Fotográfia V.
Senki sem azonos képei összességével. S hogy ezt meddig hisszük el, csak rajtunk múlik. S ahogy telik-múlik, az összesség távolodik. S az úton nem történik semmi különös. Különös, hogy azt szeretnénk képzelni igen. Ami a senki és az igen között van, csendesen húzódik meg a képzelet határán. Fürkésszük hát a belsõ horizontot, legyen vendégünk a fény. Hívjuk elõ.
2005. Szada
Fuchs Lehel
Fuchs Lehel fotói
A fotónak, mint mûvészeti ágnak, természetes adottsága bizonyos fokú önreflektivitás, vagyis minden képben benne van készülésének aktusa is, s ez többnyire jól látható, vagy világosan elképzelhetõ. A többi mûvészeti ág esetében ez az aspektus gyakran homályban marad, mintha valami intim magánügy volna, mely nem tartozik senkire. Pedig a mûvészet -legalább a huszadik század elejétõl biztosan- önmagába fordult; a kép önálló valósága sokkal fontosabb lett, mint a természeti látvány valósága.
Amikor a fotó azután direkt hangsúlyozza csinálásának körülményeit, azzal mûvészi öntudatáról, öndefiníciós igényérõl üzen. Az önmagára irányuló figyelem ugyanakkor nem egyszeri gesztust kíván, inkább többtagú, sorozatszerû kifejtést. Ezt viszont a befogadó óhatatlanul narratív mozzanatként értékeli, mintha történetet mondanának el a képek, amire viszont alkalmatlanok metaforikus természetülnél fogva. Nem véletlenül mondotta Leonardo azt, hogy "a festészet megfagyott zene", - és még véletlenül sem megfagyott regény.
Fuchs Lehel sorozatában a "narratív történet" azonos a képek készülésének aktusával. Az alkotóü ugyanakkor a kompozíciók motívumaként van jelen, vagyis nem csak a valóságot látja képként, de önmagát is a kép részeként képzekli el. És, hogy ez a sok paradox együttállás ne legyen túl spekulatív és merev, ezt az egészet banális turista-helyzetben tálalja.
A mûvészetfilozófiai dimenzió összecsúszik a privát mozdulatokkal, megteremtve pont azt a fajta feszültséget, amiben a mûvészet általában igen jól szokta érezni magát.
Miltényi Tibor