hamisítatlan Teleki piac minden bája és nyomora, egykor szinte családi közösséget alkottak, azonban a piac lerombolásával visszavedlenek hétköznapi árusokká, akik egymástól távol, viszályban élik mindennapjaikat. A változásokat õk is érzik, mint ahogyan azt is, hogy a szükséges, huszonegyedik századi változtatások és fejlõdések eljövetelével elvész valami nagyon fontos, amelyet nem lehet sem pénzben, sem pedig másban kifejezni.
Három évig dolgoztam a Teleki tér közvetlen szomszédságában. Reggelente egy voltam a dolgozni igyekvõ, álmos munkások közül, akik természetesnek vették, de igazán nem figyeltek a térre. Elhaladtam mellette, nyugtáztam a vérszagot, a mocskot és azt a meghatározhatatlan hangulatot, amely a teret mindig is körbevette. Egy nap azonban a fülembe jutott az a hír, hogy a piacot lerombolják. Furcsa volt a gondolat, hiszen egy hozzám nem annyira közelálló, de mégis valamilyen megnyugtató megszokottságot árasztó dolog volt megszûnõben. Ezek után egyre többször figyeltem fel a piacra, ami a hír után nem volt már ugyan az a közömbös hely számomra. Amíg ezekben a hónapokban be-be járogattam, egyre többször álltam meg beszélgetni az ott dolgozókkal. Az apró, lényegtelennek tûnõ diskurzusok után egyre inkább megragadott az ott dolgozó emberek sorsa és bizonytalansága. Amikor augusztusban eljött a kiköltözés ideje, fájó gyorsasággal rombolták le évtizedek emlékeit, emberek munkahelyét. A dolgozók alig pár tíz méterre költöztek az eredeti helyüktõl, azonban hangulatban és benyomásban szinte fényévekre kerültek egykori munkahelyüktõl. Az embere furcsán idegennek érezték magukat azon a placcon, ahol alig pár hónapja még szinte õslakosnak számítottak és otthonosan mozogtak. Furcsa volt látni, ahogyan a hentes, aki életének nagy részét itt töltötte, a gyümölcsös, aki nem messze a mostani, ideiglenes, személytelen standjától árult ordítozva, most az üres konténerek mellett, tanácstalan és bizonytalan arccal ácsorog. Valószínûleg ezekben az idõkben döntöttem el, hogy mindenképpen errõl a helyrõl és az ott dolgozó emberekrõl szeretném írni a diplomamunkám.
Ekkor még kényelmetlen összevisszaság uralkodott, a dolgozóknak gyorsan kellett alkalmazkodniuk az új helyzethez. Két kezükkel ácsolták össze újdonsült standjukat, hogy ha nem is otthonossá, de célszerûen esõbiztossá tegyék, mely után még mindig barátságtalanul kopogott az esõ az egyszerû, sebtében összetákolt hullámpala tetõkön. Amikor elõször betértem komolyabban, nem csak egy futó pillantásra, én is hasonló bizonytalansággal és kényelmetlenséggel mozogtam, mint a piaccal együtt eltakarított árusok.
A kezdõk zavartságával úgy kezdtem a faggatást, mint bármilyen lelkes, álruhás amatõr: beálltam a lángosos sorba. Csupán mellékesen kezdtem kérdezgetni az eladónõt a piacról, a sorsokról, az érzéseikrõl, csak annyi ideig, míg a lángost megettem, mint egy arra járó, aki éppen betévedt a vásárhelyre. Nap, nap után egyre többször és hosszabb ideig tértem be az új térre, hol egy lángosra, hol egy vásárlásra. Látogatásaim alkalmával úgy éreztem, minden nappal kicsit többet tudok meg az ott dolgozó emberekrõl, a tér történetérõl és az árusok sorsáról, amely az évek során szorosan összefonódott a Teleki térrel. Elképesztõ erõs érzelmek hullámoztak az embereken. Félelem, bizonytalanság és düh keveredett a levegõben. Hangjuk és borús hangulatuk csak ritka esetekben oldódott fel igazán: akkor, amikor régi helyükrõl, az ott átélt élményeikrõl beszéltek. Látszott, hogy az emberek kötõdnek azokhoz a helyekhez, ahol életüket töltötték, különös kapcsolat fûzi õket a porig rombolt standjukhoz, mint ahogyan a környéken lakó emberek is ugyan úgy kötõdtek hozzájuk. Hiszen nem csak az árusok, hanem a környékbeliek is kellemetlen érzésekkel figyelték, ahogyan sokszor szidott, koszos, embertelen körülmények között is naponta kinyitó bódévárost lerombolták, és vele azt a régi századokból visszamaradt hangulatot is. A lángost áruló Lívia volt az, akivel az elsõk között ismerkedtem meg. Bár õ még teleki-viszonylatban fiatalnak számít a 12 éves múltjával, már anyósával, Éva nénivel is járt dolgozni a térre, akit a visszajáró vendégek máig emlegetnek és kérdeznek felõle. A piac régmúltjáról nagyon nem tudott mesélni, de ahhoz elég ideig dolgozott ott, hogy tudja, kihez fordulhatnék ebben a témában. Így legközelebbi alkalommal a lángos helyett egy jókora rántotthúsra neveztem be a szomszédos büfében. Itt is a bevált módszert alkalmazva tudtam meg, hogy Frena Józsi és felesége Zsuzsa, már 43 éve mûködõ családi vállalkozásban lakatják jól a Teleki Térre érkezõ éhezõket. Eleinte csak egyszerûbb ételekkel szolgáltak, mint a hurka, sültkolbászok, csülökhús. Késõbb kibõvítették a menüt pacallal, majd az évek alatt különbözõ készételekkel újították meg a piac kínálatát. A büfénél töltött napok után szinte észrevétlenül lettem részese a Teleki téri piac életének. Minden egyes csülökkel és paprikáscsirkével nõtt az ismeretségi köröm, lassan a kellemes, visszatérõ vendégek otthonosságával fogadtak. Igazi beépülésem azonban akkor ért fordulópontjához, amikor bemutattak Járomi Jánosné Juditnak, a régen is és ma is híres Járomi hentes özvegyének és a stand tulajdonosának, akinek a férje – halála ellenére - lassan 33 éve középponti figurának számít a hentesek között, akár édesapja aki szintén a piacon dolgozott . János még egyike volt azoknak a kivételes henteseknek, akik ismerték és gyakorolták a kóserül vágás szigorú hagyományait. Felesége mesélte, hogy kerületi aranykoszorút nyert férje olyannyira elemi alakja volt a piacnak, hogy akadt olyan törzsvásárló, aki annyira ragaszkodott János munkájához, hogy halála után nem volt hajlandó többé ennél a standnál vásárolni. Az õ szemében egy egyszerû csirke nem csak a minõséget foglalta magában, hanem János megszokott munkáját is. Judit ma már sógornõjével, Zsuzsával választják ki azokat az árukat, amelyek még régi hagyományok szerint, vidékrõl érkezõ tenyésztõk által kerültek a pultokba, amelynek egy hajszálpontos és elegáns vágás olyannyira erõs alkotóeleme, mint az íze vagy a minõsége. Ezek az áruk a mai napig sem csak a rohanó világ igényeinek gyors kielégítésére készültek, hanem visszahoznak valamit abból az eleganciából és korból, ahol a gusztusos kivitelezés még alapkövetelménye volt a régi vágású szakmának. A régi piacról megmentett antik üvegtábla a „Járomi János/ vágott baromfi szaküzlete” felirattal büszkén díszeleg most a konténer bejárata fölött.
Járominé segítõkészsége nagyban megkönnyítette további „piackutatásomat”. Judit nem csak az új piacot mutatta meg, elkalauzolt a régi helyszínére is. Megmutatta, hogyan álltak az egyes árusok standjai évtizedeken át, ugyan azokon a helyeken. Amikor az egyedi történeteket, kedves vagy éppen nyomorúságos emlékeket hallgattam, szinte látni lehetett, ahogyan a kofák, árusok, büfések régen bejáratott helyükön ácsorognak, ahogyan tették azt oly sok éven keresztül. Ekkor úgy éreztem, hogy a sok különbözõ személyiségû és foglalkozású, de egy közösséghez tartozó embereket saját pár négyzetméterén kell megörökítenem, azoknak a standoknak a romjain, ahol évekig éltek és dolgoztak. Azért esett a választásom a régi, eredeti piac romjaira, mert azt a helyet szerettem volna kiválasztani, amely még visszaad valamit abból a különös hangulatból, ami a régi Teleki piacot és az ott dolgozó embereket jellemezte, azonban az új placcról már szinte teljesen kiveszett. Járominé megmutatta a romos téren, hogy egykor ki és hol árult. Persze ez nem minden esetben volt könnyû feladat mert a törmelék alól csak néhány helyen bukkan ki egy-egy küszöb vagy egy talpalattnyi, mattra kopott kõpadló ami arról árulkodna hogy valaki hosszú évtizedeket forgolódott ott. Rengeteg ott töltött idõ után azonban nem csak az egykori standhelyekkel, hanem az ott áruló emberekkel is megismerkedtem. Judit az elsõk között mutatta be nekem a túrófélékkel és szalonnával foglalkozó Erzsi nénit, a piac rangidõs árusát, aki a mai napig emlékszik arra, hogy 1957 május 13-án töltötte el elsõ napját a kultikus piacon. Az õstermelõ idõs asszonyt ma már fia hozza ki alkalmanként árulni, de mai napig hûségesen üldögél pénteken és szombatonként. Pontosan úgy, ahogyan Margit néni, akit szintén fia, István hord a piacra. Anya és fia õstermelõk, ahogyan a régi piacon, úgy az új helyen is megszokott arcoknak számítanak. Friss paprikát, salátát, burgonyát kínálnak akár a közvetlen szomszéd asztalnál tojást is áruló Bözsike néni. Az õstermelõk sorában dolgozó két virágárus közül Jutka nénivel volt szerencsém megismerkedni akivel szintén csak szombatonkét találkozhatunk, de mindenki jól ismeri hiszen már édesanyja is erre a piacra járt , virágokkal megpakolt kosaras kerékpárjára ültetve kislányát. Jutka néni mellett, egy mindig forgalmas, hosszú pultot találunk, ahol egy kedves testvérpár nagyon sok féle ropogós savanyúsággal szolgál ki. Kriszti és Magdi már huszonkét éve a piacon dolgoznak. A konténerük elõtetõje alá helyezték el pultjukat, míg a zöldségek feldolgozását bent végzik. . Így rendezte el Teri is standját, de neki nagy szerencséje volt az átmeneti helyek kisorsolásakor, mert pont a központi csap mellett kapott boxot így könnyen el tudja végezni gyümölcsei és zöldségei mosását. Helyi lakosként és 26 év után a piacon ezt egyébként is megérdemelné.
Rengeteg tesztfotót készítettem azon a kompozíción gondolkozva, ahol a fotók szereplõi, a tér egykori dolgozói saját helyükön állnak. De a késõbbiekben a tesztek elemzése során jöttem rá arra, hogy a teljesen csupasz területet azonban nehéz bekomponálni és ha több emberrõl-több képrõl lenne szó a változatosság hiányában, látványában unalmassá válnának és mindinkább a karakterekrõl szólnának a képek. Ugyanígy a képelemek hiánya is túlzottan erõs hangsúlyt vinne az egyes árusokra. A karakterek kiemelése nem is lenne baj, de ebben az esetben túlságosan elkanyarodnék a témámtól. Összegeznem kellett tehát, hogy mit is szeretnék. A dolgozók bemutatása és a piac romjainak bemutatása. Az utóbbi könnyû feladat volt mert a szabadon bejárható terepet minden irányból szemügyre vehettem. Azt a helyet kerestem ahonnan a legnagyobb terület látható be , ahonnan a leginkább szemléltethetõek a méretek és a távolságok. Az alapterület formájából adódóan választott hely és irány, és a háttérben végignyúló rengeteg részletet rejtõ ódon épület miatt választottam a jelenlegi nézõpontomat a tér bemutatására. Az itt látott képhez többféle elképzelésem is volt az alanyaim elhelyezését illetõen. Ezeket barátaim segítségével tesztfotókkal rögzítettem. Innen már aligha volt értelme mindenkit a saját helyére állítani, ugyanis volt aki túl messze került volna. Az apró alakok miatt most meg inkább a placc került volna hangsúlyba. Mivel egyszerre mindig csak két három barátommal kísérletezhettem, a komponálás után, állványra helyeztem a gépet és eztán csak instruálnom kellett õket.. Végül az optikai tengelyemnek merõlegesen, a romokat ketté szelõ járda hosszában állítottam fel segédeimet. Nem egy egyenes sorba, hanem magamhoz képest kicsit közelebb távolabb, ezzel is érzékeltetvén a léptékeket. Itt döntöttem el, hogy egy csoportkép hangsúlyos megfogalmazása lehetne elképzeléseimnek. Egy csoportkép elkészítése azonban komoly szervezést igényel egy ilyen különleges szituációban. Tekintettel kellett lennem ugyanis az emberek életkorára, rugalmasságukra. Tudtam azt is hogy a legtöbb árus pénteken vagy szombaton van jelen. Viszont sosem egy idõben kezdik és fejezik be a munkanapjukat, ráadásul késõbb többen leszögezték, hogy melyik napok biztosan nem alkalmasak számukra. Ezekre a kritériumokra megoldást keresve jutott eszembe hogy a rövidebb idõbeli csúszásokat kiküszöbölhetném ha a hátteret „mozdulatlanul” hagyva állványról fényképeznék külön-külön mindenkit és digitális utómunka segítségével helyezném egy képre a szereplõket. A napok közötti különbséget pedig kisebb csoportokra osztással hidalhatnám át. Figyelve olyan részletekre hogy az állvány helyét pontosan bejelöljem és mindent ugyanúgy csináljak minden alkalommal. Valamint megtaláljam azt a napszakot amikor naggyából ugyanolyanok a fénykörülmények. Szóbajöhet a kora reggel és a késõ délután. De persze nem várhatom el egy idõs embertõl hogy a munkája után még itt várakozzon mire szürkülni kezd, ugyanígy a nyitás elõtti reggeli sietségbõl sem szakíthatok ki senkit. Ezeket számbavéve, technikai megoldással próbáltam volna egységes fénykörülnényt teremteni minden csoport képén. Egyértelmûen a szûk blende és az emberek egyenkénti megvilágítása, bármely délutánon hasonló látványt eredményezne, ráadásul a karaktereket is szépen kiemelné. Nem akartam túlkomplikálni a világítást, ezért már a kísérletezés elején eldöntöttem, hogy visszaverõ ernyõt fogok használni. További tesztek után a felszerelésem két rendszervakuval, két vakuállvánnyal, két rádiós távkioldóval és egy vakuhoz tervezett kis szoftboxal egészült ki.
Sokat spekuláltam a kész munkáról, a képeim számáról és kivitelezésérõl. Az alap ötletem az volt, hogy egy képem lesz ami viszont nagyon nagy lesz. De ehhez nélkülözhetetlen egy átlagosnál nagyobb felbontású gép. Többen ajánlották hogy egy analóg gép kibérlése olcsó és jó megoldás lehet, de mivel nem sûrûn dolgoztam filmes fényképezõvel, nem most akartam elkezdeni komolyan használni. Egy másik terv az installációra, hogy három csoportom azaz három képem lesz. Egységes horizonttal, egymás mellé akasztva. Ezzel háromszor akkorára növelném a felbontásomat is. Egyik kiválasztott „tér-képemet” utólag meg is vágtam három részre. A snittek pontos vonalvezetése és a képek közötti szünetek miatt, ez izgalmas és látványos megoldásnak ígérkezett. Azonban gyakorlati teszteimkor nehezen birkóztam meg az optikai és térbeli torzításokkal melyek a vonalvezetésemet szabotálták. A három képet próbáltam panoráma szerûen de állványomat egy általam felfestett vonal mentén elhelyezgetve is elkészíteni de csak nem tetszett az eredmény. Egyik péntek délutáni piacra látogatásom alkalmával sikerült majdnem minden kiválasztott fotóalanyommal találkozni. Végigkérdeztem hát, hogy szombaton zárás után kinek lenne ideje a fotózásra. Nagy szerencsémre mindenkitõl pozitív választ kaptam. Ezért elhatároztam, hogy az egyszerûbb de biztos megoldásnál maradok. Egy képet készítek a háttérrõl és arra helyezem rá a külön lefotózott árusokat. Fogl Andris Szellemképes csoporttársam vállalta, hogy segédkezik a munkám során. A szombati felhõs borús idõjárás kedvezett a témámnak. A háttér fotózásához jó ötletnek tartottam, egy új képelem bekomponálását ezért az elõtérbe helyeztem egy saroktól sarokig nyúló sörpadot, melyre minden, aznap megjelent kereskedõtõl elhelyeztem egy-egy rájuk utaló terméket amiket külön világítottam ki.
Majd következett az emberek fotózása. A dolgozók egy órától háromig bezárólag zárták standjaikat. Amíg Andris az állvány mozdulatlanságára és a felszerelésre ügyelt én folyamatosan a gép és az ideiglenes piac között ingáztam. Jártam a köröket, beszélgettem, és ha valakinél bezárt a bazár már kísértem is a régi munkahelye felé. Bal oldalra a szoftboxot, a jobb oldalra elhelyeztem reflexernyõt. És ügyelve a gép mozdulatlanságára elkészítettem a fotót, majd szaladtam is vissza, a következõ emberért.
Nagyon boldog voltam, hogy végre sikerült, de az elkészült munka mégsem felelt meg. Több hozzáértõnek is megmutattam és a diplomakonzultációmon is azt állapítottuk meg, hogy hiába a világítás az embereken, az asztal túl hangsúlyos. Mintha csak errõl szólna a kép, a dolgozók eltörpülnek mellette. Talán megmenthetné a dolgot a nagy nyomtatás, de mivel 16 megapixelbõl kell gazdálkodnom az apró emberek tényleg aprók, nem eléggé részletesek. Az asztal viszont igen , ezért bár nem volt könnyû döntés de elhatároztam, hogy ha ismét ráérnek szombaton és másodszor is kijönnek velem, nem fogok hibázni. Egy héttel késõbb hasonlóan kezdtem a dolgaimat. Pénteken elmagyaráztam mi történt, és a segítõkész kereskedõk szombaton ismét készségesen álltak a történelmi romokra. Ezúttal semmi idegen tárgyat helyeztem a képre. A gépemet álló formátumban helyeztem az állványra és a pusztáról odahordott, néhány téglával barikádoltam körbe, hogy a fotózás teljes ideje alatt még véletlen se mozdulhasson arrébb. Ez alkalommal is volt segítségem két régi jóbarát személyében. Délután 1 kor, az alapvetõ értékek beállításával kezdtem a munkát: 11-es blende felelt a mélységélességért, amire a távolságok és a milliónyi részlet miatt nagy szükség volt. A mozdulatlanságról a rendszervakuk gondoskodtak amikhez 1/200 –os záridõt választottam. Néhány rögtönzött kísérlet után pedig a 34mm-es gyujtótávolságot találtam a legmegfelelõbbnek ahhoz hogy elég eget és földet komponálhassak a hármas panoráma alapképeire. Innentõl a többi szinte rutinszerûen ment. Hatalmas szerencsémre aznap hiány nélkül minden lebeszélt kereskedõrõl elkészíthettem a képet, és végül két és fél óra mozdulatlanság után az állványom visszakerült tokjába a biztonsági másolatok pedig két külön SD kártyán, két külön zsebben lapulva eljutottak haza.
Az utómunka nehezebb volt mint maga a fotózás. Az aprólékos körbejelölést követõen az árusok külön rétegeken, végre egymás mellé kerülhettek. Az elkészült három állóképet egymás mellé lógatva szeretném installálni egyenként egy méter magasságú nyomtatványokon.
A rémhírek szerint a régi és az új piacon nagyságrendileg egyezik majd csak meg az õstermelõk számára biztosított hely. De nem csak nekik lehet még nehéz helyzetük. Akik vegyesbolt szerûen, „mindenesként” árulnak italokat, édességeket és más apróságokat a piacon, leküzdhetetlen konkurenciára találnak majd a közös fedél alatt. Rossz belegondolni abba, hogy valakinek minden egyes nappal csak a bizonytalanságot jelenti az új piac közeledte. Az állandó bérlõknek a helyfoglalásnál kis elõnyük van ugyan az „újonnan” érkezõkkel szemben. De ez csupán egy kevés öröm az ürömben. Ugyanis a szigorú szeparáltság, és ez a nem kívánt, gyökeres változtatás óhatatlanul elsöpri majd azt a varázslatos hangulatot, amiért valamikor a friss és minõségi ételek mellett érdemes volt piacra járni.
Úgy érzem, hogy az itt töltött hónapok, az emberek és a tér történelmének tanulmányozásának ideje alatt munkám, amelyet felépítettem, most már maradandó. Úgy vélem ezért, hogy ezzel a munkával nem csak a saját dolgozatomhoz, hanem a Teleki téri piac árusainak, történelmének és emlékeinek maradandóságához is hozzájárulok. Azért, hogy unokáik is emlékezzenek majd erre a régi korra, minden Teleki piaci kereskedõnek adni fogok egy-egy fényképet.
Szociofotó: Valamely társadalmi réteg életének, társadalmi, politikai helyzetének, életkörülményeinek bemutatása. Az ember mindennapi küzdelmének érzékeltetése nem könnyû, de rendkívül szép és érdekes feladat.
Kárpáti Bence
2012-06-06
Felhasznált források:
http://hvg.hu/ingatlan/20120601_telekiter_piac 2012-06-06
http://hg.hu/cikk/epiteszet/12654-teleki-ter-2011# 2012-06-06
http://www.hirado.hu/Hirek/2011/08/29/17/Megkezdodott__lebontjak_a_Teleki_teri_piacot_.aspx
2012-06-06
http://hu.wikipedia.org/wiki/Teleki_L%C3%A1szl%C3%B3_t%C3%A9r 2012-06-06
http://magyarnarancs.hu/belpol/lesz-e_plazastop_a_teleki_teren_-_eldozerado-76644 2012-06-06